FILMKRITIKA – „Az a kérdés, hogy van-e benned elég tűz, hogy epikussá tedd,” hallhatjuk egy őrült Chris Hemsworth szájából a „Furiosa: történet a Mad Maxből” vége felé. Ez az emlékezetes mondat George Miller posztapokaliptikus western előzményfilmjében hangzik el, ami természetesen akár magának Millernek is szólhatna.

Mert ez a film azért van itt, hogy mindenre rátegyen két lapáttal: még több gravitációt meghazudtoló üldözést, több lélegzetelállító kaszkadőrmutatványt, mélyebben átérezhető drámát láthatunk, és valahogy még nagyobb lendületet is, ami már-már szinte lehetetlent tűnt, amikor 2015-ben a Mad Max – A harag útját megnéztük. Emellett pedig a történeten finoman átívelő mély gondolatok sem maradnak ki ebből a pusztuló emberiséget törzsi szinten ábrázoló, posztapokaliptikus világból: a keresztény ikonográfia és az Arthur-legenda motívumait is megtalálhatjuk benne, miközben Miller egy olyan magával ragadó történetet alkotott, amellyel még mindig képes meglepni, még akkor is, ha már tudjuk, milyen – napjainkban még hátborzongatóbban reális – sötét jövő felé vezet minket. Ez egyszerűen az egyik legjobb előzményfilm, amit valaha is készítettek.

Egy többrétegű epikus történet

Öt fejezetre bontva – mindegyik sűrűbb cselekményű és drámaibb az előzőnél – a film egy nagyon fiatal Furiosa (Alyla Browne) életét követi, aki gyümölcsöt szed egy békés, idilli környezetben. Ez a nyugodt pillanat nem sokáig tart, mivel rövidesen egy motoros banda érkezik, hogy kifosszák a területet. Bár Furiosa ügyesen próbálja tönkretenni a motorok működését, végül elfogják, és anyja (Charlee Fraser) kénytelen a sivatagi pusztaságba indulni, hogy visszahozza őt. Őrült üldözés veszi kezdetét, ami a film egyik számos grandiózus jelenetsora, amely során Furiosa anyja üldözi lánya elrablóit homokdűnéken és homokviharokon keresztül, egészen Dementus (Chris Hemsworth) messiási alakjának búvóhelyéig. Ez egy évtizedekig tartó viszály kezdete Furiosa és Dementus között, amely a bosszú, a gyász és a hazatérés vágyának tematikáit öleli fel.

A történet bármilyen további taglalása természetesen nemcsak spoiler lenne, hanem azt is sugallná, hogy a narratív pontok lényegesek, holott valójában nem azok. Ez nem jelenti azt, hogy a „Furiosa” logikátlan lenne, vagy gyenge lenne a története, hanem inkább azt, hogy Miller elsősorban egy érzelmi történetet mesél el arról, hogyan válik egykor jólelkű és vidám gyerek egy megkeményedett, kegyetlen, harcias nővé. Ez a fajta történeti ív jól illeszkedik a film epikus érzékenységéhez, miközben megismerjük a pusztaság erődítményeinek eredetét, mint például a Gázvárost és a Golyóvárost, és eljutunk a Citadellába, amelyet egy némileg fiatalabb, impozánsabb Halhatatlan Joe (Lachy Hulme) vezet. Más karakterek, mint Halhatatlan Joe két balfék fia, Rictus (Nathan Jones) és Scrotus (Josh Helmen) is visszatérnek, és pár easter egg is bekerült a „Harag útja” rajongóinak kedvére, sőt, még a 2015-ös Mad Max videójáték fanjai is kapnak egy kikacsintást.

Furiosa diadalmas visszatérése

Meglepő módon eltelik egy jó óra, amíg az idősebb Furiosa (a lenyűgöző Anya Taylor-Joy) megjelenik a filmvásznon. Ez talán így leírva csalódást okozhat néhány olvasónknak (főleg a remek színésznő rajongóinak), de nem kellene, mert Alyla Browne, mint serdülő Furiosa, annyira magával ragadó, hogy gyakran egy fiatal Jodie Fostert idéz karizmájával, intelligenciájával és magabiztosságával. Az általa lefektetett alapok olyan tökéletesek, hogy amikor előre ugrunk Taylor-Joy karakterének megtestesítéséhez, először alig tudunk különbséget tegyünk a két színésznő között.

De persze az epikus történet és a remek színészi játék mit sem érne egy Mad Max-filmben, ha nem párosulnánk fantasztikus és jó hosszú akciójelenetekben és Miller ezen téren most sem okoz csalódást. Többek között ismét egy hosszabb üldözést láthatunk, amely során Furiosa a pusztaságon keresztül hajt Jackkel a volán mögött (Tom Burke) egy olajszállítmányt vezetve. Ez a jelenet tökéletes alkalmat biztosít Taylor-Joy számára, hogy egy erőteljes közelképpel mutatkozzon be karaktere. Bár Burke csak viszonylag rövid ideig szerepel a filmben, közte és Taylor-Joy között gyorsan különleges kémia alakul ki, mint két elveszett lélek, akik hisznek abban, hogy valahol a világban még létezik paradicsom, ha követik a Furiosa alkarjára tetovált csillagtérképet.

Furiosa mellett persze a másik hatalmas csillag Hemsworth, akinek egyértelműen ez eddigi legjobb alakítása. Ami furcsa, mert egy szörnyű parókával és egy feltűnő protézis orral van megáldva, és hosszú szakaszokra eltűnik. Mégis, amikor megjelenik, lehet, hogy ő a legjobb része a „Furiosának.” Nemcsak a legjobb, emblematikus sorokat kapja, de egyben sohasem volt még ennyire fizikailag parancsoló, először, mint egy méltóságteljes messiás és szélhámos, majd mint egy nagyszájú politikus, végül pedig mint a „meztelen” király. Dementus szarkazmusa, gonosz intelligenciája, kegyetlensége és hideg számításai olyan karakterré formálják Hemsworth-t, amelyen már régóta dolgozik, és mindez itt egy felejthetetlen gonosz szerepével fejelte meg.

Ez az igazi Valhalla

A „Furiosáról” sok elemzést fognak írni, például azt, hogy hogyan alakítja át a klasszikus bibliai almajelenetet egy egyszerre polgárpukkasztó és ugyanakkor zseniális befejezés érdekében, vagy hogyan reflektál a jelenlegi környezeti, katonai és világpolitikai helyzetre – különösen arra, hogy miért folynak háborúk, és a vezetők őrült hatalomvágyára és cinizmusára, akik háborúba vezetik az országokat. De emellett ez mégis egy nagy, szórakoztató popcorn mozi, telis-tele hihetetlenül látványos akcióval, epikus kalanddal és remek színészi játékkal. Miller nem azért van itt, hogy napjainkra jellemző, túltolt, woke melodrámával, az algoritmikus által írt cselekménnyel vagy erőltetett sznob művészieskedéssel fárasszon minket. A „Furiosa” célja, hogy lenyűgözzön minket és ez sikerül is neki. A Valhalláig és azon túl is.

-Herpai Gergely (BadSector)-