FILMKRITIKA – Miután Matthew Vaughn több mint egy évtizedet szentelt kedvenc kémfilmes franchise-ának, a Kingsmannek, a rendező most egy amerikai szereplőgárdát (és egy cuki cirmos kandúr cicát) toborzott egy bonyolult történetbe, ami egy bestseller, ponyvaregényes kémregény írónőt helyez az akció középpontjába. Bár a film ügyesen indul és az alapkoncepció sem lenne rossz, de sajnos a film elég gyorsan eltávolodik ettől és átmegy a szokásos bugyuta, Kingsman-utánérzet akciókémfilmbe – ráadásul ezt az alapsztorit már fényévekkel jobban megfilmesítették egy régi, hetvenes évekbeli Jean Paul Belmondo-filmvígjátékban.

A káprázatos című 1973-as Philip de Broca filmvígjáték jutott eszembe, amikor először az Argylle-ról hallottam, ugyanis az a film is egy hasonló történetet mesél el, mint a holnaptól a mozikban látható Argylle: egy szakadt, otthonülő kémregényíró (Jean-Paul Belmondo) a kis párizsi lakásában ontja magából az általa idealizált James Bond-szerű szuperkém (szintén Jean-Paul Belmondo) ponyvaregényes kalandjait. Hogy mennyire nem sikerült felérnie ennek a mostani filmnek semmilyen szinten a ’73-as Belmondo-filmhez, az már szinte fájdalmas, de ezen az összehasonlításon keresztül egyben könnyen tetten is érthetőek az Argylle legalapvetőbb hibái.

A ziccer, amit A káprázatosban zseniálisan lecsaptak, itt rendesen kihagyták

Ami A káprázatosnak egyik legnagyobb vonzereje volt (a film fergeteges humora és Belmondo úgyszintén fantasztikus komikusi teljesítményén túl), hogy zseniálisan állította párhuzamba az kacagtatóan eltúlzott James Bond-szerű univerzumot – amit az író ott kitalált – azzal a valósággal, amit pedig ő maga megélt. A filmben az író Belmondo saját magát képzelte el sármos és szuperügynök akcióhősnek, és a saját kis magánéletbeli válságait, megélt kudarcait, az általa utált embereket (mint például a könyvkiadó szűkmarkú főnökét) és vágyait (a csinos egyetemista szomszédlány, aki egy esszéjéhez veszi fel a kapcsolatot Belmondo-íróval) beleképzelte a regényeibe, amit persze mi, nézők is láthattunk.

Valami hasonlóan frappáns, szellemes megoldásra számítottam itt is, azonban Vaughn elkövette azt az alapvető hibát, hogy ahelyett, Elly Conway (Bryce Dallas Howard) írónő földhözragadt valóságát viccesen párhuzamba állította volna az általa kiagyalt romantikus ponyvaregényes James Bond-világgal, ehelyett a „valódi” sztori is egy teszkós James Bond-klón, telis-tele CGI-orgiával és eltúlzott jelenetekkel, amelyek leginkább a rendező Kingsman filmjeire emlékeztetnek.

Cavill néha Rockwell, de egyikük sem elég vicces

Először is kezdjük az Elly Conway által kiagyalt szuperügynökkel és címszereplővel, Argylle-al, akit az a Henry Cavill alakít, akit egyszer már majdnem beválasztottak 2006-ban James Bondnak, azóta hatalmas karriert futott be és szerepelt már két nagy költségvetésű filmben mint szuperkém: Az U.N.C.L.E. ügynökeiben és Mission Impossible: Utóhatásban. Első hallásra tehát ideálisabb színészt nem is lehetett volna találni erre a szerepre, a gond csak az, hogy az írónő által kitalált fiktív akciófilmes részek itt sokszor leginkább hagyományos B–mozis jelenetek, kevés humorral, vagy amikor van is humor ezekben, az is inkább elég erőltetett. Bár Cavill jó színész, de komikusnak csapnivaló, pedig azt a Belmondo-filmből is tudjuk, hogy ide tökéletes komikusi képességekre, és Philip de Broca rendezői vénájára egyaránt szükség van, és ha már itt tartunk: Matthew Vaughn tudása sincs köszönőviszonyban sem az egykori francia filmrendezőjével.

Amikor pedig a hosszú szakállas, kicsit hobó-szerű Aiden (Sam Rockwell) megjelenik a porondon, akkor gyorsan kiderül (ezt már a trailerből is megtudtuk), hogy nagyjából ő Argyll „valós világbeli” megfelelője és egy vonatos akciójelenetben ezt jó sokszor a szánkba is rágják: miközben Aiden Jason Bourne-ösen (de azért kicsit bénán) szétlő mindenkit, addig Elly hol őt látja, hol a Cavill által alakított Argylle-t vizualizálja a helyére, ahogy a szuperügynök lazán lever mindenkit és még a röhejesen szépfiús sérója is rendezett marad. Ez mondjuk elsőre kicsit tényleg vicces, de amikor már ötödször rágják a szánkba, akkor már inkább csak erőltetett, különösen, hogy (ahogy már említettem, de nem lehet elég sokszor hangsúlyozni): Henry Cavill csapnivaló komikusnak és főleg nem egy Jean-Paul Belmondo. Sam Rockwell már sokkal jobban ért ehhez a mesterséghez, legalábbis a fanyar humorú filmekben (ezt már a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben is láthattuk) csak ahhoz egy olyan rendező kell, aki ezt a tehetségét kiaknázza, Matthew Vaughn viszont nem ér fel ehhez a feladathoz sem – legalábbis ebben a filmben ez biztosan nem sikerült neki.

James Bond paródiából CGI-orgia

Ez az erőltetettség csak fokozódik, ahogy a „valós” történet egyre inkább átveszi a helyét, kicsit A smaragd románcára is hajazva, de annak a klasszikusnak a színvonalát szintén nem érvén el. Nem akarok nagyon spoilerezni, de a lényeg, hogy Elly és Aiden menekülni kényszerülnek és ez egész történet átmegy egy már-már szürreálisan bugyuta kémhistóriába, ami még az Argylle ponyvaregényeknél is sokkal agyamentebb és hihetetlenebb.

A szereplők közül előkerül két nagyágyú színész is: a Breaking Bad sorozat főszereplő sztárja: Bryan Cranston (ő a bugyuta forgatókönyv ellenére is nagyszerű marad) és Samuel L. Jackson, aki szerintem már régóta beletörődött, hogy Quentin Tarantino legendás filmjei és filmszerepei után csak egyre középszerűbb rendezőket és egyre pocsékabb forgatókönyveket kapott.

A macska a legjobb benne

Talán az egész filmet egyetlen „színész” menti csak meg és próbálja elvinni a hátán: egy olyan színész, aki nem beszél, csak nyávog, viszont egyszerre cuki és borzasztóan vicces is a kis morc fejecskéjével: ő Chip, Matthew Vaughn rendező lányának a „grumpy cat”-szerű kandúr macskája. Ugyan nyilvánvalóan sokszor cserélték le CGI-re az igazi macskát és időnként ez meg is látszik, de Elly négylábú társának, Alfie-nak szerepében Chip így is egyszerűen frenetikus, egy kis túlzással talán miatta érdemes megnézni ezt a filmet.

-Herpai Gergely (BadSector)-