FILMKRITIKA – Elfelejtetted már milyen egy igaz emlékezetkieséses thriller? Akkor inkább nézd meg Christopher Nolan klasszikusát, de a Szunnyadó vérebek inkább csak a felejthető alkotások közé tartozik. Bár Russell Crowe, aki ebben a filmben sem felejtett el profin játszani, azonban maga a film sajnos inkább csak a már jól ismert kliséket pörgeti újra, amelyeket sajnos nem sikerült elfelejtenünk.

Több mint két évtized telt el Christopher Nolan emlékezetes Memento című alkotása óta, ami alaposan felrázta a filmtörténetet. Így talán már sokan nem is tekintik eretnekségnek, ha valaki merít a mester műveiből. A Szunnyadó vérebek ugyan nem az időrendet kavarja fel, de témájában és hangulatában szoros rokonságot mutat a Mementóval: Russell Crowe alakítja Roy Freemant, az amnéziás volt zsarut, aki nem tetováltatja magára a napirendjét, hanem inkább címkéket ragaszt a lakása minden zegzugába. Így próbálja biztosítani, hogy a távirányítót és minden egyéb nélkülözhetetlen holmit olyan helyre tegyen, ahol másnap biztosan rábukkan.

Az amnézia és az emlékezet játéka

Roy Alzheimer-kórral küzd, de fejébe ültetett kísérleti elektródák adnak némi reményt, hogy talán enyhíthető, sőt, akár gyógyítható is legyen állapota. Ez a forgatókönyv szempontjából igen kényelmes megoldás, lehetővé téve számára, hogy a szükséges pillanatokban emlékezzen a döntő jelentőségű részletekre. Ettől függetlenül az ábrázolt Alzheimer-kór inkább egy írói fantázia, semmint a valóságos betegség pontos leképezése. Bár a demenciás betegek többségénél először a friss emlékek szoktak elillanni, úgy tűnik, Roy viszonylag jól képes követni a történet során felbukkanó információkat. Az élete többi részét és az abban szereplő személyeket azonban már nem ismeri fel.

Amikor egy olyan szervezet lép kapcsolatba Roy-jal, amely az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátását tűzte ki célul, és felkérik, hogy látogasson meg egy halálra ítélt foglyot, akit ő segített bebörtönözni, Roy számára nincs ok, hogy emlékezzen, miért ne tegye meg ezt. Az orvosa és a vádlott bíztatására Roy belemerül az esetleg még felgöngyölítetlen gyilkossági ügybe, amire nem emlékszik. Ha még nem sejted, hogyan ér véget a film, akkor pontosan te vagy a célközönség. Talán még sosem láttál detektívfilmet életedben – legalábbis az alkotók szerint. A film alapjául szolgáló regény címe A Tükrök Könyve, tehát nem feltétlenül szükséges volt ennyire egyértelmű címet adni a filmnek.

Visszaesés és felfedezések

Crowe még a legbanálisabb jelenetekben is képes lenyűgözni — a film egyik kiemelkedő jelenete egy visszaesés témájú rész, amelyben Crowe egy férfi boldogságát ábrázolja, aki szó szerint elfelejtette, mennyire imádja a whiskyt. A film vége talán elkerülhetetlenül sejtelmes, ám az odavezető út kisebb örömöket is rejt.

Amíg Crowe a képernyőn van, addig a történet magával ragad. Azonban a film egy ponton elkalandozik, amikor Roy egy önéletrajzi könyv olvasásába kezd, és az egész film hirtelen egy másik irányba fordul. Egy beképzelt fiatal posztgraduális diák, Richard Finn (Harry Greenwood), megszállottan követ egy feltörekvő orvosnőt, Laura Bainest (Karen Gillan), aki állítólagos viszonyt folytatott a professzorával, Dr. Joseph Wiederrel (Marton Csokas), aki a gyilkossági ügy áldozata is, amit Roy újra nyit meg. Greenwood, aki fiatal Brad Dourif-féle aurával rendelkezik, azonnal gyanúsítottá válik, de nem képes felvenni a versenyt Crowe zseniális módszerszínészi alakításával, aki egy amnéziás alkoholistát és súlyos fejsérültet formál meg. Igazságos ez? Természetesen nem. Az eredeti regény csak a harmadik felvonásban vezette be Roy-t mint főszereplőt, így Crowe itt jóval többet kap, mint amennyit az alapanyag valaha is ígért.

Középkategóriás alkotók vörös heringjei?

A Szunnyadó vérebek Adam Cooper rendezői debütálását jelöli, aki megszokott írópartnerével, Bill Collage-dal karöltve vetette papírra a forgatókönyvet. Korábban már együtt dolgoztak az Assassin’s Creed filmen, a Jason Statham nélküli The Transporter Refueledön és Ridley Scott Exodus: Gods And Kings című alkotásán. Egy kevésbé elnéző kritikus akár azt is mondhatná, hogy az alacsonyabb rangú adaptációk a specialitásuk. Cooper mindazonáltal bizonyítja jó szemét, emlékeztetve arra, hogy a film noir és annak leszármazottjai nem csupán tematikájuk sötétsége és árnyékaik miatt viselik ezt a nevet. Amíg a történet Roy szálát követi, addig minden sötét sarkokkal és szemet gyötrő kontrasztokkal van teli. A hosszabb Richard Finn-visszaemlékezés hagyományosabban került megörökítésre, míg Roy elektróda által kiváltott, az utolsó pillanatban felvillanó emlékei egy hihetően fiatalított Crowe-t tárják elénk melegebb fények között.

Egy elhúzódó „piros heringes” mellékszál oly módon csalódást kelt, hogy a néző azt hiszi, a film okosabb lesz, mint amilyen valójában – nem árulok el semmit, de a film címének nyilvánvalósága miatt a legjobb stratégia az, hogy próbál más irányba terelni, ami egy ideig hatásosnak bizonyul. Tommy Flanagan legalábbis eleinte jelentősen hozzájárul ehhez a kitérőhöz, mint Roy régi társa, aki láthatóan rejteget valamit. Karen Gillan, aki annyi más filmben brillírozott, itt egy nehézkedő forgatókönyv miatt sosem tudja igazán magára ölteni a femme fatale karakterét. Az eredetileg vádolt, Pacharo Mzembe erőteljes benyomást tesz első megjelenésével, de amint Roy alaposabban elmerül a gyilkossági ügyben, ő szinte teljesen eltűnik a sztoriból.

Russel Crowe-ot nem felejtettük el

Russell Crowe rajongóinak ez a film talán nem okoz csalódást – egyértelmű, hogy keményen dolgozott a gázsijáért. Reméljük, hogy méltó összeget kapott, mert a legtöbb néző számára a film valószínűleg olyan gyorsan fog kikopni az emlékezetből, mint a főszereplő karakterének műtét előtti élete.

-Herpai Gergely (BadSector)-