FILMKRITIKA – Ki ne várta volna tűkön ülve, hogy ez az enyészeté lett, szellemes csirkefogó ismét visszakapja az élők világát? A Beetlejuice Beetlejuice, a régen várt folytatás, ismét visszahozza a Deetz családot, most még több érzelmi teherrel és egy új generációval, amelyet a mindig morcos Jenna Ortega testesít meg.

A filmnek sikerül egy új, önálló történetet adnia a legfiatalabb Deetz karakterének, amely nem egyszerűen Lydia régi történetének másolata a Beetlejuice-ből, és remekül bővíti az eredeti film utóéleti világát. Az már furcsább, hogy a franchise két legkedveltebb figurája – Lydia (Winona Ryder) és Beetlejuice (Michael Keaton) – viszonylag kevés játékidőt kap. Az ő kevésbé kidolgozott karakterábrázolásuk nem dönti be a filmet, de csökkenti az eredeti csapat újbóli találkozásának érzelmi erejét.

A Beetlejuice Beetlejuice cselekménye körülbelül harminc évvel az eredeti film eseményei után játszódik, ahol Lydia már híres médium, aki az élő és holt közötti kommunikációból épített jövedelmező karriert. Amikor édesapja, Charles váratlanul elhalálozik (az eredeti filmben Jeffrey Jones alakította, de a folytatás kacagtató trükkökkel igyekszik elkerülni az újraszereplés szükségességét), Lydia és mostohaanyja, Delia (az elbűvölő Catherine O’Hara) visszatérnek híres winter riveri otthonukba, hogy rendezzék az örökséget. Lydia tinédzser lánya, Astrid (Jenna Ortega) vonakodva csatlakozik hozzájuk, kapcsolatuk pedig meglehetősen ingatag. Eközben a túlvilágon Beetlejuice-nak is megvannak a maga gondjai – többek között egy gyilkos exfeleséggel (Monica Bellucci) és Lydia iránti továbbra is fennálló rögeszméjével, amelyek hamarosan összecsapnak.

Jenna Ortega remekel, míg Lydia és Beetlejuice kihasználatlanul maradnak

Astrid szerepében Jenna Ortega kétségtelenül a film legizgalmasabb karakterívet kapja, miközben szembenéz apja elvesztésével és az anyjával, akit szélhámosnak tart, egyre inkább megromló kapcsolatukkal. Ő nem egy az egyben Lydia másolata – bár a kettejük közötti hasonlóság szembetűnő –, és a saját történetszála remekül egészíti ki a Beetlejuice világát, anélkül hogy megpróbálná megismételni az eredeti film narratíváját. Ha Lydia nem lenne ilyen népszerű karakter, könnyen elképzelhető, hogy ez a film Astrid történetére fókuszálna, az ő gyászával és Jeremyvel (Arthur Conti) kibontakozó kapcsolatával, néhány Beetlejuice-szerű kaland mellett. Ám itt az alkotók nehéz helyzetbe kerülnek: hogyan lehet igazságot tenni Lydia és Beetlejuice iránt, miközben egy új, fiatal karaktert vezetnek be, aki idővel akár a franchise egyik meghatározó arca is lehet?

Őszintén szólva, nem túl jól birkóznak meg ezzel a kihívással. Amikor Lydia újra megjelenik, már középkorú, és egy olyan karrierért adta el magát, amely lelkileg felemészti, és nevetségessé teszi természetfeletti képességeit, egy összetört, kiábrándult nőt látunk. Nehéz megérteni, miért gondolták az írók, hogy a nézők erre a Lydia-verzióra kíváncsiak lennének, de elég lehangoló látvány. Beetlejuice-szal sem sokkal jobb a helyzet. Bár az ő neve szerepel az eredeti film címében, és emlékezetes karakterré vált, néha elfelejtjük, hogy valójában mennyire keveset szerepel a Beetlejuice-ben, Lydia és a Maitlandek mellett. A folytatásban sokkal több játékidőt kap, de ez valahogy kevésbé hatásos – talán jobban működne, ha egy fenyegető, háttérben megbúvó alak maradna, aki csak időnként tűnik fel. Itt talán túl sokat látjuk. Ráadásul az idejének nagy részét egy bizarr mellékszálra, a halálkultusz-vezér exfeleség háttértörténetére pazarolják, amely végül sehova sem vezet. Valóban szükségünk van minderre? A kevesebb néha több, különösen egy olyan kaotikus figura esetében, mint Beetlejuice. Van egy pillanat a filmben, amikor Lydia végre kétségbeesetten megidézi őt, és ő diadalmasan előbújik a makettvárosból – ez sokkal hatásosabb visszatérés lett volna a karakter számára. Jobb, mint nézni, ahogy középvezetői munkát végez a Túlvilágon, csupa kretén beosztottal.

Egyensúlyozás a régi és az új között

A „Beetlejuice Beetlejuice” legnagyobb problémája, hogy a forgatókönyv nem ér fel az eredeti film különc bájához. Túl sok szál marad nyitva, túl sok mellékszál lóg a levegőben, amelyeket nem zárnak le megfelelően, és talán nem is volt rájuk szükség. A filmben érezni lehet egy csendes belső harcot, ami tökéletesen tükrözi a régóta várt folytatások dilemmáját: mennyit kell tisztelegni az eredeti „Beetlejuice” karakterei előtt, és mikor kell új irányba indulni? A „Beetlejuice Beetlejuice” végül egyik irányban sem tud maradéktalanul helytállni, de még így is tartogat elég érdekességet ahhoz, hogy elnyerje az eredeti film rajongóinak tetszését, különösen az Utóélet végtelen bürokráciájának ábrázolásával. Ki tudja, talán egy jövőbeli „Beetlejuice Beetlejuice Beetlejuice” majd rátalál az igazi egyensúlyra.

-Herpai Gergely „BadSector”-