FILMKRITIKA – Lee (Maika Monroe), egy fiatal, ambiciózus FBI ügynök, azt a feladatot kapja, hogy idősebb mentora, Carter (Blair Underwood) segítségével nyomozzon egy sor megoldatlan gyilkosság után. Múltbeli családi traumák kísértik, miközben egyre mélyebbre merül a kisvárosi Amerika szürke környezetében játszódó rémálomba, ahol egy sorozatgyilkossal kerül szembe. Ahogy egyre mélyebbre ás a rejtélyben, kiderül, hogy a gyilkosságok mögött egy sötét, sátáni kultusz áll.

Ha ez az alapötlet felkeltette az érdeklődésedet, akkor inkább nézd meg A bárányok hallgatnak vagy a Twin Peaks című klasszikusokat. A Longlegs-t (mozikban július 27-től) azonban sokkal kevésbé ajánlom, mivel ugyanazzal a cselekménnyel indul, de gyorsan nevetséges irányba fordul. A bárányok hallgatnak és a Lynch-féle klasszikusok egyértelműen hatással voltak a filmre, de a Longlegs ihletet merít a Hetedikből, az Örökségből és más, jobban sikerült horrorfilmekből is. Az eredmény egy szépen összefércelt, de erőtlen és fantáziátlan történet.

Üdv a 90-es években!

Osgood Perkins rendezésében a Longlegs a korai 1990-es években játszódik, egy olyan korszakban, amelyet Andres Arochi operatőr és Danny Vermette látványtervező szürkés, dobozszerű banalitásában ábrázol. A film cselekménye lassan csordogál, pszichikus képességekkel ellátott főhősnőjét, az FBI ügynök Lee-t (Maika Monroe) egyre mélyebb sötétségbe taszítva. Őt bízták meg egy sor családi gyilkosság kivizsgálásával, ahol az apák lemészárolják feleségüket és gyermekeiket, majd saját magukkal is végeznek. Ezeket az eseteket rejtélyes módon kódolt üzenetek kapcsolják össze, amelyeket minden bűntény helyszínén találtak. Lee főnöke, Carter (Blair Underwood) próbálja megérteni a kapcsolatot – talán van egy gyilkos odakint, aki valahogy ráveszi ezeket a férfiakat, hogy helyette gyilkoljanak.

A film korai része magával ragadó, egy sor borzalmas kép, amelyeket időnként egy ajtón kopogás vagy egy alak hirtelen megjelenése szakít meg. Perkins egyértelműen más rendezők munkáiból nyert „ihletet”, de ezt elegáns magabiztossággal teszi. A Longlegs – A rém első részének hatékony, különálló pillanatai – a film három fejezetre oszlik – valami nagyszabású és félelmetes dolgot ígérnek. Mi vár a film sötét folyosójának végén? Mi az szörnyűség, amelyik a „rémet” irányítja?

Egyértelmű tehát, hogy a film vizuális stílusa és korabeli beállításai lenyűgözőek, a jelenetek is sokszor hátborzongatóak, de az igazi kérdés az volt, hogy képes-e tartani a feszültséget és a rejtélyt, amit az elején megteremt.

„Hail, Satan!” Ja, persze…

A válaszok sajnos a film cselekményét rendetlen káoszba taszítják. Sátánimádattal is találkozunk, akárcsak számos más, hirtelen bevezetett cselekményelemmel, ami arra utal, hogy Perkins végig vakon kormányozta a filmet. A befejezés pedig kifejezetten kiábrándító. A horrorfilmeknek nem mindig kell logikus magyarázattal szolgálniuk – az ellentmondás és a kétértelműség sokszor értékelhető –, de a Longlegs meg sem próbálkozik valamilyen stílusos szürreális homállyal, inkább az unalmas és szájbarágós abszurditás területére esik. Ráadásul az az érzésünk támad, hogy Perkins valahol hülyének is nézi a közönséget, amiért azt hitték, hogy valami értelmes is kisülhet a művészi felvezetésből.

Sejthettük volna, hogy a dolgok butaságba fognak fordulni, amikor megláttuk Nicolas Cage-et, aki a címszereplőt alakítja egy rakás protézis és egy hosszú, röhejes paróka alatt. Cage képes remek színész lenni, de unalmas ripacs is, ha akar. A Longlegs-ben trillázik és ordít, kuncog és énekel. Ez egy meglehetősen ósdi és klisés elképzelés a becsavarodott sorozatgyilkos tikkekről, amely teljesen lerombolja Perkins elegáns hidegségét a filmben.

Minden a stílus, a tartalom meg enyhén szólva is harmatos

Igazság szerint Perkins minden bizonnyal bátorítja Cage-et, hogy teljes mértékben beleélje magát a szerepébe, Monroe-t és Cage-et egy olyan végső felvonásba sodorva, amely nem szórakoztató, vagy elgondolkodtató módon abszurd. Ráadásul még erősen szájbarágós is a film végső megoldása, pedig David Lynch olyan szürreális thrillerjei, mint például a Twin Peaks, vagy az Útvesztőben attól is igazán erősek, hogy a Lynch filmjeinek rengeteg magyarázata lehet, nem csak egy, amit a szánkba rágnak.

Képzeljük el, ha például a Twin Peaks-ben konkrét magyarázatot kaptunk volna arra, hogy kicsoda Bob, hogyan szállta meg az embereket (például Laura Palmer apját és másokat), mi az a vörös szoba, hol van Cooper az „álmai”, vagy víziói során, ki a törpe, miért táncol, és így tovább. Ugye, hogy az egész elveszítette volna a varázsát? Sajnos, valami hasonló történik a Longlegs esetében…

Mémek táptalaja

Mint sok más, nagy hírveréssel kísért, de végül csalódást keltő zsánerfilm, a Longlegs is úgy tűnik, mintha csak arra készült volna, hogy egy sor rövid jelenetként létezzen, amelyek az internet tengerén sodródnak és közösségi platformokon mémekként látjuk őket újra. Cage csak egy része ennek a cinikus egyenletnek, egy bérenc, akit azért alkalmaztak, hogy bebiztosítsa a film részeinek mémmé válását.

Talán a film végének bosszantóan buta befejezése is teljesen szándékos, mert arra tervezték, hogy azonnali, zsigeri reakciót váltson ki a közönségből, ahogy már veszik is elő az okostelefonjaikat, miközben kijönnek a moziból. Vagy az egész őszintén készült, ami talán még rosszabb. Akárhogyan is, a Longlegs – A rém nem más, mint stílusos, szép, baljós, de mégis üres jelenetek sora, amelyek mögött nincs igazán ütős tartalom. Ahogy Hannibal Lecter mondaná, ez egy ínycsiklandozó tálalás, de a hús olyan, mint a cipőtalp: száraz és ízetlen.

-Herpai Gergely „BadSector”-