SOROZATKRITIKA – Noomi Rapace egy űrállomáson történt katasztrófát túlélő asztronautát alakít, aki egy felismerhetetlen életbe tér haza a Constellationban. A sorozat remek története és a szintén színvonalas színészi alakítások teljesen a képernyő elé szögezik a nézőt, miközben egy olyan rejtélyes világba kalauzolják, amely a valóság és a képzelet határán egyensúlyozik. A különféle idősíkok és nézőpontok váltogatása egy izgalmasan összetett narratívát hoz létre, amely egyszerre szolgáltat mély pszichológiai drámát és párátlan szórakoztatást.

A NASA kutatásai rávilágítottak arra, hogy az űrhajósok a mikrogravitáció hatására akár 3%-kal is megnőhetnek, és gyakran szembesülnek látási problémákkal, amelyek az Űrutazás által kiváltott Neuro-Okuláris Szindróma (SANS) miatt alakulnak ki. Emellett a tanulmányok szerint az űrhajósok kognitív zavarokkal, alvási nehézségekkel, szorongással, depresszióval és egyéb mentális egészségügyi problémákkal is küzdhetnek. Megfigyelések szerint az űrben tartózkodók olykor megmagyarázhatatlan jelenségekről számolnak be, mint például Story Musgrave NASA űrhajós, aki angolna-szerű alakzatokat látott „úszni” az űrben.

Űrodüsszeia a psziché mélyén: a Constellation rejtélye

Az Apple TV+ „Constellation” című limitált sorozata számos, korábban említett tényezőből merít ihletet, beleértve olyan ikonikus filmeket, mint a „2001: Űrodüsszeia”, az „Interstellar”, a „Gravitáció”, vagy a „Lucy in the Sky”, kínálva ezzel igazi csemegét a konspirációs teóriák kedvelőinek. Ez a sorozat a tudományos-fantasztikum zseniális megtestesítője, változó nézőpontokkal, az időbeli ugrásokkal, bár az időnként frusztráló cselekményfordulatok próbára teszik a néző türelmét. Peter Harness, a sorozat showrunnerje, egy vizuálisan lenyűgöző, gyakran megzavaró és mélyen hátborzongató pszichológiai thrillert hozott létre. Olyan jelenetek sorozata, amelyek valóságos, testet átható borzongást váltanak ki, oly mértékben, hogy a néző szinte haragszik a sorozatra, amiért ilyen ügyesen manipulálja az érzéseit.

A Constellation egy jelenetsorral kezdődik, amely Észak-Európa téli erdeiben játszódik, és csak sok epizód múlva kezd értelmet nyerni — és még akkor is, az sorozat szándékosan trükkös természetének megfelelően, sosem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy amit látunk, az valós vagy csak az egyik megbízhatatlan narrátorunk fejében zajlik. (Ez egy olyan történet, amely a lehetséges világok közötti határterületen jár, kicsit úgy, mint a Homályzóna.)

Az akció ezután az Nemzetközi Űrállomásra helyeződik át, ahol az űrhajós Jo Ericsson (a kiváló Noomi Rapace alakítja) FaceTime-on beszélget 11 éves lányával, Alica-szal, akit ikrek, Rosie és Davina Coleman alakítanak. (Mivel lehetetlen eldönteni, hogy melyik lány melyik jelenetben szerepel, csak arra lehet következtetni, hogy egyaránt csodálatosak egy egyre bonyolultabbá váló szerep kezelésében.) Egy pusztító robbanás következtében Cmdr. Paul Lancaster (William Catlett) meghal, a túlélő legénység három tagja vészhelyzeti űrhajóval tér haza, amely csak hármójukat képes befogadni, Jo pedig hátramarad, hogy versenyt futva az idővel megjavítsa a második vészhelyzeti űrhajót és legyőzze a majdnem leküzdhetetlen akadályokat, miközben az oxigénellátása gyorsan fogyni kezd – de sikerül neki. Megteszi.

Amikor a kék az új piros: Jo zűrzavaros hazatérése

Jo hazaér, újra egyesül szeretett Alicéjával és férjével, Magnusszal (James D’Arcy), aki szinte ellentmondásosan viszonyul Jo visszatéréséhez, és ez az első jel, hogy valami nincs rendben.

Jo világában minden… valahogy más, mint amire emlékezett. Az autó, ami piros volt, most kék. A szekrényekben lévő tárgyak átrendeződtek. (A Constellation néhány belső tere sötét és visszafogott; mások vibráló színekben fürdenek. Ez még inkább fokozza azt az érzést, hogy különböző világok között pattogunk.) A házban most van egy zongora, de Jo nem tud zongorázni — mégis, amikor leül, ujjai hibátlanul táncolnak a billentyűkön, miközben Rachmaninov egy prelűdjét játssza.

Jo számára még zavarba ejtőbb, hogy Alice illata nem az, amit annyira jól ismert, és a lány láthatólag tart az anyjától. Ezt tetézi, hogy Magnus beavatja őt abba a fájdalmas titokba, hogy kapcsolatuk már a küldetése előtt megromlott. Miközben Jo azon töpreng, vajon a tapasztalatai a valóság részei-e vagy csak a saját elméjének szüleményei, a történet Henry Caldera rejtélyes kalandjait is felfedi. Henry, akit a Breaking Badből is ismert Jonathan Banks formál meg, a Rakéta Hajtómű Laboratórium vezetőjeként egy titokzatos eszköz megszerzésére összpontosít, amely Jo-nak sikerült a Földre hoznia. Ez az eszköz olyan potenciállal bír, amely „minden megváltoztathat” jelleggel ruházza fel.

Aztán ott van Henry bátyja, „Bud” Caldera (szintén Banks), egy Buzz Aldrin típusú volt űrhajós, aki egyszer a Holdon járt, de most egy keserű alkoholista, aki a konvenciók körútján utazik és elhárítja a kérdéseket arról, hogy MI történt valójában az űrmisszióján. (A Constellation világában Bud az Apollo 18-on volt; a valóságban az Apollo 18 küldetést törölte a NASA). Vajon Henry és Bud két különböző ember, vagy ugyanaz a személy, alternatív univerzumokban élve? És mi a helyzet az orosz űrügynökség vezetőjével, Irene Lysenko-val (Barbara Sukowa), aki lehet, hogy az 1960-as években az első nők egyike volt az űrben?

A valóság újraértelmezése

Ahogy ide-oda vándorolunk a tükör mögött (biztosan nem véletlen, hogy Jo lányát Alicenak hívják), a Constellation időnként inkább kísértettörténetnek tűnik, mint sci-fi thrillernek — de annyi alkalommal nem bízhatunk abban, hogy amit a képernyőn látunk, az valóban, valóban VALÓS. Szerencsére a finálé néhány legitimált választ szolgáltat, miközben nyitva hagyja a lehetőséget egy lehetséges második évadra. Egy kihívásokkal teli alapötlettel, okos írással és erős előadásokkal a Constellation bőven megéri a nyolc epizódos befektetést.

-Herpai Gergely (BadSector)-