FILMKRITIKA – Jan de Bont kedvelt eredeti filmjéhez képest ez a hosszú szünet után készült folytatás alig hoz izgalmat. A vizuális effektek fejlődésének ellenére a film nem képes felérni elődje feszültségéhez és látványosságához. A karakterek elnagyoltak, és a cselekmény inkább lapos, mint lenyűgöző. Az új rendezésnek hiányzik az eredeti lendülete és izgalma, ami miatt a nézők kevésbé lesznek elégedettek ezzel a folytatással.

Jan de Bont Twister című filmje a 90-es évek egyik legkedveltebb kasszasikere maradt, legalábbis azok számára, akik azon nőttek fel. Ez nagyrészt a mai napig lenyűgöző speciális effektusoknak köszönhető, amelyeket akkoriban készítettek, amikor a filmesek örömmel kísérleteztek a CGI nyújtotta új lehetőségekkel. Minden vihart gondosan kidolgoztak, és lenyűgözően tapinthatóvá tettek, teljesítve a film szlogenjét: „Elsöpör téged.” Akkor miért van az, hogy a technológiailag még fejlettebb filmes világban, ahol bármilyen jelenség könnyedén megalkotható egy számítógépes egérkattintással, Lee Isaac Chung hosszú szünet után készült folytatása, a Twisters, alig hoz izgalmat?

A Twisters nem rendelkezik valódi narratív kapcsolattal az eredetihez, kivéve a Dorothy nevű viharkövető eszköz megjelenését. Főhőseink hasonlítanak Helen Hunt és Bill Paxton karaktereihez a Twister-ből, csak éppen annyira módosítva, hogy egy kis változatosságot sugalljanak. Kate Cooper (Daisy Edgar-Jones), egy meteorológus és volt viharvadász, aki még mindig szenved egy tragédia miatt a terepen, vonakodva csatlakozik régi barátja, Javi (Anthony Ramos) csapatához, amely egy elegáns és kétesen vállalati hátterű szervezet. Ellenfele Tyler Owens (Glen Powell), egy önjelölt „tornádó-csikós”, aki izgatottan hajt be minél több viharba, hogy népszerű YouTube-csatornáján lájkokat gyűjtsön, ami a film egyetlen feltűnő próbálkozása arra, hogy a modern korhoz igazodjon.

Modern hősök vagy régi klisék?

Szinte azonnal, ahogy várható volt, egy feszült, flörtölős rivalizálás alakul ki Tyler és Kate között, mindketten téves következtetéseket vonnak le egymásról. Tyler úgy gondolja, hogy Kate egy merev „városi lány”, aki eladta magát, míg Kate azt hiszi, hogy Tyler egy meggondolatlan bohóc, akit csak a hírnév érdekel. Mivel ez a központi kapcsolat alig van továbbfejlesztve az érzelmi sablonokon túl, senki sem fogja azt állítani, hogy a Twisters Chung korábbi, jelentősen csendesebb, karakterközpontú munkáinak szintjén állna, mint például a Munyurangabo és a Minari.

A karakterek mélysége aligha volt a Twister lényege, de de Bont legalább dinamikus szereplőgárdával dolgozott, akik életet leheltek a legelcsépeltebb sztereotípiákba is. Itt Powell varázsa langyos pocsolyába zuhan, állandóan pózol izmos testével, és cowboy ruházatot visel, mint egy modell a középnyugati divatfotózáson. Daisy Edgar-Jones pedig szinte végig üresen bámul előre, hogy látszólag mélyebb érzelmi rétegeket sugalljon.

Viharok vagy látványos kudarcok?

Természetesen a tornádók itt a fő attrakció. De míg Chung a Minari-ban megmutatta, hogy ismeri a Tornádó-folyosó környezetét, a filmben található rövid viharjelenet sokkal hitelesebben feszültséggel teli, mint bármelyik jelenet a Twisters-ben. Persze, a tornádók hangosak, pusztítóak és bőségesek, de míg de Bont szigorú és festői látványvilágot kedvelt, amely kiemelte a térbeli dinamikát és lehetővé tette, hogy a tornádók lassan kússzanak hőseinkre, mint a horrorfilmek rémei, Chung esztétikája csupán véletlenszerű, kézi kamerás munka, amely egy káoszos CGI zagyvalékkal kombinálva állandóan megnehezíti annak kiderítését, hol van bárki vagy bármi adott pillanatban.

Ez az összecsapott természet jellemzi a Twisters-t, amely tovább folytatódik egy zűrzavaros háttértörténetekkel és mellékszálakkal, félszívű aktuális utalásokkal (mint például a klímaválság, amelyet gyorsan megemlítenek, mint az egyre veszélyesebb tornádótevékenység okát), és langyos rajongói kiszolgálással (egy mozi jelenet például sápadt utánzata az eredeti film autósmozi-képernyőjén átszakadó tornádónak). Még a finálé is, ahol egy szörnytornádó száll le egy kisvárosra, furcsán alulmarad, mintha egy tennivaló listán kipipált utolsó elem lenne, olyannyira hiányzik belőle az eredeti F5 csúcspontjának döbbenetes terrorja.

-Herpai Gergely „BadSector”-