SOROZATKRITIKA – Amikor a Disney bejelentette, hogy másodszor is nekifog a Percy Jackson-regényeknek, a rajongók joggal voltak szkeptikusak. A Harry Potter és az Alkonyat nyomán a mozikban uralkodó, YA ihletésű filmek hullámát meglovagolva a 2010-es években két, Rick Riordan görög istenek és félistenek modernkori kalandjait megörökítő regényein alapuló, erősen rövidített film is langyos fogadtatásban részesült. De ahogy egyre több információ látott napvilágot az új Disney+ Percy Jackson-sorozatról, és ahogy Riordan is erősen részt vett benne (Jon Steinberg mellett íróként, alkotóként és executive producerként szerepel), úgy kezdett felcsillanni a remény. Nagyon úgy tűnik, hogy ezek a remények jogosak voltak.

A hosszú formátumú tévésorozat lehetővé teszi Riordan és munkatársai számára, hogy tiszteletben tartsák a regények szellemét és apró részleteit, miközben friss elemeket is hozzáadnak, amelyeket csak ez az új médium engedhet meg magának. Az új Percy Jackson és az olimposziak a lehető legjobban kihasználja az extra játékidőt; nyolc, átlagosan 40 perces epizód hagyja, hogy A villámtolvaj története fellélegezzen, időt adva a mellékszereplőkkel való kapcsolat kialakítására, miközben a nézők is megismerkedhetnek a hatalom, az igazságosság és a hovatartozás néhány igen súlyos témájával. A premier különösen hatékony és tapintatos munkát végez, amikor mindent elmond nekünk Percyről (Walker Scobell), az iskolai helyzetéről, barátjáról, Groverről (Aryan Simhadri) és az otthoni életéről, mielőtt mindannyiukat a mítoszok és szörnyek világába taszítaná.

Remek látvány

A „Véletlenül elpárologtatom az algebra előtti tanáromat” című premier egy olyan vizuális hangot is megalapoz, amely az első négy epizódban végig kitart. Csodálatosan néz ki: James Bobin, a Muppets Most Wanted rendezője az első epizódban drámai világítással, kemény árnyékokkal szembeállítva, valamint túlnyomórészt arany és kék színpalettával egyedi és álomszerű megjelenést kölcsönöz a sorozatnak, amely felülmúlja a korábbi Disney+ műsorok által támasztott elvárásokat. Ennek egy része a későbbi epizódokban elveszik, de a CG, amelyből a varázslatos lényeknek köszönhetően elég sok van, végig jól sikerült. Egyedül az egy-egy epizódra jutó álomjelenetekben szembetűnő a LED-képernyős hátterek – a Mandalorian által népszerűsített úgynevezett Volume – használata, ami a minőséget rontja.

Bármennyire is előrelépés a nagyvásznas elődökhöz képest, ezek az epizódok sem ússzák meg a saját tempójukkal kapcsolatos problémák nélkül. A 2. epizód megpróbál a könyvből egy tartalmas edzéssorozatot beilleszteni a játékidőbe, ami a sorozat keretein belül értelmes döntés, de néhány elemet a háttérbe szorít. Az olyan karakterek, mint Chiron (Glynn Turman) és Dionysus (Jason Mantzoukas) nem kapják meg a megérdemelt figyelmet. Ahelyett, hogy Obi-Want játszanák Percy Luke-jával szemben, a duó (akik úgy tűnik, hogy ők az egyetlen felnőttek, akik egy szupererős árvákkal teli tábort vezetnek) inkább kiforratlan mellékszereplőkké válnak, amelyek egyetlen célja, hogy a cselekményt a következő lépéshez vezessék.

Itt a srácok vannak előtérben

A felnőttek visszafogott szerepe azonban inkább tűnik átgondolt döntésnek, mint kirívó mulasztásnak, hogy a közönségnek inkább Percy mellékszereplőivel kell törődnie, különösen Groverrel és Annabeth-tel (Leah Sava Jeffries), akik csatlakoznak Percyhez az eljöveteléhez, és még néhány társsal is, akik a filmben alig vagy egyáltalán nem kaptak képernyőidőt. A 4. epizód is szenved egy kicsit, de ahelyett, hogy túl sok történetet zsúfolnánk bele, a „Halálba zuhanok” túl sok időt tölt egy helyben toporgással, főhőseink az epizód nagy részében egy vonatba zárva beszélgetnek az előttük álló akcióról. Kicsit több jellemzést kapunk útközben, de ennek nagy része felesleges párbeszédekkel teli történetmesélésnek tűnik, különösen akkor, amikor az előző epizód a sorozat eddigi legjobb „show-don’t-tell”-jét nyújtja. Azonban az évad második felébe egy szolid cliffhangerrel küld minket.

Egy dolog azonban a sok beszélgetésből egyértelműen kiderül: Scobell, Simhadri és Jeffries természetes karizmája és szimpatikussága. Ez nem feltétlenül a színészi játékuk minőségében van – sokszor a komolyabb pillanatok is merevnek és hiteltelennek tűnnek. Akkor ragyognak ők és a sorozat, amikor gyerekként játszhatnak. Igazi tizenévesekként (pontosabban a Z generációs tizenévesekként) jönnek át – ez a színészek érdeme, valamint a szereposztásuk és a nekik adott frissített párbeszédeké. Ez üdítő kontraszt a felnőttek által játszott tinikhez képest, akiket máshol felnőttek játszanak a tévében (nézzétek, Riverdale). Éretlenségük és humorérzékük hiteles, és a tét még nagyobbnak tűnik, ha az ő szemükkel nézzük.

Működőképes franchise, fiatalabbaknak

A Percy Jackson és az olimposziak újabb jele annak, hogy ez a franchise elég erős ahhoz, másodszorra végre működjék adaptációként, hogy a Percy Jackson és az olimposziak a könyvek által eredetileg felvetett erkölcsi kérdéseket járja körül, gyakran a klasszikus mítoszokat a feje tetejére állítva. Az első epizód egyik idevágó sora végigkíséri a harmadik részt, amikor látjuk, hogy Percy és Annabeth azzal a gondolattal küzd, hogy nem minden szörny az, aminek látszik, és hogy a szülők sem tévedhetetlenek. Ezek azok a fajta tanulságok, amelyek a könyveket nagyszerűvé tették a fiatal olvasók számára, és itt ugyanezt teszik a fiatal nézők számára is.

-Herpai Gergely (BadSector)-