FILMKRITIKA – Yorgos Lanthimos görög rendező három különböző történetet mesél el ugyanazokkal a főszereplőkkel, aki legutóbb a groteszk horrormesének számító, több Oscar-díjra is jelölt Szegény párák című filmet készítette. A kegyelem fajtái talán nem olyan ambiciózus, mint Lanthimos előző filmje, de ugyanolyan elborult és groteszk – mintha Bunuel, Jean-Luc Godard vagy Alain Resnais szürreális látomásai térnének vissza, időnként egy kis Cronenberg-féle testhorrorral fűszerezve.

A „viszonylag normális” A kedvenc és Szegény párák után Yorgos Lanthimos ismét provokatőr szerepbe lép. Ezúttal a korábbi, szürreálisabb munkáihoz nyúl vissza, mint például A homár, Kutyafog vagy Egy szent szarvas meggyilkolása. Legújabb filmjében ismét együtt dolgozik Efthimis Filippou-val, korábbi filmjeinek társírójával, hogy bemutassák a kontroll számos arcát: hogyan próbálunk harcolni ellene, mégis gyakran visszatérünk hozzá, és milyen gyakran akadályozza meg, hogy teljes életet éljünk.

Három az egyben

A kegyelem fajtái túlcsordul ötletekkel, mintha Lanthimos és Filippou három különálló filmet próbáltak volna egyetlen, háromórás antológiába sűríteni. Azonban a filmeket tematikusan összekötő szálak nem mindig egyértelműek, ami vitára adhat okot. Ami kétségtelenül közös bennük, az Lanthimos mesteri tónuskezelése, amely egy újabb filmet eredményez, amely felváltva hisztérikus és rémisztő, még akkor is, amikor az értelmezést nehezítő akadályokat állít fel. Az antológia formája felidézi azt az elméletet, hogy ha több (ebben az esetben három) filmet próbálsz egybe gyúrni, akkor végül egyetlen koherens alkotást sem hozol létre. Mindezek ellenére a projekt merészsége végül diadalmaskodik, köszönhetően egy olyan szereplőgárdának, amely újra a legjobbat nyújtja egy rendezőért, aki mesterien dolgozik együtt együttesekkel.

Az első történet a három közül – amely egy filmen belül játszódik – játékos már a címében is: R.M.F. halála. Gyorsan rájövünk, hogy néhány karakter neve beleillik a monogramba, és elkezdünk találgatni, kire is vonatkozhat, még akkor is, ha egy olyan szereplőt mutatnak be, akinek a monogramja a mellkasán virít. Lehet, hogy ő az, de Lanthimos szeret minket meglepni, így nem véletlen, hogy a főhős neve Robert Fletcher (Jesse Plemons), egy vállalati alkalmazott, aki vakon engedelmeskedik minden parancsnak, amit főnöke, Raymond (Willem Dafoe) ad. Lanthimos korábbi alkotásaihoz hasonlóan itt is egy egyszerű koncepciót ragad meg, és színpadi szélsőségekig fokozza azt, hogy mondanivalóját nyomatékosítsa. Azt hiszed, a te főnököd túlságosan irányító? Raymond szó szerint Robert minden percét beosztja, a legapróbb részletekig, például hogy mikor egyen és mikor legyen együtt a feleségével, Sarah-val (Hong Chau). Sőt, Raymond még arra is rákényszeríti, hogy drogozza be a feleségét, hogy elvetéljen, így továbbra is gyermektelenek maradhassanak, ami nem befolyásolja a munkafolyamatokat. De Raymond legújabb parancsa – hogy meg kell ölni egy R.M.F. monogrammal rendelkező férfit – végül túlmegy minden határon.

A zsaru gyászol… vagy mégsem?

A középső fejezetben, R.M.F. repül, a történet tovább bonyolódik (és vitathatatlanul kissé zavarosabbá válik). Plemons egy másik hangvételben tér vissza Daniel szerepében, egy férfiként, aki látszólag felesége (Emma Stone) eltűnése után gyászol, akit egy helikopterbalesetet követően nyilvánítanak eltűntnek. Az asszony iránti megszállottsága lassan aláássa Daniel rendőri munkáját és baráti kapcsolatait. Ám amikor a nő váratlanul visszatér, Daniel nem mutat boldogságot, sőt, hamar meggyőzi magát arról, hogy a visszatért nő valójában nem is az eltűnt felesége. Ezt követően Daniel egyre szélsőségesebb és hátborzongatóbb viselkedésre kényszeríti, hogy bizonyítsa identitását és hűségét.

A záró fejezet, R.M.F. megeszik egy szendvicset, az autonómia megsemmisítésének témáját viszi tovább: az első részben a kontrollmániás főnök, a másodikban a csaló, itt pedig egy kultusz, amely a halál visszafordítására törekszik. Emily (Stone) és Andrew (Plemons) a kultusz tagjai, amelyet a rejtélyes Omi (Dafoe) és partnere, Aka (Chau) vezetnek, és egy nőt keresnek, aki képes visszahozni a halottakat. Amikor Emily rálel egy személyre, akit álmaiban látott, Rebeccára (Margaret Qualley), rögeszméjévé válik annak bizonyítása, hogy ő a kiválasztott. Azonban visszavonzza őt az otthona, amelyet elhagyott, beleértve a lányát és egy brutálisan bántalmazó férjet (Joe Alwyn). A kultuszok természetükből adódóan a kontrollról szólnak, és Lanthimos számára itt egy újabb lehetőség, hogy olyan furcsa és nyomasztó világot teremtsen, mint eddig soha.

Túlságosan széttartó a három különálló történet

Bár A kegyelem fajtái összetett cselekménye tele van szimbólumokkal és avantgárd művészi megoldásokkal, amelyek tökéletesek lehetnek tanulmányok és kávéházi beszélgetések tárgyának, mégis az az érzésem támad, hogy Lanthimos itt nem fordított annyi figyelmet a történetek közötti kapcsolódási pontok gondos mérlegelésére, mint a legjobb filmjeiben. Plemons, aki nemcsak egy, hanem talán három év legjobb alakítását is nyújtja, sokat tesz azért, hogy egyben tartsa A kegyelem fajtáit. Mégis elgondolkodom, vajon létezhetett-e egy olyan változata ennek a filmnek, amely Lanthimos Oscar-jelölése előtti korszakában készült, feszesebben és jobban kidolgozva, kevesebb kreatív szabadsággal. Bár megérdemli, hogy senki ne korlátozza, talán ez nem mindig a legjobb út.

Az Oscar-díjak után valószínű, hogy Lanthimos visszatér a nagy presztízsű filmkészítés világába, és A kegyelem fajtái talán csak egy kitérő marad a hosszú, sikeres pályafutása során, amelyet nagy projektek fognak követni. Még ha ez a film csak egy lábjegyzet marad is karrierjében, emlékeztet arra, hogy Lanthimos teljesen mentes a kétségbeeséstől, elég magabiztos ahhoz, hogy azt felfedezze, ami őt magát érdekli, függetlenül attól, hogy mások követik-e ezen az úton.

-Herpai Gergely „BadSector”-