FILMKRITIKA – A Szeplőtlen a hit árnyékában bolyong, miközben a vallásos horrorfilmek kopottas varázsát és a katolikus egyházat övező vitákat veszi górcső alá. A film központjában egy fiatal nő áll, akinek egészen elképesztő megpróbáltatásokat kell kiállnia. A Szeplőtlen nem riad vissza a megszokott horrorelemektől sem, ugyanakkor merészen feszegeti a nemi szerepekkel, a vallási dogmákkal és a szexuális visszaélések okozta sebekkel kapcsolatos kérdéseket is. Sydney Sweeney hullámzó minőségű alakítása és a kísérteties kolostor ködbe burkolózó világa dacára a Szeplőtlen igyekszik új tartalommal megtölteni a vallásos horror zsánert, bár gyakorta botlik bele annak elcsépelt kliséibe.

A vallásos horrorfilmek egykoron rettegés hullámait indították el, de ez a hatás mára már megkopott. Az 1970-es években, Az ördögűző hatására Amerika újra az ördög létezésében kezdett el hinni, így nem csoda, hogy akkoriban még jóval többen látogatták a templomokat, mint napjainkban. A Neon legújabb, katolicizmust középpontba állító horrorfilmje, a Szeplőtlen, éppen ezt a trendet ragadja meg, amikor hősnőnket, a szülővárosi plébánia bezárása ösztönzi arra, hogy Itáliába költözzék és apácának álljon. Ez egy meglehetősen radikális döntés, de hát, miért is ne? A film rávilágít a katolikus hívek hitének csökkenésének egyik lehetséges okára is, amikor Gwen nővér (Benedetta Porcaroli) érdeklődik Cecília nővér (Sydney Sweeney) felől, hogy vajon „a megszokott pap ügyek” (szexuális visszaélések) miatt zárták-e be az ő egyházukat.

Szexuális visszaélések újratöltve

Cecília, bármennyire is ártatlan lelkű, tisztában van Gwen célzásával, de határozottan állítja, hogy az ő esetében nem így történt. A film tehát nem kerüli el a katolikus egyház szexuális visszaéléseivel kapcsolatos témákat, bár ezt a horrorfilmekre jellemzően körültekintő, de mégis óvatos módon kezeli, miként a valóság szörnyűségeit szokás kezelni. Ez a film nem szól megszállottságról sem, hacsak nem tekintjük a női szülés férfiuralmi és bigott vallásos rendszerek általi elnyomását (példaként hozható a 2020-as HBO dokumentumfilm, a Baby God) valamiféle ördögi befolyásnak. Izgalmas gondolat lehetne, ám a Szeplőtlen története inkább a lehető legbiztonságosabb mederben halad, melyet a megszokott, lassan építkező horrorklisék öveznek.

A film egy hátborzongató nyitánnyal kezd, ahol fekete köpenyes alakok egy ködös udvaron átsuhanva szökni próbáló apáca után erednek, majd Cecília kerül a középpontba, aki éppen most érkezett a Bánatos Szűzanya kolostorába, azzal a reménnyel, hogy életét az Egyháznak szentelheti. Ebben Tesdeschi atya (Álvaro Morte) lesz a segítségére, aki korábban genetikusként dolgozott és női szemmel nézve túlságosan is jóképű ahhoz, hogy hiteles pap legyen. A novíciátusavató ünnepség éjszakáján Cecília megosztja Tesdeschi atyával egy gyermekkori, tizenkét éves korában átélt halálközeli élményét, melyből úgy érzi, Isten valamilyen céllal mentette meg őt, és ezt a célt reméli megtalálni a Szűzanyánál. És valóban – bizonyos szempontból – rá is lel.

Vidéki idill kontra gótikus horror

A kolostor atmoszférája egyensúlyoz a vidéki nyugalom és a sötét gótikus elemek között. A nővérek napjaikat a mosott ruha kiteregetésével és a betegek ápolásával töltik egy zöldellő, idilli völgyben, amely egy ősi katakomba felett helyezkedik el. A hely szépségét a felhőkkel teli égbolt és a gyertyák meleg narancssárga fénye emeli ki. A halál „a mindennapok részévé” válik a kolostorban, ahogyan a szigorú Nővér Mary (Simona Tabasco) megjegyzi Cecíliának. Ez önmagában mégsem elég ahhoz, hogy félelmet keltsen Cecíliában – végül is a katolicizmus hajlamos a morbiditásra, amit jól példáz a Krisztus tenyeréből húzott állítólagos hosszú vas szög áhítatos imádata. Azonban az udvaron hallható kiáltások és a vörös, testhez simuló, rémisztő külsejű ruhát viselő apácák láttán azért már csak észbe kéne kapnia, nem?!

Cecília túlságosan lassú ébredése a nyugtalanító valóságra, miszerint a kolostor falai között valami perverz, sötét erő működik, a film egyik kritikusan gyenge pontja. Túl sok ideig tart, mire a cselekmény elkezdi felvenni a ritmust, és kezd kibontakozni az igazi feszültség. Sweeney játéka sem az igazi: sokkal árnyaltabb, és hitelesebb érzelmek kifejezését várnánk tőle; a legintenzívebb pillanatokban is csupán könnyek gyűlnek a szemébe, és remegnek az ajkai, mint amikor az apácák a Szűz Mária ruhájába öltöztetik egy misztikus szertartásra készülve. Bár ez magával ragadó kép, de önmagában kevés, és csak a film utolsó szakaszában lesz igazán hiteles a színésznő alakítása.

Merész fordulat a végén

A Szeplőtlen végkifejlete egy merész fordulattal kárpótol a film korábbi részeinek sablonosságáért, és amikor a történet szerint Cecília végre bátorságot merít az elkeseredettségéből, akkor Sydney Sweeney is összekapja magát és egy elkötelezett, vérrel átitatott, meghökkentően jó színészi teljesítményt nyújt. De ez a fordulat sajnos későn érkezik. Michael Mohan rendező elsősorban harsány zajokkal és mély, döngő zenei kísérettel próbálja a nézőket megijeszteni, ami elméletben jól hangzik, de a gyakorlatban ezáltal számos más, ígéretes elem és ötlet marad kihasználatlanul. Ilyenek például a borzongató helyszín adta lehetőségek, egy új tehetség kibontakozása a főszerepben, a horror műfajának finomabb árnyalatai, a komor folyosókon suhanó rejtélyes alakok, vagy a hajból készült félelmetes babák.

A Szeplőtlen elvileg minden olyan elemmel rendelkezik, amely egy sikeres vallásos horrorfilmhez szükséges lehetne: egy lenyűgöző helyszín, egy feltörekvő csillag a főszerepben, egy zavarba ejtő alaptörténet, és borzongató vizuális elemek. Bár a film képi világa lenyűgöző és a hanghatások erőteljesek, a történet túlságosan is gyakran támaszkodik a jump scare-ekre, és Sweeney alakítása csak a film vége felé éri el azt az intenzitást, ami igazán emlékezetessé tehetné őt is és ezt a filmet is.

-Herpai Gergely (BadSector)-