FILMKRITIKA – Ha eddig azon agyaltál, hogy lesz-e elég sok vicces méhészeti metafora A méhész című filmben a bosszúhadjárathoz, ami durva veréssel és mészárlással párosul, akkor most megkönnyebbülhetsz. Habár David Ayer rendező megőrizte a megszokott komor stílusát, amely annyira komoly, mint a vakbélgyulladás, Jason Statham színészi játékából mégis átérezhető – amikor a ‘kaptár védelméről’ vagy a ‘darazsak kiűzéséről’ beszél – hogy ez a film mennyire szórakoztató lehetett volna egy olyan rendező kezében, aki a szokásos B mozi klisék halmozásán kívül többre is képes. Igaz, az már önmagában véve is élvezet, ahogy nézhetjük Stathamot, a kopasz akciósztárt, ahogy a puszta ökleivel leterít egy kis hadseregnyi ellenséget – kormányügynököket és zsoldosokat egyaránt.

Ne is szépítsük: Kurt Wimmer forgatókönyve egyszerű, mint a százasszög. Statham Adam Clay-t alakítja, egy visszavonult ügynököt egy titkos nemzeti biztonsági szervezettől, amelyet akkor vetnek be, amikor „a bűn elkezd burjánzani” bárhol az országban. Bár Adam már nem tölti be a „Méhész” szerepét, ahogy e titkos kormányalakulat ügynökeit hívják, most ténylegesen, igazi méhészként él, gondosan művelve a kaptárakat és készítve a mézet Eloise Parker (Phylicia Rashad) festői farmján. Amikor Adam elárulja, hogy senki sem törődött vele annyira, mint ez az egykori tanárnő, már sejthetjük, hogy itt hamarosan valamilyen tragédia fog történni. Azon sem kell sokáig agyalni, hogy konkrétan mi.

A nyugdíjas Eloise rövidesen az „unokás csalás” egyfajta informatikai verziójának áldozata lesz. Egy vírusriasztás jelenik meg a laptopján, és Eloise rögtön felhívja az United Data Group nevű céget. Hamarosan Garnett (David Witts), a cég egyik simlis tagja, kicsalja az öreg hölgy megtakarításait, valamint egy kétmillió dolláros jótékonysági számlát, amit ő kezel.

Az adatbányász központban Garnett – és később Enzo Cilenti, mint Rico Anzalone, egy még ravaszabb csaló egy még nagyobb testvérszervezetnél – pózol és henceg, mint valami szegény ember Jordan Belfortja A Wall Street farkasából. Mivel ez egy Ayer-film, a csalók irodái is kötelező módon úgy vannak megvilágítva, és úgy néznek ki, mintha látványos éjszakai klubok lennének.

Másféle film is lehetett volna…

Ha kihagynánk a sztoriból a méhészkedő volt szuperügynököt, akkor a történet alapvetően megegyezne a Blaga leckéi című bulgár filmmel, ami a 2024-es Oscar-díj nemzetközi film kategóriájában indult. De míg abban a realista és életszerű thrillerben a címszereplő, egy szintén nyugdíjazott tanár, átlép a sötétség oldalára, és csatlakozik a bűnözőkhöz, Eloise sokkal kevésbé találékony. Ő azonnal feladja, és a bűnözők helyett saját magával végez. Isten veled, Phylicia! Ez egy nemes áldozat volt, amit valakinek meg kellett hoznia, hogy Jason Statham az egyszemélyes bosszúhadjáratát elindíthassa.

Eloise FBI ügynök lánya, Verona (Emmy Raver-Lampman) még inkább bűntudatot érez, amiért ritkán látogatott haza, és megdöbben, amikor megtudja az anyja öngyilkosságának okát. A Szövetségi Nyomozó Iroda már két éve hiába kutat az adathalász hálózat után, bármilyen eredmény nélkül. Viszont Adamnak, aki egykor a titkos Méhész egység tagja volt, elég egyetlen telefonhívás, hogy egy régi informatikus kolléganője segítségével megtalálja a hackerek nyomát. Határozottan és kézzelfogható tervvel a tarsolyában, a puszta ökleire és néhány benzinpalackra hagyatkozva készül megsemmisíteni őket. Garnett és bandája is nyomoz Adam után, de az előre kitervelt bosszújuk nem úgy alakul, ahogy azt elképzelték.

Adam gyilkos bosszúhadjárata révén persze a Verona és társa, Wiley (Bobby Naderi) vezette FBI brigád folyamatosan a sarkában liheg, miközben a csalás hátterében húzódó összefüggések is egyre tisztábban kirajzolódnak. A különböző adathalász központok mindegyike egy Derek Danforth-nak (Josh Hutcherson) nevezett, elkényeztetett, gazdag családi háttérrel rendelkező, kokainfüggő fiatalembernek tartozik engedelmességgel, aki az irodájában gördeszkázva hordja a szemet gyönyörködtetően ocsmány ruháit (például azt a hányászöld öltönyt!) és hordja a fején azt a borzalmasan idióta frizuráját.

Jó színészek, pocsék párbeszédekkel

Hutcherson választása erre a szerepre biztosan érdekes döntés, de sem ő, sem Wimmer párbeszéde sem teszi igazán meggyőzővé vagy izgalmas gonosztevővé a figurát. Jeremy Irons viszont élvezetes alakítást nyújt Wallace Westwyldként, aki egykori CIA-igazgatóként most túlképzett baby sitterként tevékenykedik, miután Derek anyja, a befolyásos Jessica Danforth (Jemma Redgrave) bízza meg, hogy figyelje a bajkeverő fiút. Jessica szerepe a nyilvánosság előtt a későbbi fordulatok során válik egyértelművé.

Amikor Derek rádöbben, hogy Clay a nyomában van, arra a következtetésre jut, hogy a legbiztonságosabb hely az anyja és annak kiterjedt biztonsági csapata mellett lesz. A forgatókönyv sajnos egy vakmerő fordulatot vesz: Derek úgy dönt, hogy a legmeglepőbb módon bukkan fel anyja fényűző „tengerparti házának” nevezett villájában egy hétvégére, ahol egy partit rendez a kétes hírű barátainak.

Vajon Adam képes lesz megküzdeni a jól felszerelt kormánybiztonsági csapattal, az FBI ügynökeivel, valamint Westwyld által alkalmazott kétes bérgyilkosokkal egyszerre??? Szerinted?! Jason Stathamról beszélünk!

A legutóbbi rendezéseiben Ayer úgy tűnik, hogy egyre kevesebb figyelmet fordít a színészekre, inkább csak mintha bábúk lennének az akciójeleneteiben. (Szegény Minnie Driver esetében ez még ennél is kevesebb; gyakorlatilag csak egy telefonhívást intéz, mint a CIA vezetője.) Ebből a szempontból is bölcsen választotta ki Stathamot, akinek majdnem komikus komolysága teszi elviselhetővé a filmet, amikor minden alkalommal alaposan elgyepál, vagy agyonlő mindenkit, a törvény mindkét oldalán, minimális változtatással az arcára fagyott kifejezésében. Itt-ott megáll egy kis időre, hogy kifejtse erkölcsi hitvallását az olyan gonoszságokról, mint az ártatlan öregektől való lopás, és általában csak a valódi gonosztevőkre tartogatja a gyilkosságait.

Több humor nem ártott volna

Statham Clay-jének látványa, ahogy gyorsan átalakítja támadói fegyvereit, és mindent felhasznál a tűzoltó készüléktől az emelőkábeleken át egy nagy üveg mézig, hogy legyőzze őket, sokkal szórakoztatóbb, mint a film összes párbeszéde egyszerre. Az egyik legérdekesebb összecsapás a Méhész újabb változatával, Anisette-tel (Megan Le), aki úgy tűnik, Prince öltözködési tanácsait vette figyelembe. Fényes lila fémes kabátja furcsán feltűnő választásnak tűnik ügynök számára egy titkos szervezetből. Nem is beszélve arról, hogy mennyire gyúlékony.

Ayer minden elemet túltol: erőteljes akciójelenetekkel, harsány hangtervezéssel, állandó vágással és egy David Sardy és Jared Michael Fry által írt dübörgő filmzenével, ami a film feszült hangulatát hangsúlyozza.

Az az elképzelés, hogy valaki ebből az iszonyatos blődségből egy új Statham-franchise-t indítanak, elég valószínűtlennek tűnik. De ha ez mégis megtörténne, reméljük, hogy a következő részt egy olyan rendező készíti majd, aki ismeri a humor fogalmát, elvégre ebben maga Statham is partner lehetne –  láttuk már ezt tőle például Guy Ritchie filmjeiben is.

-Herpai Gergely (BadSector)-