SOROZATKRITIKA – A sógun, James Clavell klasszikus regényének újabb adaptációja nem csupán egy újabb történelmi dráma a sorban; ez egy olyan utazás, amely mélyen a japán feudális korszak szívébe vezet, és feltárja annak rejtett titkait. A sorozat merész betekintést nyújt a hatalomért folyó ádáz küzdelmekbe, az emberi lélek rejtelmeibe, és azokba az összetett kapcsolatokba, amelyek a történelem menetét alakították. A kaland, az intrika és a szenvedély kavalkádjában A sógun újraértelmezi azt, amit a hűségről, becsületről és árulásról gondoltunk.

Míg manapság úgy tűnik, a televíziózás beszűkül körülöttünk, és a popkultúra főleg csak az újraforgatásokra és a már ismert szellemi termékek végtelen sorozatára koncentrál, addig a Disney Plus A sógun című sorozata egy friss fuvallatot hoz a képernyőkre. James Clavell népszerű regényének adaptációja bátran vállal kockázatokat, és figyelemre méltó elvárásokat támaszt a nézőkkel szemben, azt sugallva, hogy a bonyolult karakterek közötti dinamika éppolyan érdekes lehet, mint a látványos csaták. Érdekes ellentétet alkot az 1980-as évekbeli eredeti adaptációval, amelyben Richard Chamberlain brillírozott a nyugati tengerész szerepében, aki váratlanul a japán politikai intrikák középpontjába kerül. Az akkori sorozat fontos mérföldkő volt a nemzetközi koprodukciók történetében, és ma is emlékezetes az autentikus hangulata és a részletesen kidolgozott történetmesélése miatt.

Véres harc és intrikák az ország uralmáért

A politikai zűrzavar idején, amikor Japán hatalmas Taikója meghalt és egy még uralkodásra nem eléggé érett gyermeket hagyott hátra, A sógun az ország feletti uralomért versengő öt háborúzó klán történetét követi. Bár egy kormányzói tanácsot állítottak fel, hogy uralják az országot az örökös nagykorúságáig, a versengő frakciók – az idősödő főszereplő, Lord Yoshii Toranaga (a nagyszerű Hiroyuki Sanada), a Taikó egykori jobbkeze, és az ármánykodó Lord Ishido (Takehiro Hira), saját terveivel – már a törékeny béke végére számítanak. Leváltással, pozíciójából való eltávolítással és szinte biztos halállal fenyegetve, Toranagának minden erejével azon kell lennie, hogy életben maradjon és egyben tartsa Japánt.

Váratlan segítséget kap egy rejtélyes hajó érkezésével, amely mindössze tucatnyi brit protestánst szállít. A hajó egykor egy holland flotta része volt, a legénységét az éhezés és a betegség megritkította, de Toranaga mind a hajóban, mind annak vezetőjében, a pilóta John Blackthorne-ban (Cosmo Jarvis) lehetőséget lát. Blackthorne, aki lelkesen szeretné felvilágosítani a japánokat a meglévő katolikus kereskedelmi partnereik árulásáról és bemutatni kereskedelmi útvonalaikat a szélesebb világnak, először vonakodik, de később nélkülözhetetlen elemévé válik Toranaga terveinek, ahogy sorsuk egyre inkább összefonódik.

Toda Mariko (Anna Sawai) segítségével, aki egy katolikus hitre áttért nő, portugál nyelvet tanult a vallását oktató papoktól és Blackthorne számára tolmácsként áll rendelkezésre, Toranaga nem csak a hajón található puskák és ágyúk létezéséről szerez tudomást, hanem a portugálok által féltve őrzött számos titokról is, melyek messze túlmutatnak a gazdasági érdekeken és potenciálisan alááshatják a tanácsot vezető helytartók befolyását. Ebből kibontakozik egy ambíciók, háborúk, árulások és állandóan változó szövetségek sűrű szövevénye. Miközben a tanács azon munkálkodik, hogy megszabaduljon Toranagától, az egykori hadvezér minden erejével azon van, hogy életben maradjon, megőrizze klánját és azon birodalmi eszményt, amelyben hisz, számos véres csapás, fájdalmas áldozat és összetett taktikai húzás kereszttüzében.

Blackthorne nem a legütősebb főszereplő karakter

Blackthorne, akit Anjinnek (japánul „kormányos”) neveznek el, nehezen igazodik el az új kultúrában, amely hirtelen vette körül, különösen annak becsületre való elkötelezettsége és a rituális erőszak gyakorlatával szemben. Az ő tipikusan brit, makacs kitartása, hogy hangosabban kiáltva majd jobban megértik, csak fokozza az idegenségét. Viszont A sógun ügyesen elkerüli a fehér megmentő történetét, helyette méltatja és előtérbe helyezi a japán kultúrát, megszabadulva az eredeti minisorozatban gyakori „idegenként” való ábrázolástól. A sorozatban a karakterek többsége japánul beszél, feliratozva, így a nézőt közvetlenül bevonva minden párbeszédbe, és bemutatva a háttértörténeteket, valamint a karakterek közötti kapcsolatokat. A sógun kiemelkedő eleme éppen az, hogy mennyire foglalkozik a fordítás folyamatával és a nyelv erejével: a nézők nem csak hallhatják a Blackthorne előtt zajló beszélgetéseket, amelyeket ő nem ért, hanem láthatják azt is, hogyan változik meg vagy kerüli el a nyelv az igazságot, miközben azt neki tolmácsolják.

A sógun azért nem tökéletes. A szerteágazó karaktergárda és a bonyolult politikai kapcsolatok időnként túlterhelővé válhatnak, és a show boldogan dobja a nézőket a mélyvízbe már az első jelenettől kezdve. Ami a főszereplőt, Blackthorne-t illeti, ő kevésbé ideális belépési pont a bonyolult feudális világba, tekintettel arra, hogy ő a show leggyengébb és legkevésbé érdekes karaktere. (Legalábbis, ebben az újabb feldolgozásban, a Richard Chamberlain által megformált karakter sokkal ütősebb volt.) A Blackthorne és Mariko között kibontakozó románc gyakran ügyetlennek és elkapkodottnak tűnik – különösen, amikor ez olyan központi elem mind az eredeti, nyolcvanas évekbeli minisorozatban, mind a 1975-ös regényben. De nehéz túlzottan kritikusnak lenni, amikor a sorozat egy gazdag és részletesen bemutatott kulturális történelmi helyszínnel és korszakkal, valamint számos mellékszereplő és kapcsolat ábrázolásával kárpótol. Ezek a jelenetek lehetőséget adnak arra, hogy új szemszögből lássuk a történelmet, és fény derüljön olyan karakterekre és viszonyokra, amelyek eddig a háttérben maradtak.

A regényhez méltó adaptáció

A sógun minden egyes részlete, a lenyűgöző jelmezek varázslatától kezdve a gyakran megjelenített, aprólékosan kidolgozott rituálékig, lélegzetelállító alázattal és tisztelettel kerül megformálásra. A festői tájak és a véres csaták jelenetei vitathatatlanul a televíziózás ezen évének csúcspontjai közé sorolhatóak, míg a nemzetközi színészgárda, Hiroyuki Sanada megindító és mély érzelmeket sugárzó alakításával az élen, új dimenziókat nyit meg előttünk. A mellékszereplők közül szinte mindenki saját jelentőséggel és történeti mélységgel bír, de különösen a női karakterek tűnnek ki, akik csendes erővel és váratlanul válnak a cselekmény meghatározó elemeivé. Anna Sawai karaktere, Mariko, egy csendes, mégis pusztító dühvel teli alak, csak egy a sorozatban felbukkanó számos emlékezetes női figura közül. Ide tartozik egy fiatal anya szívszorító története is, aki a családi tragédia, a seppuku következtében bekövetkezett nyilvános megszégyenítés után veszíti el szeretteit (Moeka Hoshi alakításában), egy céltudatos prostituált (Yuka Kouri megformálásában), valamint a Taikó örökösének anyja (Fumi Nikaido által életre keltve), aki egy izgalmas fordulatot hozva érkezik Osakába a szezon közepén. Ezek a karakterek emlékeztetnek minket arra, hogy ebben a világban a hatalom számtalan formát ölthet, és nem minden esetben a kard jelenti az erő legfőbb forrását.

Ez a tízrészes sorozat (melyből kettőt már leadott a Disney Plus) egy valóban figyelemre méltó alkotás, egy olyan epikus történet, ami felveti a kérdést, vajon a televíziózás képes-e még ilyen méretű sagákat létrehozni. Mint egy klasszikus mű merész és nagyratörő újragondolása, ami emberiességet talál a politikai ármánykodások és árulások összetett szövevényében, „A sógun” magasra tűzte a célt – és kétségtelenül el is érte azt.

-Herpai Gergely (BadSector)-