FILMKRITIKA – Luca Guadagnino legfrissebb filmje, a Challengers olyan, mint egy élő teniszmeccs megtekintése: időnként izgalmas, máskor kibírhatatlanul unalmas, illetve sokszor csupán egy értelmetlen szócsatákból álló adok-kapok. Ez a hasonlat nem csak a kritikus túlzása; maguk a karakterek is többször megemlítik a film során.

„A tenisz olyan, mint egy kapcsolat,” mondja Zendaya, mint Tashi Duncan, aki a legerotikusabban induló szexjelenetet közepette is egy hűvös „jégkirálynő” marad. „Még mindig teniszről beszélünk?” kérdezi később tőle Patrick Zweig (Josh O’Connor) – akinek érthető módon elapad a libidója a szeretkezés közben, viszont annál inkább felmegy benne a pumpa – mire Zendaya ezt válaszolja: „Mindig a teniszről beszélünk.”

Egy mogorva feleség és teniszmenedzser, egy fura szerelmi háromszög és állandó időugrások

A Challengers olyan film, amely tele van váratlan, megmosolyogtató „huh” pillanatokkal, és olyan hatást kelt, mintha egy kilencvenes évekbeli erotikus thriller pompáját és vonzerejét próbálná felidézni – mindez pedig a Rihanna-fűszerezte előzetes ellenére, anélkül hogy igazi erotika kerülne a képernyőre. Zendaya formálja meg a korábban említett Tashi karakterét, akivel először 2019-ben találkozunk, mint férje, Art (Mike Faist) stagnáló teniszkarrierjének mogorva szellemi vezetőjével. Tashi abban reménykedik, hogy vissza tudja állítani Art önbizalmát, ezért benevezi őt egy helyi teniszversenyre New Rochelle-ben, ahol a sors fintora folytán Art egykori barátjával, Patrick Zweiggel kerül össze.

A film fárasztóan váltogatja az idősíkokat 2006 és 2019 között, hogy bemutassa a három főszereplő kapcsolatának különböző mozzanatait. A zenei betétek és a színészek frizuráinak változása mellett az idősíkok között alig érzékelhető különbség, ráadásul a jeleneteket egy adott időszakba helyező feliratok olykor nehezen érthetők.

Justin Kuritzkes forgatókönyve lendületes párbeszédekkel és teniszjátékokkal teli, ám ezek a dinamikus jelenetek gyakran hirtelen véget érnek, épp akkor, amikor a cselekmény épp hogy izgalmasnak ígérkezik. Tashiről, mint karakterről keveset tudunk meg, csupán annyit, hogy egyetemi éveiben elit sportoló volt, mígnem egy súlyos térd sérülés derékba törte karrierjét. Ezután válik igazán rejtélyessé, Zendaya pedig olyan hűvösen formálja meg karakterét, hogy szinte semmitmondóvá válik a játéka – pont az az érzékiség hiányzik belőle, amivel a sztori szerint elvileg teljesen magához láncolja a két fülig szerelmes férfifőszereplőt. Tashi emellett kétségtelenül keserű a kihagyott lehetőség miatt, hogy igazán csillaggá váljon, és bosszantja, hogy Art megelégszik azzal, ha negyvenedik születésnapja előtt visszatérhet a pályára.

Zendaya kemény edzőnek és menedzsernek profi, mint szexi femme fatale nem igazán…

Tashi kapcsolata férjével és annak régi legjobb barátjával ködbe burkolózik; bár érzékelhető, hogy a férfiak mit éreznek iránta, sosem válik világossá, hogy ő hogyan viszonyul hozzájuk. Ez a homályosság nem annyira ambivalenciát tükröz, inkább úgy ábrázolja a karaktert, mint egy üres vásznat, amit az életében lévő férfiak festenek meg. Zendaya igyekszik kitölteni ezt a szerepet, és amikor Tashinak lehetősége nyílik arra, hogy az erős, határozott edző szerepében tündököljön, valódi energia lüktet a játékában. Viszont túlságosan gyakran fordul elő, hogy a pompásan megvalósított, ám túlzottan lassított felvételek rombolják le ezt a hatást. Ezek a felvételek súlyosságot igyekeznek kölcsönözni a jeleneteknek, de valójában csak nevetségessé és giccsessé teszik azokat.

A film valódi ereje Faist és O’Connor közötti kémia, amely ironikus módon gyakran intenzívebb, mint a kapcsolatuk Zendayával – pedig elvileg mindketten Tashiba szerelemesek őrülten, nagyjából ez a történet központi eleme. Faist, különösen mint Art, egy látszólag visszahúzódó színész játékkal ragadja meg a figyelmet, ami mégis sokat elárul a karakter önbizalmi küzdelmeiről és belső konfliktusairól. O’Connor mint Patrick, merész és elbűvölő; míg Faist Artja elmélkedő és higgadt, folyamatosan egy belső versenyben él volt barátjával – aki egyébként az egyetlen igazi barátja volt. Egy jelenetük a szaunában tökéletesen összefoglalja kapcsolatuk dinamikáját, és időnként frusztráló látni, hogy a film nem képes megfelelően egyensúlyozni a történetüket Tashi történetével.

A háromszereplős kapcsolat ígéretesnek tűnik, de az erőltetett végkifejlet és béna utolsó jelenet sokkal ártatlanabb, mint amit az egész film során vártunk. A három karakter között egyaránt dúl valamilyen szenvedély, de ezt furcsa módon semelyik párnál sem sikerül kellően meggyőzően ábrázolni a filmvásznon. Szexjelenetet például szinte alig láthatunk a filmben, ami azért elég furcsa egy erotikus drámának beállított filmnél. A mai fiataloknak talán nem szükséges a szex ábrázolása a filmekben, de azért az elvárható lenne, hogy a képernyőn legalább valamilyen szintű szenvedély megjelenjen, ami itt valójában sosem lobban lángra igazán.

Túltolt filmeffektek és rendezési technika

A túlzottan steril rendezés és visszafogott történet mellett a filmkészítési technikákkal sem voltam kibékülve. A lassított felvételek túlzott alkalmazása és egy ismétlődő zenei motívum, ami minden alkalommal felcsendül, amikor a szereplők között kettő szócsatára kerül sor, egyértelműen rontják az összképet. Ez a zenei betét olykor teljesen elnyeli a dialógusokat, mintha csak egy szappanopera legcsapongóbb jeleneteit látnánk.

A harmadik felvonásban túlzott mértékben alkalmaznak első személyű, vagy más néven „POV” („point of view”) felvételeket. Ezek a jelenetek úgy vannak megkomponálva, hogy közvetlenül Patrick és Art szemszögéből mutatják, ahogy a teniszlabdákat ütik, mintha a néző maga állna a pályán. Ezt a hatást egy GoPro kamerával érik el, ami a gyors mozgások miatt fejfájást okozhat némelyik nézőnek, nekem pedig egyszerűen csak túlzottan mesterkélt volt, pláne ennyiszer megismételve.

Igencsak bosszantó látni, hogy bár a Challengers néha megtalálja a ritmust, Faist, O’Connor és Zendaya képtelenek igazán kiaknázni a filmben rejlő lehetőségeket, mivel a forgatókönyv folyton keresztbe tesz nekik. A teniszpálya sokszor uralja a vásznat, ám a film olykor elegánsan figyelmeztet: itt nem csupán egy játékról van szó, hanem egy valóságos életstílusról.

-Herpai Gergely (BadSector)-