FILMKRITIKA – Szeptember óta a mozik műsorán szerepel a Szeánsz Velencében, amely pár nap óta a Disney Plus kínálatában is elérhető. Ez az izgalmas film, Agatha Christie egyik kevésbé ismert regényén alapul, új színt hozva a detektív műfajába. Kenneth Branagh rendezésében a hagyományos rejtélyek egy varázslatos és kísérteties Velence színpadán élednek meg, ahol a múlt és a jelen összefonódik.

A Szeánsz Velencében című filmben a legnagyobb csavar maga a film minősége: egy kiváló alkotás. Agatha Christie művei mindig tartogatnak meglepetéseket, és ez a film sem kivétel, amely valójában egy rendkívül jó film. Szeptemberben e film sajtóvetítése valamiért véletlenül kimaradt, viszont most, a nemrég megtörtént Disney Plus premier nagyszerű apropó, hogy ismét elővegyük ezt a filmet – immár az elmaradt kritika formájában – különösen, hogy ez a Poirot-kaland végre valamelyest felér Agatha Christie eredeti műveinek színvonalához.

Időnként jobb, ha az alapmű gyengébb…

Mint egy elkötelezett Christie-rajongó, akit korábban nem nagyon vonzottak Kenneth Branagh adaptációi, mint a Gyilkosság az Orient expresszen és a Halál a Níluson, el kell ismernem, hogy bár Branagh meggyőző volt Hercule Poirot szerepében, a filmek maguk inkább csak a szerző két híres klasszikusának látványos, de felesleges újrafeldolgozásainak tűntek.

A Szeánsz Velencében egyik tanulsága az, hogy néha érdemes kevésbé erős forrásanyaggal dolgozni. Christie 1969-es ‘Hallowe’en Party’ című regénye egyik legkevésbé összetett krimije, és Branagh a forgatókönyvíróval, Michael Greennel, okosan újraértelmezte a történetet, amely most 1947-es Velencében játszódik. A Halloween-témát is leleményesen használták fel, és a detektívtörténet meghitt konvencióit egy teljes értékű kísértetházas thriller felé terelték.

Persze, az eredmény nem ér fel a Ne nézz vissza című filmmel, a valaha Velencében forgatott legatmoszferikusabb horrorfilmmel, de Branagh és munkatársai, különösen Haris Zambarloukos operatőr és John Paul Kelly díszlettervező, nyilvánvalóan elbűvölve voltak a világ egyik leggyönyörűbb és filmes szempontból leglátványosabb városának varázsától. Habár a film tele van a várható festői jelenetekkel a gondolákról és a csatornákról naplementekor, a történet nagy része sötétedés után játszódik egy lenyűgöző palotában, melynek tulajdonosa egy híres operaénekesnő, Kelly Reilly alakításában.

Ez a halloweeni sztárbuli kissé furcsa fordulatot vesz…

Az énekesnő fényűző halloweeni partit rendez, ahol Poirot is a vendégek között találja magát, régi amerikai barátjával, Ariadne Oliverrel, a népszerű krimiírónővel, akit Tina Fey játszik szellemes éleslátással. Ott van Jamie Dornan is, aki egy problémás orvost személyesít meg, és az elragadó Michelle Yeoh, aki a „szentségtelen Mrs. Reynolds” néven ismert médiumot alakítja, aki azt állítja, hogy képes kommunikálni a halottakkal.

Mrs. Reynolds egy szeánszot tart, azzal a céllal, hogy kapcsolatba lépjen az operaénekesnő lányának szellemével, aki egy évvel korábban rejtélyes körülmények között vesztette életét a palotában. Nem sokkal később egy újabb tragédia történik: a parti egyik vendége holtan kerül elő, és bár Poirot hivatalosan már nyugdíjba vonult, úgy dönt, hogy elvállalja az ügyet. Sőt, még régi barátját, a krimiírónő Miss Olivert is megkéri, hogy segítsen neki a gyanúsítottak kikérdezésében, mielőtt őt magát is kihallgatná a gyilkosság idején való tartózkodási helyéről.

Poirot szerepében Branagh láthatóan nagy örömmel viseli azt a hatalmas bajuszt és beszél azon furcsa francia akcentusban, ami miatt nehéz volt nem élvezni a társaságát, még akkor is, ha a filmek nem voltak kiemelkedően jók. Azonban ezúttal az általa vizsgált ügy maga is ugyanolyan élvezetes.

Kísértetek kísértenek

A történet különösen kísérteties: a palota, mint kiderül, állítólag azoknak a bosszúszomjas gyerekeknek a szellemeivel van tele, akik évekkel korábban egy pestisjárvány alatt haltak meg ott. Branagh bőségesen használja a hátborzongató látványelemeket és a rázkódó hanghatásokat, annyira, hogy még egy olyan szkeptikus, mint Poirot is megkérdőjelezi, mi zajlik valójában. Ezek a horror elemek bár nyíltan kopogósak és származékosak, mégis működnek, mert a film teljes mértékben kihasználja őket.

A Szeánsz Velencében néha közelebb áll Christie kevésbé ismert kortársához, John Dickson Carrhoz, akinek zseniális detektívtörténetei gyakran flörtöltek a természetfeletti lehetőséggel. Ennek ellenére a rejtély valódi megoldása, bár elég ügyes, nem különösen ötletes vagy bonyolult.

Veteránok és veszteségeket gyászolók

A történet mélyebb rezonanciáját az idő és hely erős érzete adja. Mindössze két évvel a második világháború vége után vagyunk, és a gyanúsítottak közül sokan szörnyűségeket láttak. Mrs. Reynolds, a médium, a háború alatt ápolónő volt, ami talán megmagyarázza, miért vonzódik annyira a halottakhoz. Mindenki, a gyászoló operaénekesnőtől kezdve a múltjától traumatizált orvosig, valamilyen veszteséget gyászol.

Branagh újraértelmezésében Poirot maga is az első világháború veteránja. Az egyik oka annak, hogy ilyen meggyőződéses ateista, az, hogy túl sok kegyetlenséget és szenvedést látott ahhoz, hogy higgyen Isten létezésében. A Szeánsz Velencében végére sem változik a meggyőződése. Azonban a film arról tanúskodik, hogy Poirot a nyugdíjazásából egy megújult hittel tér vissza, hisz még mindig van lehetősége jót tenni a világban. Lelkesen várja a következő ügyét, és én, mint néző, szintén örömmel várom.

-Herpai Gergely (BadSector)-