FILMKRITIKA – Húsz évvel ezelőtt Jeff Nichols egy fotóalbumra bukkant a testvére dohányzóasztalán, amely egy törvényen kívüli motoros klubról szólt, amely az 1960-as évek középnyugat-amerikai tájain száguldozott. Azonnal felismerte, hogy ez a legmenőbb dolog, amit valaha látott – mind a könyv, mind a benne szereplő emberek.

Ahogy Nichols legújabb, Danny Lyon „The Bikeriders” című könyvéből adaptált filmjét nézzük, olyan érzésünk támadhat, mintha újra átélnénk azt a pillanatot. És ahogy a jól induló cselekmény egyre döcögősebb lesz, majd nagyjából 45 perc után teljesen lefullad, tökéletesen tükrözi Nichols küzdelmét, hogy megtalálja a történetet, amely méltó a régóta dédelgetett álmához, hogy filmen adaptálja a „szelíd motorosok” sokszor mocskos és kegyetlen világát. Ahogy a Vandálok vezetője panaszkodik az egyre széteső csapatról: „Mindent beleadhatsz, amid csak van egy dologért, de aztán még is az fog történni, ami történni fog.”

A motoros világ varázsa és veszélye

Kár, mert amúgy azt el kell ismerni, hogy a „Motorosok” remekül állít emléket annak a világnak, amelyet Johnny hamarosan elveszít. A nazális hangú Tom Hardy (aki bár változatos színészi repertoárját nem ebben a filmben csillogtatta meg, de most itt passzolt is karakteréhez ez az állandóan besztondult figura) által alakított Johnny csak azért alapította a Vandálokat, mert látta Marlon Brandót A vad című filmben. Pedig már házas, kétgyermekes chicagói apuka volt, de egyes férfiak tényleg jobban érzik magukat, ha otthonülés helyett inkább motoros klubot alapítanak, hogy egész nap egy sötét bárban ülhessenek olyan nevű pasikkal, mint Csótány, Zipco és Sittes Pete, ahelyett hogy családterápiára járnának.

A vágy, hogy valami nagyobb részévé váljunk, nem korlátozódik egyetlen nemre sem, és Kathy – egy szókimondó chicagói lány, akit a kaméleonszínésznő Jodie Comer nagyszerűen alakít – nem tud ellenállni, amikor megpillantja az eleinte elérhetetlennek tűnő Benny-t (Austin Butler, aki az Elvis-ből és a nemrég az Apple TV+ A levegő urainak pilótájából is vesz át elemeket vagány motorosához). Nichols az ő udvarlásukat használja bevezetésként a történetbe, és az a kiváló jelenet, amikor Benny egyszerűen csak leparkolja a motorját Kathy háza előtt és vár (és vár, és vár), míg a barátja felcseszi magát az új udvarlón, feladja a párkapcsolatot és lelép, tökéletesen megragadja a tipikus jóképű rosszfiú és a belé eső tisztes polgári családból származó lány őrült és meggondolatlan szerelmét. „Csak bajom volt, mióta találkoztam Bennyvel” – szellemeskedik Comer a film nyitó narrációjában, amely félig elkötelezett „Nagymenők” paródia. „Ez nem lehet szerelem – biztosan hülyeség.”

Szerelmesek és motorosok – egyikük sem szelíd

Nos, a hülyeség varázslatos dolog lehet, ha a megfelelő emberekkel osztjuk meg. Kathy és Benny kezdeti románca olyan szikrát kelt, amely eleinte még összetartja a Vandals-t és a „Motorosok” cselekményét is. Ez a film akkor a legjobb, amikor a különc figurák élvezhetik egymás társaságát, akár az illinoisi autópályákon száguldozva, akár rivális klubokkal verekedve, hogy megerősítsék testvériségüket.

Nichols szereplőgárdája tökéletesen ötvözi a keménységet és a sebezhetőséget; ezek a srácok mind nagyon kemények, de mégis nagyobb szükségük van egymásra, mint egy valódi család tagjainak. Nichols állandó színésze, Michael Shannon félelmetesen szórakoztató, mint saját magát kitaszítottnak érző Pinko, aki úgy érzi, hogy hazája elutasította, miután hiába jelentkezett Vietnámba katonának. Boyd Holbrook könnyed bájjal hozza a csapat szerelőjét, és Norman Reedus Kaliforniából érkezik koszos fogakkal és bár az marhára nem derül ki, hogy igazából mit is akar, de Reedus kétségtelenül fantasztikusan jól alakítja bizarr karakterét (képzeljük el a „Mulholland Drive” szemétláda lényét egy Harley-Davidsonon).

Az összetartozás ára

Motorsaink egy olyan világ ellen lázadnak, amely eleve furcsának érezte őket, és az a vak – szinte társfüggő – lojalitás, amelyet ez a lázadás megkövetel, kis árnak tűnik egy ilyen egymás közti kötelékért. Legalábbis kívülről nézve így tűnik, mivel a Vandals nem is tud átszelni egy várost anélkül, hogy ne inspirálnának néhány dühös fiatalt, hogy csatlakozzanak hozzájuk (köztük a „Babyteeth” felfedezettje, Toby Wallace). De valamihez tartozni veszélyes lehet, különösen, ha az a dolog nem tartozik hozzád.

Johnny és Kathy is megtanulják ezt a leckét a saját módjukon, ahogy fokozatosan egymással keverednek hidegháborúba Benny lelkéért. Pedig hát Benny egyiküknek sem főnyeremény. Johnny irigyli Benny tiszta lojalitását és ellentmondásos kötődésmentességét, míg Kathy csak azt szeretné, hogy Benny egy ponton válassza a házasságukat a klub helyett. Kathy ívének kontextusát egy kerettörténet adja, amelyben Mike Faist, a regény írója: Danny Lyon egy verzióját alakítva, interjút készít vele a Vandalsról egy évtizedet átfogó időszak alatt, de Lyon avatárja sosem válik igazán a történet részévé, és egyre melankolikusabb és ugyanakkor egyre fárasztóbb megjelenései inkább csak feleslegesen szakítják meg a főtörténetet, amely emiatt is veszíti el egyre inkább a ritmusát.

Ez nem egy „ízirájder, öcsém”

Ennek eredményeként a „Motorosok” második fele bár érdekes lehetne, sokkal összecsapottabb, zavarosabb, logikátlanabb és banálisabb, mint az első. Johnny saját alkotásának csapdájában érzi magát, és amikor a Vandals eléri azt a pontot, hogy meg kell határozniuk, kik is ők valójában, nehéz bármilyen szubkultúrának túlélni ezt a nyomást, különösen egy olyannak, amely annyira függ a saját szabályainak megalkotásától. A belső viszályok elkezdődnek, az „új srácok” más városokban akarnak saját bandákat indítani és átvenni a vezetést, de a filmnek ezt a történeti szálát már nemcsak faék egyszerűséggel, hanem kifejezetten bután varrja el a film és a Scorsese-féle hangulat, amely a film elején pezseg, átadja helyét a rendkívül logikátlan cselekménynek és karakteríveknek.

 -Herpai Gergely „BadSector”-