FILMELŐZETES – Minél nagyobb a kém, annál nagyobb a hazugság.
Matthew Vaughn (Kingsman-filmek, Ha-Ver) újabb eszelős agymenése az Argylle: A szuperkém, ez a fékezhetetlenül szellemes, a valóságot kicsavaró, a világot körbecikázó kémthriller.
Bryce Dallas Howard (Jurassic World-filmek) alakítja Elly Conwayt, aki egy bestseller kémregény-sorozat remeteéletet élő szerzője. Számára az idilli boldogságot az jelenti, ha este otthon ülhet a számítógépével és a macskájával, Alfie-val. Ám amikor Elly fikciós könyveinek cselekménye – melyek középpontjában az Argylle nevű szuperkém áll, valamint a küldetése, hogy leleplezzen egy globális kémszindikátust – tükrözni kezdi egy valódi kémszervezet titkos akcióit, az otthoni csöndes esték múltbéli emlékké válnak.
Aiden (az Oscar®-díjas Sam Rockwell), a macskaallergiás kém társaságában Elly (Alfie-val a hátizsákjában) menekül, és bejárja a fél világot, hogy mindig egy lépéssel a gyilkosok előtt maradjon, miközben Elly kitalált világa és a való világ közti határok elkezdenek összemosódni.
Ha a járvány nem lett volna…
2020-ban javában tombolt a járvány, mindenki otthon ült karanténban. A fékezhetetlen agyvelejű Mathhew Vaughn rendező-producer is London melletti házában senyvedett, és kínjában kitalálta, hogy bevezetés a filmművészetbe típusú szemináriumot tart feleségének, Claudia Vaughnnak (szül. Schiffer) és két lányának, akik akkor 10 és 15 évesek voltak. „Ha már úgyis karantén volt, jó ötletnek találtam, hogy filmeket nézetek meg velük” – magyarázza Vaughn. Olyan filmek kerültek terítékre, mint John Hughes 1986-os klasszikus gimis vígjátéka, a Meglógtam a Ferrarival (Ferris Bueller’s Day Off), de az igazán nagy hatást Robert Zemeckis 1984-es kalandvígjátéka, a Michael Douglas és Kathleen Turner főszereplésével készült A smaragd románca (Romancing the Stone) tette rájuk. „Mintha ledobták volna az atomot” – jellemzi a hatást a rendező.
Aztán levetítette szeretteinek Alfred Hitchcock 1959-es klasszikusát, az Észak-északnyugatot (North by Northwest), amelyben egy átlagember – habár pont úgy néz ki, mint Cary Grant – szédítő kémkalandok forgatagába kerül. A gyerekek megőrültek ezért a filmért. „Az jutott eszembe, hogy ilyen filmet szeretnék csinálni a srácaimnak” – mondja Vaughn.
A megoldás hamarabb jött, mint várta: kisvártatva a rendező asztalán landolt egy ismeretlen szerző kémregényének kiadatlan kézirata. Vaughn szerint Elly Conway Argylle című kémthrillere a legjobb volt, amit valaha olvasott. A regény szerkezete azonban hagyományosan lineáris volt – egy fiatal, Argylle nevű titkos ügynök állt a középpontjában –, márpedig Vaughn nem hagyományosan lineáris filmes. Pályafutása során mindig is arra használta az alapanyagot, hogy, akár egy sziklaszirtről, halálmegvető bátorsággal elrugaszkodjon róla, és repülés közben lélegzetelállító kreatív bukfenceket végezzen. Az Argylle: A szuperkém sem lehetett kivétel. Szó sem lehetett hagyományos adaptációról, a könyv világa és karakterei csak ihletül szolgáltak, amiből új, teljesen eredeti film születik.
„Magam is részt vettem azoknak az elvárásoknak a kialakításában, amiket az emberek a kémthrillerekkel kapcsolatban manapság táplálnak, ezért úgy éreztem, itt az ideje, hogy nekirontsak az avítt kliséknek, hiszen a fennmaradásuk az én saram is – vallja be Vaughn. – Azok a nyolcvanas évekbeli filmek, amiket a gyerekeimmel megnéztünk, a legszebb történetmesélési hagyományokat tiszta eszképizmussal ötvözik. Úgy éreztem, a Covid utáni világban olyan filmre van szükség, ami mosolyt csalogat az emberek arcára, és egy kis izgalmat nyújt számukra.”
Vaughn és Jason Fuchs forgatókönyvíró nekiláttak a forgatókönyv megírásának, amelynek középpontjában nagy metacsavar áll: az Argylle című regény hús-vér szerzője, Elly Conway válik a film főhősévé. Hagyományos kémfilm helyett az Argylle: A szuperkém arról szól tehát, hogy egy remeteként élő regényíró a valódi kémcselszövések világába csöppen, miután a történetei kezdik túlságosan is hűen tükrözni egy gonosz kémszervezet tevékenységét. „Elsődleges célom az volt, hogy izgalmas történetet kanyarítsak – magyarázza Vaughn. – Nem akarom megújítani a műfajt, csak új nézőpontokat adok. Úgy dolgozom, mintha én is néző lennék, azon agyalva, mit látnék a legszívesebben, illetve milyen váratlan elemeket tudok beilleszteni a történetbe annak érdekében, hogy az egész újnak hasson.”
Vaughn és Fuchs már a legelején eldöntötték, hogy a filmben egymásba szövődik a való világ, amelyben Elly Conway Aidennel menekül, illetve az álatala alkotott fikció, ahol Argylle, a megállíthatatlan titkos ügynök az úr. Amint Elly egyre komolyabb veszélybe kerül, egyre nagyobb gyakorisággal és sebességgel mosódik el a határ az elképzelt és a valódi világ között. Ennek eredményeként a közönséget olyan eszeveszett moziörvény szippantja magába, ahol a váratlan fordulatok folyamatosan felülírják a bevett szabályokat és elvárásokat. „Azokat a mozikat szeretem, amik elkápráztatnak csillogásukkal, az akciók pedig az arcodba robbbannak – magyarázza Vaughn. – Mindenem a szépség. Amikor kissrác koromban Bond-filmeket néztem, kalandtúrán éreztem magam – sosem látott helyekre tévedtem és sosem látott emberekkel találkoztam. Lenyűgöző élmény volt, ezt szerettem volna felidézni mostani filmemmel.”
A világon ciklonként végigsöprő thriller írása Fuchs számára is a menekülést jelentette a Covid bezártságából. „Régóta nem írtam eredeti forgatókönyvet, úgyhogy az Argylle: A szuperkém igazi szerelemgyerek. Katartikus élmény volt, amikor kitörhettem szobám magányából, és belaktam Argylle-lal egy görög szigetet vagy átrongyoltam egész Európán Ellyvel és Aidennel.”
Vaughn célja mindig az, hogy kilépjen a komfortzónájából és magával vigye a közönséget is. „Mára szinte a mozi az egyetlen hely, ami közösségi élményt nyújthat számunkra. A moziban összegyűlünk, és egybeforrott közösségként utazunk az érzelmek hullámvasótján. Ezt a filmet direkt a nagyvászonra találtuk ki. Grandiózus képződmény, és tele van nem várt fordulatokkal. Ha az ember ül a moziban, körülötte a többi néző, és jön a nagy pillanat, a közös reakció felejthetetlen élmény. Elképesztően szórakoztató, fel lehet benne oldódni. Ez a tiszta eszképizmus, amire mostanában végképp nagy szükségünk van. Szerintem jó dolog, ha egy sötét terembe időnként besüt a napsugár.”
Forrás: UIP
