FILMKRITIKA- Ismét egy alkotás tűnik fel a horizonton, amely merészen kísérletezik azzal, hogy új életet leheljen a porosodó horrorfilmek univerzumába. De vajon sikerrel jár-e? A film, „Baghead – Holtakkal suttogó”, már címével is sejteti, hogy itt nem a hagyományos rémisztgetés lesz a főszerepben. Manapság különleges kihívást jelent bármelyik horrorfilmnek megőriznie relevanciáját egy olyan korban, ahol újítani a műfajban szinte herkulesi feladatnak tűnik.

A sztori középpontjában egy fiatal nő áll, aki egy elhagyatott kocsma tulajdonosává válik, miután apjától, akitől elhidegült, megörökli azt. Amint aláírja a tulajdonjogot igazoló dokumentumokat, egy váratlan „lakóval” kerül szembe az épület mélyében rejlő pincében.

Annyira ronda, hogy zsákot húztak a fejére

A Baghead történetében megjelenő lény egy újjáéledt nő, akit a pince mélyén tartanak fogva, és aki a halottakkal képes kommunikálni. Korábban kihasználták e különleges képességét, most azonban új erőre kapva szabadulna a világba, hogy hatalmat gyűjtsön. A horrorfilmek egyik leggyakoribb vétke a „szörnyeteg” karakterének túlzott bemutatása. Ha a film első tíz percében már megpillantjuk a címszereplő szellemet vagy démont, a későbbiekben valószínűleg már nem fog ugyanolyan félelmet keltő hatással bírni.

A horror műfajának ereje nagyban a néző képzeletére épül, és ezen a téren a Baghead hatékonyan működik. A fején lévő zsák, bár elsőre talán nevetségesnek tűnhet, titokzatosságot kölcsönöz a karakternek, különösen, mivel minden alkalommal, amikor leveszik róla, csupán a főszereplő elhunyt szeretteinek arcát tárja fel, mintha őket „hozná vissza” a halálból.

A Baghead lényének bemutatott jellemzői – a fehér bőr, a koszos, karmokra emlékeztető körmök, és az a bizonyos kényelmetlen zaj, amikor lenyeli a személyes tárgyakat a halottakkal való kapcsolatfelvétel céljából –, mind odáig vezetnek bennünket, hogy látni akarjuk, milyen lehet az igazi arca. Bár nem állítható a horror nagy alakjai közé, úgy vélem, a Baghead őszinte próbálkozás egy viszonylag eredeti szörny létrehozására. Egyértelmű, hogy a Lorcan Reilly novellájából készült adaptáció nem képes olyan magasságokba emelkedni, mint amilyeneket Danny és Michael Philippou „Beszélj hozzám” című filmje elérhetett, mégis figyelemre méltó alkotásként állja meg a helyét.

Igazi horror, vagy ijesztegetés?

A film sajnálatosan követi a zsánerben megszokott utat az ijedtséget okozó váratlan jelenetekkel, sőt, ezeket túlzott mértékben is alkalmazza. Előfordulnak pillanatok, amikor a hirtelen felerősített hanghatások nem igazi borzongást keltenek, csupán arra késztetik a nézőt, hogy összerezzentsen a szükségtelenül magas hangerőtől egy amúgy nem túl fontos jelenet kapcsán. Azonban be kell látnunk, hogy ez a jelenség jellemző a legtöbb modern horrorfilmre, amelyek a természetfeletti lények történeteit dolgozzák fel.

A horror műfaj az elmúlt években annyira népszerűvé vált, hogy nyomást gyakorol a filmesekre: meg kell felelniük annak a közönségnek, amely az olcsó ijedtségek miatt nézi a filmeket, azok miatt, amik miatt a popcornjukat ejtik el, vagy amelyeknél egy hangos sikoly harsan fel, ami gyakran többeket ijeszt meg a moziban, mint maga a váratlan jelenet. Nem mondom, hogy a horrorrajongók mindig is így viselkedtek volna, de a horror műfajának TikTokon és YouTube-on történő népszerűsítése óta egyre több fiatal keresi fel a horrorfilmeket, mint az Insidious vagy a Démonok között sorozat, és látszólag van egy igény arra, hogy újraformálják ezeket a filmeket annak érdekében, hogy vonzóak legyenek e specifikus közönség számára.

Boldogan élt, míg meg nem halt?

Ami igazán megfogott a Baghead történetében, az a lezárása. Bár – gondolom – nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem mondható boldog befejezésnek, mégis van benne valami kielégítő; olyan érzést kelt, hogy akaratlanul is drukkolunk a Bagheadnek, és azon elhunyt nők lelkeinek, akiknek alakját felölti, ahogy kilépnek a világba, valószínűleg bosszút állni és káoszt szítani. Sajnos egyben ez a nyitott befejezés azt is jelenti, hogy utat engedhet egy esetleges folytatásnak, ami szerintem hatalmas balfogás lenne ennek a filmnek.

E film varázsa abban rejlik, hogy egyedi, kissé giccses, de mégis borzongató horrorélményt nyújt, amelyet egyszer megnézel, pár percig elemzel egy barátoddal, aztán nagy valószínűséggel az emlékezet homályába merül. A történet vége felé történteket a néző fantáziájára bízni a legbölcsebb választás. A valódi rémület titka abban rejlik, ami a sötétben, a láthatatlanban marad, és pontosan ezt az esszenciát ragadja meg a Baghead záróakkordja mesterségesen. Egy lehetséges folytatás csak elhomályosítaná azt a borzongató horror feelinget, amit ez a film viszonylag ügyesen – ha nem is hibátlanul – kelt.

Érdemes megnézni?

Annak ellenére, hogy neve és jellege megbocsáthatatlanul nevetséges, a Baghead – Holtakkal suttogó egy tisztességes ijesztgetést kínál, és az utóbbi években látottak közül az egyik, ami valóban próbálkozik egy egyedi és eredeti koncepcióval. Ez önmagában nem teszi jó filmmé, de mégis megér egy nézést, különösen, ha az ilyesfajta sajtos horror a te világod. Az átlagos horror néző számára azonban egyértelmű volt, hogy ez a film kudarcra van ítélve és nem éri meg az időt. De a trendi, kissé gagyi horrorok rajongóinak talán mégis csak megér egy próbát, mert az átlagnál azért jobb.

-Herpai Gergely (BadSector)-