TESZT – A The Thaumaturge olyan rejtélyekkel kecsegtet, mint maga a címe – állítólag egy RPG, ám csupán egy leegyszerűsített RPG-rendszerrel dicsekedhet. Egy tágas és gazdagon kidolgozott világot ígér, melyben mégsem találunk tennivalót. Húsz órás kalandnak ígérkezik, de a titkok már az első két órában szertefoszlanak. Varsó itt lenyűgözően fest, elvarázsol atmoszférájával és aprólékos részleteivel – ám ez a főváros csak az unalom birodalma.

A lengyel Fool’s Theory stúdió új alkotása a 20. század eleji Varsóba repít, ám egy egészen más Varsóba, mint amit a történelemkönyvekben olvashatunk. Egy olyan város ez, ahol a materiális világ és a misztika, álmok, valamint a nirvána keveredik, a függetlenségi mozgalmak és nagy manifesztumok mellett a Young Poland művészetének kétségbeesése, melankóliája és a sors tragédiájába vetett hite dominál. Ez a költők, lázadók, bardok, különcök és… thaumaturgek kora.

A címszereplő thaumaturge-ok egyfajta különleges médiumok, lehetővé téve számukra, hogy a látható világ mögé lássanak. Felfedezhetik a tárgyakban rejtőzködő érzelmeket, észrevehetik az „anyajegyeket” – mély pszichológiai sebeket, melyek az embereket szomorúvá, keserűvé vagy akár őrültté tehetik. A thaumaturgeknek hatalmuk van az úgynevezett salutatorok fölé, veszélyes túlvilági lények felett, akik mellettük harcolhatnak.

Lengyel pszichikus Sherlock Holmes

Wiktor Szulski, a kezdő thaumaturge szerepében tűnünk fel, aki évekig tartó franciaországi tartózkodása után kénytelen visszatérni császári kori varsói családi otthonába. Útközben találkozik és barátságot köt Grigori Rasputinnal, a legendás spirituális guruval, aki segít neki megszelídíteni a vad salutatort. Wiktor bonyolult viszonya apjával, valamint ismeretsége az orosz misztikussal adja a The Thaumaturge fő cselekményszálait. Ezek mellett mellékküldetéseket teljesíthetünk vagy felfedezhetjük a fővárost, melyet – a vágóképeket kivéve – izometrikus nézetben mutatnak be nekünk.

A főváros építészete, utcáinak divatja és művészete tükrözi a kor szellemiségét, a helyszínek és a világ elemek pedig részletgazdagságukkal hívják fel magukra a figyelmet. Sajnálatos módon a játékkörnyezet rendkívül statikus – a villamosok és néhány járókelőn kívül alig észlelhető bármiféle mozgás. A karaktermodellek sem nyerik el a tetszésünket, különösen a vágóképeken, ahol csak részlegesen animáltak, nem képesek alapvető érzelmek kifejezésére, és minél jelentéktelenebb szerepet töltenek be a történetben, annál riasztóbbak. Az atmoszférikus zene, mely zsidó és szláv hangzások ötvözete, minden dicséretet megérdemel.

A kihagyott lehetőségek városa

A játék egyik fontos eleme a nyomozás és a főváros felfedezése, amely mind-mindig ígéretesnek hangzik, de aki például egy Frogware-féle Sherlock Holmes-jellegű játékra számít, az sajnos alaposan csalódni fog. Itt ugyanis ténylegesen nyomozni, vagy információkat összerakni nem nagyon kell, itt minden csak arra korlátozódik, hogy végigfutunk Varsó macskaköves utcáin és minden megfelelő címkével ellátott tárgyra rákattintunk. Vannak olyan tárgyak, amelyek a történet előrehaladásához is szükségesek, de azokat is érdemes lekattintani, amelyekre nem a fősztorihoz tartoznak, mivel ez a fő módszer a karakterfejlődéshez szükséges tapasztalati pontok megszerzésére.

Ezt a párbeszédrendszert is erőlteti. Gyakran előfordul, hogy valakivel csak akkor beszélhetünk, ha először „érzelmi nyomokkal” lépünk interakcióba, majd megszakítjuk a beszélgetést, új nyomok után nézünk, és csak ezután folytathatjuk ismét a beszélgetést. Bár az nyomok tartalmilag hasznosak lehetnének a játékos számára, leginkább csak olyasmit tudunk meg belőlük, hogy egy gyertya „a gyászos szomorúság emlékét őrzi, amit a félelem táplál” és hogy „a spiritusz jobban átitatja a gyapjút, mint a zsír”. Elsőre talán nagyon költőinek és művészinek hangzik, de amikor már a századik ilyet olvasod, akkor a pokolba kívánod azt az önjelölt irodalmár játékfejlesztőt, aki ezeket megalkotta.

A játék emellett párbeszédválasztásokat is kínál, de ezek többsége nem is próbálja megteremteni az események befolyásolásának még csak látszatát sem. Nem is éreztem, hogy a fejlesztési pontok vagy hibák sokat jelentenének a párbeszédek kontextusában – minden csak további párbeszédopciókra korlátozódik, amelyek általában ugyanarra a döntésre vezetnek. Például sosem sikerült elkerülnöm egy harcot a párbeszéddel, és biztos vagyok benne, hogy ez az opció szinte soha nem is volt valóban elérhető – hiszen hogyan is lehetne, amikor a játéknak más kínálnivalója alig akad a harcon kívül. A párbajok az egyetlenek, amelyek némi dinamikát visznek a monoton játékmenetbe, és gyakorlatilag az egyetlen tevékenység, amit a The Thaumaturge-ben végezhetünk.

Ez médium kemény ököllel harcol

Maga a körökre osztott harcrendszer egyébként jól meg van megvalósítva és egész fun. Ököllel üthetünk vagy lőfegyverekkel lőhetünk, de kulcsszerepet játszanak a varázsképességeink és az említett salutator lények is, akikből idővel többet is magunk mellé állíthatunk. Az ellenfelek „negatív állapotokba” kerülhetnek, és rendelkezhetnek olyan képességekkel, amelyek mintha védőpajzsként működnének – ezeket az mellettünk harcoló „salutator” túlvilági társ erejével kell áttörnünk. A harcok kihívást jelenthetnek, de leginkább amiatt, hogy benéztük az utcai homlessek erejét, akik puszta kézzel több kárt okoznak, mint a sörétes puskákkal és szablyákkal felfegyverzett rendőrség. Ami ugye, elég nagy marhaság…

A fejlesztési pontok többségét felfedezés közben gyűjtjük, így nem igazán éreztem, hogy komoly fejlődésen mentem volna keresztül a harci képességeim terén. Az is eléggé értelmetlen, hogy mitől leszek attól jobb harcos, ha egy képeslapot vagy egy újságcikket elolvasok. Továbbá a gyorsan gyűjtögethető tapasztalatpontok és a stratégiai megfontolásokat nélkülöző tapasztalatfával és egyéb logikai összefüggésekkel sem bíró fejlesztési rendszer miatt nem érzem szükségesnek, hogy a pontjaimat gondosan elhelyezzem. Emellett pedig az fejlődési rendszer borzasztóan száraz, leegyszerűsített és lineáris.

Ra-ra-Raszputyin!

Ami a történetet illeti (a legendás Raszputyin is szerepel benne!), a főszál érdekes lehetne, és a karakterek közötti kapcsolatok követése is izgalmas lenne, ha nem lenne az egész játékmenet rendkívül vontatott. Tekintettel arra, hogy a játékmechanikák szegényesek, a The Thaumaturge akár négy-öt óra alatt is befejezhető lenne, de a leggyakoribb befejezések olyan 20 óra körül vannak, de ez leginkább csak amiatt van, mert sokszor rendkívül zavaros, hogy mit kéne csinálnunk és hova kéne konkrétan mennünk a küldetések során. Érdekes módon a játékban megtalálhatjuk más híres címek játékmechanikáit is, ami arra utal, hogy a The Thaumaturge eredetileg sokkal többet kínálhatott volna. Van például felszerelésünk, de annak semmi célja. Megváltoztathatjuk a ruháinkat is, de ez csupán kozmetikai változás.

Az angol szinkronszínészek sincsenek a helyzet magaslatán. A főszereplők mintha teljesen érzelemmentesen olvasnák fel papírról a mondatokat, és ha valamennyire igyekeznek is, akkor sem emlékezetesek, a mellékszereplőket alakító színészek hangja pedig végképp mesterségesnek és amatőrnek tűnik. Úgy tűnik, hogy a legtöbbjük lengyel, akiknek nehézséget okozott az idegen nyelven történő szövegolvasás, így nem tudták megfelelően modulálni a hangjukat és átadni az érzelmeket. Az sem segít, hogy a párbeszédeket angol akcentussal mondták el, kivéve a karakterek eredeti lengyel neveit, amelyek lengyelül hangzanak el – ez időnként komikus hatást kelthet.

Amikor a l’art pour l’art szitokszó…

Bár a The Thaumaturge iszonyúan ígéretes játéknak tűnt és mint a másik lengyel RPG, a The Witcher sorozat nagy rajongója, már nagyon vártam a megjelenését, de sajnos az összkép rendkívül felemás és nekem a játék hatalmas csalódás lett. Nemcsak alapvető összetevők hiányoznának belőle, hanem mintha maga a játék is elveszítette volna a lelkét. Hiába volt ambiciózus a projekt, hiába magával ragadó az 1905 varsói környezet, vagy érdekes a részben médium, részben ördögűző és részben detektív figura karakter, és általában véve színvonalas a történet is, a játék minden egyéb aspektusáról süt az amatörizmus.

Az optimalizálás és az animációk minősége is hagy kívánnivalót maga után – ami szerencsére kevésbé tűnik fel, amikor az eseményeket távolról nézzük. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még örülni fogok egy játékhiba miatt, ami egy mellékküldetés befejezését akadályozza meg – az ismétlődő és nem lebilincselő játékmenettől kimerülve már ennek a küldetésnek a vége sem érdekelt. Úgy tűnik, a fejlesztők túlságosan elmerültek a kor hangulatában, és inkább „művészetet a művészetért” (l’art pour l’art) alkottak, mintsem egy „játékot a játékosokért”.

-Herpai Gergely (BadSector)-

Kiadó: 11 bit studios

Fejlesztő: Fool’s Theory

Stílus: Szerepjáték (RPG)

Megjelenés: 2024. március 4.