SOROZATKRITIKA – Az Amazon újabb előzménysorozata igazán látványos képi világgal bír, ám a forgatókönyv sajnos sokszor csak a háttértörténetek felmondására szorítkozik, mindezt olyan súlyos pátosszal, ami könnyen elriaszthatja az alkalmi nézőket. A sorozatnak több akcióra és egy tisztességes, jól kidolgozott cselekményre lenne szüksége ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen.

A Prime Video szolgáltatásával az Amazon arra törekszik, hogy megalkossa a következő nagy fantasy sorozatot, ami akkora siker lesz, mint egykor a Trónok harca. De vajon van-e esélye erre? Az HBO már most komoly kihívóként jelenik meg a Sárkányok háza című előzménysorozatával, amely egyértelmű előnyt élvez, hiszen része a már jól ismert Thrones-univerzumnak. Az Amazon azonban semmit sem bíz a véletlenre, minden erejével azon dolgozik, hogy az A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi legyen a fantasy világ új királya – olyan költségvetéssel, ami minden egyes jelenetben érzékelhető. És most itt a második évad.

Mit tud a várva várt második menet?

Az Amazon célja egyértelmű: kitörni a megszokott fantasy műfaji keretek közül, miközben fenntartják a rajongók folyamatos érdeklődését. A Trónok harca sikerének kulcsa abban rejlett, hogy egyaránt megnyerte magának az epikus jóslatok, mitikus lények és a hirtelen, véres csavarok iránt rajongókat, valamint azokat is, akik egyébként távol tartják magukat az efféle műfajoktól. Az Amazon másik nagyszabású fantasy sorozata, az Idő kereke – igen, az Amazon annyira komolyan veszi a fantasy világ meghódítását, hogy még egy tartalék, nagyköltségvetésű sorozatot is fenntart arra az esetre, ha a fő projekt nem hozná a várt eredményeket – eddig nem igazán tudta áthidalni ezt a szakadékot. Azonban A hatalom gyűrűi más utat választott. A sorozat készítői úgy vélik, hogy nincs szükség arra, hogy a közönség különböző rétegei között átjárás legyen, mert maga a Gyűrűk-franchise akkora, hogy a rajongói és a szélesebb közönség egy és ugyanaz.

Az első évad tele volt finom utalásokkal, előre sejtetett eseményekkel, valamint ismert karakterek fiatalabb változataival, továbbá olyan szereplőkkel, akikről azt gyanítottuk, hogy a Gyűrűk világának régi ismerősei, csak éppen más néven. És ott lebegett a nagy kérdés: ki is valójában Sauron? A történet főgonosza mesterien bújt más alakokba, így az első évad során folyamatosan találgattuk: „Ő az! Vagy talán mégis ő az?” Végül megtudtuk, ki is ő, de a képernyőn még nem derült ki mindenki számára, így most az a kérdés: hol van Sauron, és éppen kit ver át?

Világépítés, jó nagy adag pátosszal

A manipuláció mesterének számító karakterek jelenetei részben segítenek áthidalni az A hatalom gyűrűi egyik fő problémáját, amely abból fakad, hogy sok jelenet inkább csak a világépítésre koncentrál, mintsem igazi drámát kínálna. A szereplők gyakran hosszan elmagyarázzák egymásnak, mi történt, mi fog történni, vagy mit kell mindenképpen elkerülni, mert ha mégis bekövetkezne, az Középfölde végzetét jelentené – mindezt egyfajta komikusan túldramatizált hangnemben, amely könnyen elidegenítheti az alkalmi nézőket. Ezt a hatást csak fokozza az elfek sajátos beszédmódja, amikor drámai túlzással pörgetik az „r” hangokat, de kizárólag a tulajdonneveknél: amikor például „Mordor”-ról esik szó, mintha egy skót detektív komolykodna egy gyilkossági ügyben.

Persze vannak olyan elemek is, amelyek kárpótolnak a hibákért, és ezek közül a legnyilvánvalóbbak a látványos produkciós értékek. Ha egy óriáspók támad, annak mozgása és ijesztően valósághű arca is meggyőző; ha rothadó orkok serege kell, több százan jelennek meg, és hihetően árad belőlük a bűz és a mocsok. A vízesések, vulkánok, mágikus fák, amelyekhez nem ajánlatos túl közel menni, és pusztító, atombombaszerű robbanások mind látványosan kelnek életre a képernyőn, míg a csatajelenetek – amelyekből a három visszatérő epizód még többet is elbírna – dinamikusak és véresek.

Zöldfülű „gyapjaslábasok” és harcias törpök

A proto-hobbit „gyapjaslábasok”, akik furcsán ír akcentussal beszélnek, alapvetően kedves karakterek – már ha nem zavar minket, hogy brit és ausztrál színészek kissé rajzfilmes hanghordozással próbálják megidézni az ír dialektust. A törpök, akik skót hatást keltenek, szintén szórakoztatóak, és remek, szellemes megjegyzéseikkel („makacs, mint egy gyökérbe szorult paszternák”) elnyerik a nézők szimpátiáját. Ezek a karakterek könnyítenek az elfek komor hangvételén, akik éppen a három címadó gyűrű megóvásával vannak elfoglalva, amelyek mindegyikében a mithril misztikus ereje rejlik. Míg a férfi szereplők hajlamosak hosszú és nehézkes monológjaikba beleveszni, valamint bohókás, oldalra fésült frizuráikban pózolni, Morfydd Clark ügyesen vezeti a csapatot Galadriel szerepében. Növekvő harcosi jelenlétét viszont árnyékolja az a szégyen és bizonytalanság, amit Sauron „tetszetős megjelenése” okozott neki – más szóval, az első évadban Sauron vonzó volt, és Galadriel bedőlt a csábításának. Amikor mások megkérdezik, vajon sikerült-e megszabadulnia e vágytól, nem tűnik biztosnak.

Bár van itt nézhető dráma, az emlékezetes pillanatok hiánya azért érezhető, különösen akkor, amikor Szauron – vagy inkább „Szaurrrrron!” – ünnepélyesen kijelenti, hogy „a világ tisztelni fogja téged, a Gyűrűk Urát!” egy olyan személynek, akiről tudjuk, hogy nem a Gyűrűk Ura, hiszen Sauron maga az, aki a címhez tartozik, ahogyan az a könyvekben és A Gyűrűk Ura filmekben is szerepel. Ez emlékeztet minket arra, hogy az A hatalom gyűrűi gyengesége abban rejlik, hogy néha túlságosan is… gyűrűk urás. Ha ezen nem tud túllépni, nehéz lesz meghódítania a szélesebb közönséget.

-Herpai Gergely „BadSector”-