FILMKRITIKA – Ha szeretsz elveszni a sci-fi klisék tengerében, akkor azt ezen az „atlaszon” nem nehéz megtalálni. Van itt minden, amit csak össze tudtak guberálni máshonnan a forgatókönyvírók: egy jó nagy adag Titanfall 2, Detroit: Become Human a játékok világából, de persze nem hiányzik a jó öreg Terminátor-para sem. És lényeg persze a sok-sok akciójeleneten kívül Hollywood üzenete az AI-ról: van a gonosz, pusztító AI, meg a jóságos, megbízható AI, akivel Jennifer Lopez egyfajta „buddy movie-n” keresztül küzd meg a gonosszal.

Van egy mély, bár rejtett különbség azok között a filmek között, amelyek szenvedélyesen foglalkoznak régi, jól megvalósított ötletekkel, és azok között, amelyek csak felismerik őket. Az előbbiek gondosan elemzik és boncolgatják az anno bejött ötleteket és taktikusan, ha nem is mindig újszerűen használják fel ezeket. Az utóbbiak viszont csak hátba veregetik magukat a lehetőség felismeréséért és anélkül, hogy ténylegesen jól kidolgoznák ezeket, csak egy összecsapott fércmunka keretében majmolják a régi motívumokat.

Az előbbieket hívjuk „hommage”-nak, az Atlas viszont csak a Netflix gyenge sci-fi filmek sorozatának legújabb zászlóvivője, és az utóbbi kategória tipikus példája. Pedig az Atlas minden szükséges történeti elemet megtalált ahhoz, hogy sikeres lehessen és ennek nyomait meg is találjuk a filmben. Kár, hogy ezeket a klasszikus motívumokat elpazarolta egy felejthető, klisés, sokszor szirupos, máskor csak egyszerűen középszerű és buta filmre.

Atlas nem elfogult senkivel: utál ő mindenkit

Jennifer Lopez alakítja Atlas Shepherdet, egy úttörő adatelemzőt, aki egyaránt gyűlöli az embereket és a robotokat. Felkérik, hogy segítsen elfogni Harlant, egy fejlett AI terroristát, aki egy mindent elsöprő háborút akar kirobbantani az emberiség ellen. Atlas személyesen gyűlöli Harlant egy múltbéli tragédia miatt. Amikor Harlan egy előzetes csapása miatt Atlas az ellenséges területen reked, kénytelen vonakodva együttműködni Smith-szel, egy AI által vezérelt „mechwarriorral”, amely talán Atlas utolsó reménye lehet.

Az így leírt alapötlet elsőre talán nem is hangzik rosszul. Azonban közelebbről megvizsgálva Atlas karakterét, egyszerűen fogalmazva, egy rosszul kidolgozott főhőssel van dolgunk. Ennek részben az az oka, hogy a film maga is zavarban van azzal, hogy karakterének íve hogyan illeszkedik a tematikus elemekhez. A lusta karakterexponálás, Atlas állandó hisztije és a film suta akciójelenetei közepette hősnőnk története arról szól, hogy meg kell tanulnia bízni másokban. Ideálisan az Atlas ezt a kiindulópontot használta volna fel arra, hogy kibővítse azt az elképzelést, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz, és mélyebb vizsgálatot hívjon elő a transzhumanizmus következő evolúciós lépcsőfokaként, amit az AI ígéretes, de egyben elég riasztó jövője alaposan feldolgozhatott volna.

Ez nem a Blade Runner

Persze, ez csak egy választható irány lehetett volna; de az igazi probléma az, hogy az Atlas igazából egyáltalán nem halad semmilyen irányba. Atlas bemutatása eleve annyira természetellenes, hogy a film nem veszi a fáradtságot, hogy a karakteríve koherensnek tűnjön, vagy bármilyen érzelmi csúcspontot elérjen.

Minden olyan pillanatot, amelybe az AI-val kapcsolatos filozófiai kérdés (a la Blade Runner), vagy bármilyen tematikus gondolat beférkőzhetett volna, gyorsan félresöpörnek egy szarkasztikus szóváltás vagy egy elcsépelt, béna vicc kedvéért arról, hogy a jelenlegi, valós technológiáink mennyire elavultak már.

Időnként pedig Atlas és a Smith nevű AI (egy Matrix kikacsintás, ugye…) arról diskurálnak, hogy az AI is „életnek” tekinthető-e, de épp amikor belemelegednének és valami értelmes gondolatot megfogalmaznának, a diskurzus gyorsan átmegy felületes klisék puffogtatásába, mintha csak Facebook kommentárokat olvasnánk valami bugyuta csoportban. Kár, mert amúgy Lopez az ostoba forgatókönyv ellenére is tiszteségesen megdolgozik a pénzéért és amennyire csak lehet jól alakítja Atlas karakterét – még az elég béna párbeszédjei ellenére is.

Hasonlóan elpuskázott szereposztás Sterling K. Browné, akit egy olyan karakterre pazaroltak, mint Elias Banks ezredes, aki a Harlan elleni hadjáratot vezeti. Banks sosem uralja a teret drámai módon, nem ő az a közvetítő, akin keresztül együtt érezhetünk a filmmel, és nem is kapott különösen jó párbeszédeket sem; pedig aztán Brown pont ezen a téren brillírozik. Esélyesen csak rutinfeladatként vállalta el az Atlas-t, de még ezt a minimumot sem teljesíti.

Harlan elmegy, az akció erős közepes

Ezzel szemben Simu Liu, aki Harlant alakítja, egész jól alakítja az Atlas főgonoszát. Sajnos Liu nem kap elég képernyőidőt, de így legalább nem is esik áldozatul a gyenge forgatókönyvnek. Pedig egy jobb szkripttel az Harlan remek eszköz lehetett volna annak ábrázolására, hogy „a transzhumanizmus lehet az emberi evolúció következő lépcsőfoka, de nagyon egyértelműen még nem hódítottuk meg azt a lépcsőfokot, amin éppen vagyunk.” Aki pedig arra számít, hogy ő egyfajta Roy Betty a Blade Runnerből, azt megint el kell keserítenem: a felszínen talán az, de mélységeiben csak egy ócska utánzat.

De ha az Atlas csak egy nagy, hangos, akciódús sci-fi blockbuster akart volna lenni, még ezt a lehetőséget is szinte teljesen elpazarolta. Nem sokkal a film kezdete után bemutatják Harlan csatlósát, Casca Vixet (Abraham Popoola alakításában); egy fenyegető, Terminátor-szerű, golyóálló robotot, aki leginkább puszta kézzel intézi el a katonákat – mindezt egy rosszul koreografált harci jelenetekben. Elvárható lenne, hogy az ő jellegzetes fizikai erejét és harci stílusát a film során okosabban kidolgozzák, de az Atlas akciójelenetei többnyire sablonos sci-fi lövöldözésekre korlátozódnak, ahol néhány kreatívnak szánt, ám bugyután kidolgozott mészárlást legfeljebb az elviselhető látványhatások ellensúlyoznak (bár Harlan kedvelt harcmodora kétségtelenül elég menő).

AI-jaj, nem ez az Atlas, akit kerestek

Annak ellenére tehát, hogy a filmet arról a görög titánról nevezték el, aki az eget tartja, az Atlas inkább csak látványosan összeroskad a forgatókönyv súlya alatt, amely három súlyos hibát követ el a történetmesélésben: a szánkba rágja, hogy ki a főszereplő, ahelyett, hogy hagynák, hogy az események során kibontakozzon; elkerüli az intellektuális felelősséget üres viccekkel; és megpróbál érzelmi húrokat pengetni anélkül, hogy valóban megteremtené az érzelmi alapot.

Ráadásul sajnálatos módon világos, hogy az Atlas inkább csak úgy tesz, mintha részt venne az AI rendkívül égető és kurrens vitájában, ahelyett, hogy valóban belemerült volna. Tekintve, hogy a történet mennyi lehetőséget rejtett magában, ez különösen nagy csalódás.

-Herpai Gergely (BadSector)-