SOROZATKRITIKA – Az For All Mankind sorozat legújabb, negyedik évada egy újabb merész ugrást tesz az alternatív történelem és az űrkutatási dráma világába. Az Apple TV+ sorozata ismét lenyűgözően ötvözi az ügyesen árnyalt „mi lett volna, ha?” politikai vonalat, a karakterdrámát és a tudományos fikciót. Ez az évad tovább meséli az alternatív űrverseny történetét, miközben megőrzi az előző évadokban felépített izgalmas és összetett karaktereket. A történet folytatása nemcsak az űrkutatás jövőjét, hanem az emberi kapcsolatok és konfliktusok mélységeit is feltárja.

Melyik az a pont, amikor a For All Mankind igazán beérett? Talán már az elsöprő erejű első évadban, amely az emberiség történelmének egyik legmeghatározóbb eseményét – az Egyesült Államok legyőzte a Szovjetuniót a Holdon – egy alternatív történeti csavarral felforgatta, amelyben Oroszország nyerte az űrversenyt, és újjáélesztette a hidegháborút. A 2. évad viszont ezt a lenyűgöző kiindulópontot használta fel arra, hogy még nagyobb magasságokba emelkedjen, és az emberi konfliktusokat és az űrkutatást egyetlen ambiciózus történetté olvasztotta össze, amely a harmadik világháború kitörését az 1980-as években épphogy elkerülendő apró, személyes döntések sorozatáról szólt. Amikor a 3. évad egy újabb évtizeddel később a Marsra vitte a cselekményt, és az eredeti szereplőgárda nagy része még mindig részt vett benne, könnyű volt elképzelni, hogy az egész sorozat nevetségessé válhat. Ehelyett a sorozat a saját hibás (de háromdimenziós) karaktereit ölelte magához, beépítve számos markáns politikai utalást (például egy Elon Musk-kal kapcsolatos karakteren keresztül), miközben talán túlságosan is a szappanopera jellegű drámai fordulatokra támaszkodott, hogy eljusson egy igazán látványos és drámai fináléig.

A For All Mankind 4. évada pedig ott folytatja, ahol abbahagyta, és nem hagy ki semmit

Az Apple TV+ sorozat (amelyet némi élccel akár átnevezhetnénk „2003: Űrodüsszeia” címre) nyolc évvel a 3. évad eseményei után játszódik, és a század elején egy teljesen új status quo-hoz tér vissza. Egy megdöbbentően jól működő multinacionális erőfeszítés otthon, a Földön támogatja az immár virágzó, Happy Valley-nek nevezett marsi kolóniát, amely egy új és ismerős arcokból álló kis közösségnek ad otthont. A hagyományos évadnyitó expozíciós dömping tájékoztatja a nézőket arról, hogy mi történt az eltelt évek alatt, Al Gore 2000-es elnökválasztási győzelmétől kezdve a globális „M-7 Szövetség” megalakulásáig. Miután az előző évadban a Marsért folytatott verseny három főszereplője, Amerika és Oroszország, valamint a Helios magán-űrvállalat egyesítette a világ szuperhatalmait, úgy tűnik, hogy a hidegháborús feszültségek végre enyhültek, és az emberiség elérhette az űrkutatás következő fázisát: a közeli aszteroidák bányászatát értékes nyersanyagaikért.

Ahogy a For All Mankind már korábban is ügyesen szemléltette, az együttműködés és a közös fejlődés ígérete, ami e nemzedéket meghatározza, mégsem képes teljesen kiküszöbölni az emberiség mélyen gyökerező hibáit. A négy részben már megmutatkozó, egymással versengő önérdekek, az évtizedek óta húzódó geopolitikai versengés és a számtalan személyes konfliktus rávilágít arra, hogy amikor a For All Mankind teljes erőbedobással működik, akkor könnyedén túlszárnyalja a legtöbb más sci-fi sorozatot.”

A múlt árnyai

Némi meglepetést okozhat, hogy egy ilyen úttörő jellegű sorozat, mint a For All Mankind, mennyire mélyen merül el a saját múltjában, ám a negyedik évad magabiztosan meghálálja a nézők négyéves hűségét ezekhez a karakterekhez és a sorozat majdnem negyvenéves történelméhez. Az első epizódokban látszólag összefüggéstelen történeteket egymásra építve, az évad felkészíti a teret a későbbi részek lendületes cselekményéhez. Az egyes évadok közötti jelentős időugrások döntése kockázatos lehetett volna – ez a múltban egyaránt segített és gátolt is –, de a negyedik évad ügyesen használja fel az idő múlását, érzékeltetve a történelmi események súlyát (és néhány elég furcsán kinéző parókát is idősebb hőseinkre erőltetett).

Ez legfőképpen abban mutatkozik meg, hogy bevezet minket az új és a visszatérő karakterek világába. Joel Kinnaman ismét megformálja a keményvonalas űrhajós, Ed Baldwin karakterét, aki már annyira öregedett, hogy szüksége van egy újabb réteg öregítő sminkre, és egy részben hiteles kopasz sapkára a ritkuló hajának ábrázolásához – bár ez ellensúlyozza Kinnaman karakterének tüzes, majdhogynem ifjúi eltökéltségét, miközben Ed azért küzd, hogy ne szoruljon vissza a történelem peremére. Ugyanakkor gyorsan összebarátkozhatunk néhány jelentős új karakterrel is, mint Daniel Stern, aki az NASA igazgató Eli Hobson szerepében tűnik fel, és Toby Kebbell, aki Miles Dale-t, egy nehéz helyzetben lévő munkást alakít, aki az űrbe történő utazása során ragadja meg az alkalmat, hogy gondoskodjon családjáról.

Miles Dale melléktörténete – ami túlságosan izgalmas ahhoz, hogy elspoilerezzük – később zökkenőmentesen illeszkedik a többi cselekményszálhoz, lehetővé téve ezzel más szereplők számára is, hogy érdekes módon kapcsolódjanak be a történetbe. Ilyenek például a híres NASA-hős Danielle Poole (a megbízható Krys Marshall által megformált), a szovjetbarát disszidens Margo Madison (Wrenn Schmidt, akinek a karakterét idősebbnek kell ábrázolnia, mint amennyi valójában), Ed lánya, Kelly (Cynthy Wu), az örökké makacs Aleida Rosales (Coral Peña), a sikeres milliárdos Dev Ayesa (Edi Gathegi) és a problémás Danny Stevens (Casey W. Johnson) karakterei. Minden főszereplő, akiket már megismertünk és kedvelünk, lehetőséget kap a ragyogásra vagy éppen a látványos bukásra.

Annak ellenére, hogy könnyen elveszíthettük volna a szálakat egy ilyen bonyolult szereplőgárda mellett, a készítők – Ronald D. Moore, Matt Wolpert és Ben Nedivi, valamint az írói csapat – folyamatosan újító megoldásokkal állnak elő. Az évad során ügyesen összehangolják a távoli karakterek sorsát, és régi, keserű történeteket hoznak felszínre a kulcsfontosságú konfliktusokhoz – néhányat közülük akár harminc évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Legyen szó Ed múltbeli hibáiról, amikor ismét bajt kavar, Aleida poszttraumás stressz szindrómájáról a múlt évadi űrközponti robbantás után, vagy egy különleges történeti szálról, ami a közelmúlt hollywoodi eseményei fényében különösen érintő, a múlt mindig visszatér és befolyásolja a jelen eseményeit, ami az évad egyik legfőbb témája. Ezzel a For All Mankind továbbra is pontosan követi a kor tendenciáit.

A határok feszegetése

A For All Mankind ismét bizonyítja, hogy zseniálisan egyensúlyozik a tudományos-fantasztikus és a politikai drámák között, egy olyan mélyrétegű, kihívásokkal teli és időszerű műként bemutatkozva, amely inkább a politikai áthallásokban gazdag Az amerikaiak sorozathoz hasonlítható az űrben, mintsem a Star Trek futurisztikus világához. A sorozat bátran alkalmaz merész fordulatokat és váratlan cselekménybonyolódásokat, amelyek még inkább gazdagítják a történetet és a feszültséget. Ebben nagy szerepe van a rendezői csapatnak (többek között Lukas Ettlin, Dan Liu, Sylvain White és Maja Vrilo) és az írói gárdának (Matt Wolpert, Ben Nedivi, Andy Black, David Weddle, Bradley Thompson, Kate Burns, Eric Phillips, Jovan Robinson és Sabrina Almeida), akik tökéletes összhangban dolgoznak. A For All Mankind jellemzően a dokumentarista stílusra támaszkodik, de a legizgalmasabb jelenetekben gyakran szakít ezzel a hagyománnyal, például egy markáns osztott képernyős montázzsal a 2. epizódban, vagy Jeff Russo zeneszerző munkájával, amely gyakran ellentmond a várt hangulatnak. A negyedik évad végig fenntartja a magas tempót és a történetet szorosan irányítva bontakozik ki, arra ösztönözve a nézőket, hogy csatlakozzanak ehhez az izgalmas utazáshoz.

Ahogy a korábbi évadokban, a negyedik évad is hű marad a tudomány és a fejlődés iránti szenvedélyes elkötelezettségéhez, miközben soha nem feledkezik meg az űrutazás valós veszélyeiről. A váratlan halálesetek, a pillanatok alatt hozott sorsdöntő döntések és a megbánás keserű valóságának ábrázolása a sorozat elengedhetetlen részei, már a nyitóepizódtól kezdve. Hőseink folyamatosan olyan megoldhatatlan problémákkal szembesülnek, amelyekre nincsenek egyszerű válaszok. Időnként úgy tűnhet, mintha a sorozat maga is hajlana a cinizmus felé.”

Értelem és igazi célok a káosz közepén

A sorozat valódi öröme abból fakad, hogy képes értelmet és célt találni a káosz közepén. Mint minden kiemelkedő tudományos-fantasztikus alkotás, a For All Mankind sem csupán a saját történetét meséli el, hanem a miénket is. Az alternatív univerzum díszletei, a részletek iránti aprólékos figyelem és a néha tudományosan megkérdőjelezhető koncepciók mögött a sorozat szíve egy felhívás az emberiség számára, hogy álljunk össze a nagyobb jó érdekében, és egy figyelmeztető történet arról, mi történik, ha ezt nem tesszük meg. A negyedik évadban ez a kettősség még soha nem volt ilyen hangsúlyos, ami miatt a For All Mankind még soha nem tűnt ennyire időszerűnek és relevánsnak.

A hagyományos évadnyitó rész a közönséget tájékoztatja arról, mi történt az eltelt évek alatt, Al Gore 2000-es elnökválasztási győzelmétől kezdve a globális M-7 Szövetség megalakulásáig. Az előző évadban a Marsért folyó verseny három főszereplője, Amerika, Oroszország és a Helios magán-űrvállalat egyesítették a világ szuperhatalmait, úgy tűnik, a hidegháborús feszültségek végre enyhültek, és az emberiség elérhette az űrkutatás következő fázisát: a közeli aszteroidák bányászatát értékes nyersanyagaikért.

De ahogy a For All Mankind már többször is ügyesen bemutatta, az együttműködés és a kollektív fejlődés e nemzedéket meghatározó lehetősége sem képes teljesen kiküszöbölni az emberiség mélyen gyökerező hibáit. Az eddig bemutatott részekben a versengő önérdekek, az évtizedek óta tartó geopolitikai rivalizálás és a számos személyes konfliktus már előtörtek. Ami pedig még tovább viszi ezt az évadot, az egy újabb lenyűgöző példa arra nézve, hogy a For All Mankind a legjobbját nyújtva könnyedén szárnyal a legjobb tudományos-fantasztikus sorozat élvonalában – itt a határ tényleg csak a csillagos ég.

-Herpai Gergely (BadSector)-