FILMKRITIKA – Első látásra A róka csak egy a sok hasonló témájú film közül, amely az ember-állat barátságok különleges világát tárja elénk. E témakör feldolgozásakor könnyen eshetünk túlzásokba, amikor a mondanivaló túlzottan közhelyessé válik. Adrian Goigingernek azonban sikerült elkerülnie ezeket a csapdákat, elsősorban azáltal, hogy a fiatal főhős gyermekkori traumáinak bemutatására helyezte a hangsúlyt.

Adrian Goiginger, a tehetséges fiatal rendező rögtön felhívta magára a figyelmet, amikor bemutatta első nagyjátékfilmjét, a Minden világok legjobbikát (2017), amelyben saját gyermekkorának egy meghatározó történetét osztotta meg, az akkor heroinfüggő édesanyjának alakját (Verena Altenberger által megformálva) középpontba állítva. Egy kevésbé sikeres film, A világ felett (2021), után most ismét a mozikban tündököl a harmadik nagyjátékfilmjével, A rókával, amely szintén jelentős önéletrajzi elemeket tartalmaz, ezúttal dédapja, Franz Streitberger életét állítva fókuszba.

Milyen érzés lehet, amikor kisgyerekként a saját szüleid eladnak?

A róka története a 20. század húszas éveinek végén, 1927-ben bontakozik ki, egy időben, amikor Streitberger Franz a festői Pinzgau vidéken éldegél szüleivel (Karl Markovics és Karola Niederhuber által megformálva) és számos testvérével együtt. Az akkori nehéz gazdasági helyzetben és a szegénység súlyos terhe alatt a szülők arra a szívfacsaró döntésre jutnak, hogy Franzot egy tehetősebb gazdának (Cornelius Obonya által alakítva) adják, remélve, hogy ezzel jobb életet biztosítanak számára. Felnőtt korában Franz (Simon Morzé alakításában) motoros futárként dolgozik a hadsereg számára, miközben a világot már a második világháború sötét árnyéka borítja be. Franz mindvégig egy outsidernek tűnik, de élete gyökeresen megváltozik, amikor találkozik egy sebesült rókakölyökkel, akit magához vesz, és ebben a kis lényben leli meg élete első, igazán fontos barátját.

A film első felében, amikor még Franz gyermekkorát és családi életét követhetjük nyomon, a történet fokozatosan bontakozik ki, és egyre több jelentőséget kap. Különösen megható és emlékezetes az a jelenet, amikor Franz apja elmagyarázza neki, hogy miért nem szabad félnie a haláltól. Ebből a szempontból A róka nem csupán egy film a barátságról, hanem egy mély üzenetet hordozó történet a szeretet, a jóérzés fontosságáról egy olyan időszakban, amely az emberi történelem egyik legkegyetlenebb és legembertelenebb konfliktusát hozta magával. Adrian Goiginger rendezésében a minimalizmus kerül előtérbe, a régi fényképek által ihletett 4:3-as képarány, a hosszú csendek és a vizuálisan lenyűgöző nyílt területek alkalmazásával.

A világ felett című munkája után A róka kétségtelenül egy jelentős előrelépést jelent Goiginger filmográfiai pályáján. Ez a mű, bár gyakran merít a hollywoodi filmek elemzéséből és sokszor épít az érzelmekre, mégis kifinomultan kezeli az emberséges megközelítést, anélkül, hogy az dominánssá válna vagy a történetet teljesen átvenné. A róka így egy olyan film, amely képes mély érzelmeket kiváltani, miközben hiteles marad és elgondolkodtatja a nézőt az emberi lélek rejtelmeiről és a mélyen emberi kapcsolatok fontosságáról.

Két árva egymásra talál: a kisfiúként elhagyott ifjú és a magára maradt kisróka

Az elhagyottság és a magány érzése olyan mélyen gyökerező élmény, ami képes két lényt, akár egy elhagyott gyermeket és egy magára maradt állatot is, szorosan összekötni. A róka ezt a különleges kapcsolatot helyezi a középpontba, bemutatva, hogyan talál egymásra egy árva fiú és egy elhagyott kisróka. A két „árva” között kialakuló kötelék nem csupán egy személyes történet, hanem egy mélyebb, univerzális üzenet hordozója is, amely az összetartozás és az empátia erejét hirdeti.

A történet hátterében a második világháború sötét időszaka és Franciaország német megszállása húzódik meg, ami egy brutális és kegyetlen korszakot idéz fel. Adrian Goiginger rendező elismerésre méltó módon állítja be a konfliktus ábrázolását, kerülve annak szépítgetését. Yoshi Heimrath és Paul Sprinz kameramunkája időről időre belevisz a nézőt a háború retteneteibe, hátborzongató jelenetekbe és szörnyű halálesetekbe, miközben a hangmérnökök a tankok, golyók és bombázók fülsiketítő zajával időnként megdöbbentik a közönséget.

A film általános színvilága borongós és szürkés, ami hűen tükrözi a háború árnyékát és a történet alapvető hangulatát. Goiginger rendező azonban tudatosan használ fel élénk színeket bizonyos kulcsfontosságú pillanatokban, ezzel is elősegítve egy „éteri” hangulat kialakulását, ami ellensúlyozza a történet sötét témáit.

A filmzene, Arash Safaian munkájának köszönhetően, diszkrét, mégis mély hatást gyakorol a nézőkre, különösen azokban a pillanatokban, amikor Franz érzelmi viharokon megy keresztül, és igyekszik megtalálni helyét és irányt az életében. A zenei aláfestés finoman hozzájárul az empatikus kötődés kialakulásához, lehetővé téve a nézők számára, hogy mélyebben beleéljék magukat a film érzelmi világába és azonosuljanak Franz küzdelmeivel.

Ez a film tehát nem csupán egy történet egy fiúról és egy rókáról, hanem egy sokkal átfogóbb üzenetet közvetít az emberi kapcsolatokról, a kölcsönös megértésről és a sebezhetőség elfogadásáról egy olyan világban, amely gyakran kegyetlen és megértés nélküli.

Mitől üt igazán ez a különleges, de mégis egyszerű történet?

Mi az, ami A róka című alkotásban olyan különlegesen hatásos, és hogyan képes mélyen megérinteni a nézőket? Elsősorban az egyértelműen kijelölt konfliktusok miatt, melyek erős ellentétes érzelmeket váltanak ki, és szinte senkit sem hagynak érzéketlenül – különösen azokat, akik életük során már osztoztak otthonukban egy állattal.

Továbbá, Morzé karaktere Franzon keresztül kap igazán mélységet: ő egy húszas éveiben járó, befelé forduló, szerető szívű fiatalember, aki azonban nehezen kezeli érzelmeit, különösen a haragját. Időről időre bátran lép fel barátja védelmében, miközben hűséges marad a náci sereghez. Goiginger rendező nem ítéli meg Franzot – ez a nézők dolga -, de nem is fél bemutatni a karakter legelsötétebb oldalát.

Végül, de nem utolsósorban, ez a történet a barátság és a szeretet témáját járja körül, minden velejárójával együtt, és még a legösszetettebb helyzetek közepette is őszintén ábrázolja ezeket.

-Herpai Gergely (BadSector)-