TESZT – Egy kifejezetten szokatlan játékról van szó, ugyanis egyszerre akar egy külső nézetes lövöldözős cím és egy puzzle lenni. Ez a két véglet kombinációja viszont működik, ugyanis az alatt a rövid idő alatt, amíg a játékost le tudja kötni, kifejezetten szórakoztató tud lenni, miközben egyre bonyolultabbá válik a feladat (ami a szekta kiiktatását takarja).

Viszont a versenyképességén talán ronthat az, hogy az újrajátszhatóság többnyire abból áll, hogy a pályánkénti ranglétrán minél magasabb hely megszerzése a cél, így ha arra nincs ott a kedv, csak egyetlen körre köt le a René Rother-mű.

Egy életem, egy… töltényem

A történet lassan bontakozik ki, ugyanis néhány pályánként ugrik elő egy jelenet, ami általában állóképekkel adja össze, hogy mi is történik. Talán elsőre nem is olyan biztos, hogy megfelelően értelmezni lehet az, ami történik a színkavalkáddal a jelenetek során esetleg küzdő (és azon túl nem zavaró) CotS. A játékban a cél az, hogy a rendelkezésünkre álló egy töltényt hatékonyan alkalmazzuk a szektatagok meggyilkolásában. Ebben segít a telekinézis, ugyanis mi magunk irányíthatjuk a töltény útvonalát, és segítség lesz az, hogy ha valakit kifektetünk, akkor lehet ismét irányítani másfelé azt. Tehát nem A pontból B-be megy, hanem ellenfeleink számától függően több pont lesz, ahol meg lehet tervezni a következő lépést. Ha a vonal megtörik (nem egy célpontban landol a töltény, vagy mellé megy), akkor újra kell a pályát kezdeni. Később ez bonyolódni fog, ugyanis a sebességet, a röppályát is be lehet állítani a bővülő képességeknek köszönhetően, és cserébe az ellenfelek is bonyolítani fognak vagy azzal, hogy mozgó járműben vannak, vagy bizonyos sebességgel, bizonyos ponton kell eltalálni őket a páncélzat miatt, vagy akár rejtőzködnek, hogy ne legyen olyan egyszerű a találat kivitelezése.

Annyi könnyítés viszont van, hogy a pálya újrakezdésekor is megmaradnak az ellenfeleken a jelölések, amiket rájuk lehet hajítani… aztán a játék végén alaposan nehezebb lesz minden, és ez a funkció sem segít sokat. A vége felé, a templomban már buborékban lesznek a szektások. Először azt kell eltüntetni, majd módosítani kell a töltény irányzékán, és úgy kell időzíteni a találatot, hogy ne legyen ismét aktiválva a buborék. A nehézség a rövid időtartamban van, szóval ha nem megy minden jó időzítéssel, újra kell kezdeni a pályát (és általában egy ilyen ellenfelen bukik el az egész; szóval már nem lehet lassabban, megfontoltabban hozzáállni, mert nem sok időt hagy a játék a sikeres találat beviteléhez). Emiatt pedig tényleg alaposan meg kell tervezni, hogy miképp teljesítsük az adott pályát, ami egyfajta perverz ballerina-műsorrá változhat, amit esetleg visszanézni is talán éppen olyan izgalmas lesz, mint előadni azt. Az egész ott lehet kockázatos, hogy túlzottan bosszantó tud lenni, de szerencsére nem esik át a ló túloldalára, így csak nagyobb kihívást nyújt, semmi többet. Azt legalább tökéletesen adja elő.

Tipikus bosszútörténet, egyedi tálalásban

Nem a sztori miatt lesz kelendő a CotS, ugyanis annyiból áll az egész, hogy a névtelen hölgy bosszút akar állni a névtelen szektán, mert keresztbe tett az főhősnőnknek (…vagy a főhős töltény irányítójának?). Ez lehetne talán a játék Achilles-sarka, vagy talán az, hogy a hossz nem valami kimagasló. Még akkor is, ha kissé óvatosra van véve, a végigjátszás nem fog tartani tovább öt óránál, és ebben nem kevés újrakezdett pálya van. Szerencsére a grafika csak a jelenetek során túlzottan színes (ilyesmit talán a Rage 2, esetleg a már nem létező Hyper Scape csinált), azt leszámítva egészen jó, ugyanis jól ábrázolja, hogy mennyire nem evilági is tud lenni, és kissé őrült tónusokba megy át.

Ez emlékezetessé is teszi, mert ezt látni kell és átélni. A soundtrack is követi ezt a felettébb bizarr, viszont mindenféleképpen egyedinek nevezhető stílust az elnyomott drone hangzással és mér-már zenekariasan indusztriális hangzásvilággal. Annyiban magára hagy a CotS, hogy először nem tudjuk, hogy ellenfeleink merre vannak, és a térképet is el kell felejteni, de ez abban az értelemben véve pozitívum tud lenni, hogy kísérletezésnek ad teret, így másképp is meg lehet közelíteni a helyszínt (ami akár egy benzinkút is lehet), és ebből adódóan talán egyedi módon is el lehet távolítani a szektásokat az élők sorából. Idővel biztosan lesz pár komolyabb, sebességre kihegyezett (úgynevezett speedrun) stratégia, de így, néhány nappal a megjelenés után ezt még túl korai látni.

Nem egy átlagos puzzle

A Children of the Sun ott esett el egy 8/10 értékeléstől, hogy viszonylag gyorsan át lehet rágni magunkat rajta, és nem mindenkiben rejlik ott a második/sokadik újrajátszás. Ezért egy hétfelessel zár, de azt abszolút kiérdemelte. Talán túlzottan abrupt és bizarr módon áll hozzá a történet és a játékmenet közötti váltáshoz, de azt leszámítva egy atipikus puzzle vár a közönségre. Ilyesmivel próbálkozott a Superhot is (ott viszont mindvégig belső nézetben), és az is sikeres lett.

-V-

Kiadó: Devolver Digital

Fejlesztő: René Rother

Stílus: mesterlövész puzzle

Megjelenés: 2024. április 9.