FILMKRITIKA – Gyerekkorom kedvenc hobbija, a gombfoci (vagy ahogy itt hívják: „szektorlabda”) kel életre Vékes Csaba tipikusan magyar filmvígjátékában, ahol egy vidéki kisvárosban csap össze egymással két, erősen középkorú és lepukkant csapat, hogy a műanyag, miniatűr pályán és a valós életben próbálják legyőzni és ellehetetleníteni egymást a magyar valóságból is ismert módon. A film különlegessége, hogy nemcsak a karcos paródiákból, filmvígjátékokból jól ismert két nagyszerű komikus: Scherer Péter és Mucsi Zoltán játszanak benne, hanem a magyar közönség ősrégi kedvenc sorozatának, a Dallasnak is egyik főszereplője: Patrick Duffy. A kérdés tehát csak annyi volt számomra, hogy e remek komikusokkal és egykori hollywoodi sztárral erősen megtámogatott alkotás megüti-e azt a mércét, amelyet számomra mondjuk olyan magyar filmvígjátékok állítottak fel, mint A tanú, a Sose halunk meg, az Üvegtigris, vagy a Csinibaba, vagy csak „lepattan” az elvárásaimról.

A gombfoci a Wikipédia szerint állítólag már XX. század első évtizedei óta velünk van, de az biztos, hogy amikor gyerek voltam a hetvenes évek végén és nyolcvanas évek elején, akkor tényleg elég sok játék- és dohányboltban lehetett kapni, én anyámmal meg is vetettem az összes rangosabb csapatot gombfoci formákban, amikor például ment az aktuális világbajnokság a tévében, aztán egyedül lejátszottam a meccseket. Emlékszem, hogy a kerek műanyag korongokat, amelyek a focistákat személyesítették meg, műanyag tölcsér alakú tartóban árulták és volt két fröccsöntött műanyag kapu, meg pici kis műanyag labdák, amelyekkel rögtön a pályán érezhettük magunkat, ha elég nagy szabad parkettát találtunk hozzá. A nyolcvanas évek második felére és a kilencvenes évek elejére aztán ez a játékfajta eléggé eltűnt: én például sosem láttam azokban az iskolákban, ahová ebben a korszakban jártam, hogy bárkik gombfociztak volna a szünetekben.

A film azonban nem is az egyszerűbb gombfociról, hanem ennek „professzionális” válfajáról, a „szektorlabdáról” szól, amelynek az átlag gombfocitól eltérő szabályai vannak. Nem untatom a nagyérdeműt ezekkel a szabályokkal, wikipédián is fent van és egy-két részletét a filmben is megosztják velünk.

„Hétköznapi csalódások”

A ténylegesen jegyzett sportág érdekessége, hogy átlagos adottságokkal bíró, teljesen hétköznapi emberek is művelhetik, egyáltalán nem kell hozzá jó fizikummal rendelkezni, és Magyarország vidéki részein ez tényleg kifejezetten népszerű jelenleg is, például itt, Maroslelén is rendeztek egy bajnokságot. Ebből a szempontból tehát a napjainkban játszódó film teljesen hiteles és a megnézzük a Sectorball weboldalán lévő arcokat, akkor az is stimmel, hogy sokszor a helyi kocsmákból kikerült, eléggé elnyűtt arcok űzik ezt a sportot.

Ráadásul ezek a „sportemberek” nemcsak elhivatott játékosok, hanem igazi fanatikusok is, akik sokszor a legelvetemültebb trükköket is alkalmazzák, csak hogy nyerjenek és jelen esetben: továbbjussanak a görögországi európai bajnokságra, illetve sokszor szinte egész életüket erre a „sportra” áldozzák. Ilyen például Kálmán is, akit Scherer Péter ismét zseniálisan alakít. A főszereplő Scherer egyértelműen a film legerősebb pontja, talán nem erős állítás, hogy elviszi a hátán az egész filmet. Egy egészen rövid jelenet erejéig szerepel a filmben Mucsi Zoltán is, ő is frenetikus a szektorlabdának otthont adó épület passzív-agresszív figurájaként, aki pont a legrosszabb pillanatban tesz keresztbe pozitív hőseinknek, amellyel az egész központi konfliktust elindítja, amit nem részletezek, de a lényeg, hogy emiatt újra kell játszani azt a meccset, amely a görögországi EB-re vezet. Kár, hogy Mucsi csak egy ilyen mellékszerepet kapott a filmben, mert szívesebben néztem volna Scherer gombfocicsapatának opponenseként.

A Dallas-ból ismert Patrick Duffy sem szerepel mondjuk túl sokat a filmben. Ő egy olyan USA-ba szakadt magyar származású dollármilliomost alakít, aki százmillió forintot utal egy helyi valóságos focicsapatnak, ám Kálmán egyszerre hatalmas loser és ugyanakkor bizonyos helyzetekben mégis rendkívül élelmes fia, Oszkár (Derzsi Dezső) trükkjének köszönhetően a pénzt nem ők kapják, hanem Kálmán szektorlabdásai, így ismét lehetőségük nyílik arra, hogy kiálljanak a hentes Csigér (Rába Roland) csapata ellen. Duffy őszintén szólva nem túl sokat tesz hozzá a karakterhez, bármelyik idősebb magyar színész eljátszhatta volna a karakterét (megkockáztatom, hogy még jobban is), csak gondolom a Dallas-ból ismert múltja miatt kapta meg a szerepet.

A film legkiemelkedőbb alakítását Scherer mellett érdekes módon nem a többi főszereplő, hanem az Erikát alakító Waskovics Andrea nyújtja, aki egy lelki sérült, erősen dadogós, ugyanakkor a maga viszonylag egyszerű módján mégis kifejezetten vonzó lányt alakít, aki eleinte Kálmán kihasznált és nem túl lelkes szeretője, később pedig a fia, Oszkár is beleszeret. Erikát a szülei elég durván elnyomják és embertelenül is viselkednek, abban az erősen „üvegtigrises” helyi büféskocsiban, ahol a lány dolgozik. Waskovicsot legközelebb egyébként Nemes Jeles László következő filmjében, az Árvában láthatjuk majd és ez az alakítás számomra nagyon jó belépő volt ahhoz a filmjéhez is.

Túltolt, sokszor erőltetett humor

A színészek tehát rendben vannak, eleinte a történet és a film humora is, azonban, ahogy haladunk előre, úgy válik valahogy egyre erőltetettebbé az egész – a sztori és a poénok egyaránt. Szerintem az alkotók célja az volt, hogy valahol mindegyik karaktert szimpatikussá, emberivé tegyék (vagy legalább Scherer csapatát), de Erikát és talán valamennyire Oszkárt leszámítva időnként annyira kis stílűen aljas dolgokat művel szinte mindenki, hogy nehéz itt bárkinek drukkolni, vagy bárkit megérteni.

Erősen túl van tolva egyébként szinte mindenki: a hentes például azzal fenyegetőzik, hogy ledarál egy kiskutyát, hogy elérje a céljait, az Oszkár munkahelyén dolgozó macho főnök pedig meztelenül a farkát mutogatva pózőrködik Oszkárnak, miután megdöntötte a kollegináját, csak hogy menőzzön neki. Kálmán rögtön iszonyú hülyeségekre kezdi elverni a pénzt (például homárra egy helyi szállodában, ahol luxuslakosztályt vesz ki) és a Kálmán idióta csapatának tagjait érintő bizonyos poénokat pedig többször elsütnek, amelyek sokadszorra már erőltetettek. Például a Szilárdnak (Katona László) és Attinak (Fekete-Lovas Zsolt) két helyi ikertestvér Barbie babával való csajozós próbálkozásai például iszonyúan fárasztóak, totálisan hiteltelenek és talán háromszor is láthatjuk ezeket.

Értem én, hogy ez egy tipikusan magyar filmvígjáték akart lenni, de attól még a helyzetkomikum attól válik viccessé, hogy a valóságban gyökeredzik ezek az erőltetett jelenetek pedig nagyon messze járnak tőle és egyébként a fősztorihoz sem tesznek semmit hozzá. A rendezőnek, a forgatókönyvírónak és a producereknek Szomjas György legjobb filmjeit (Falfúró, Roncsfilm, Gengszterfilm – utóbbiban egyébként pont Scherer és Mucsi voltak a főszereplők) tudnám ajánlani, persze a bevezetőmben említett klasszikus magyar filmvígjátékok mellett, ha ihletet akarnak nyerni hiteles karakterekhez és valóban működő helyzetkomikumhoz, mert ha nem is rossz film a Lepattanó, de azért ezekhez a klasszikusokhoz képest tényleg csak egy kapufa.

-Herpai Gergely „BadSector”-