FILMKRITIKA – 45 évvel azután, hogy az Apokalipszis most elnyerte az Arany Pálmát, a legendás rendező egy mélyen személyes, de kusza allegóriával tér vissza, amely a művészethez fűződő kapcsolatát tárja fel. A film grandiózus, de helyenként kaotikus, és nehezen találja meg az egyensúlyt a személyes válságok és az örök emberi témák között. Coppola egy bátor kísérletet tett, amely életművét és az évtizedek alatt felgyülemlett kreatív ötleteit tükrözi. Ez egy hatalmas művészi vállalkozás, amely időnként magával ragad, de gyakran elbukik a megvalósítás során.

Az évtizedek óta készülő, életművet összegző allegória, amely Megalopolisz néven ismert, Coppola nevét emeli ki a film címének felvezetéseként, míg alatta szerényen csupán azt ítva: „Egy mese”. Ezt a harsány, gondolatokkal túlzsúfolt monstrumot „mesének” nevezni azonban erősen alulértékelné a film művészetről, életről és örökségről szóló átfogó gondolatait. Maga Coppola a becslések szerint 120 millió dollárt áldozott saját pénzéből erre a projektjére. Egy olyan hatalmas vállalkozásra, amelyet a közönség és a kritikusok is epedve vártak: egy óriási, vakmerően ambiciózus eposzt, amelyben az emberi lét örök témái – a kapzsiság, a korrupció, a hűség és a hatalom a főbb motívumok, de egy elkeseredett konfliktus a film konkrét, központi szála, mint ahogy Coppola sok más filmjében is. Ebben az esetben egy konzervatív politikus és egy progresszív várostervező ütközik össze egy mitikus város jövőjéről – a végeredmény pedig meglehetősen zavaros.

Miért kellett ekkorára nőnie a Megalopolisznak?

Coppola a saját pénzét költi, ahogy akarja, de a nagyszabású cím ellenére sem világos, miért kellett a Megalopolisznak ilyen monumentális léptéket öltenie. A cannes-i filmfesztivál premierje előtti sajtóvetítésen ragaszkodott hozzá, hogy a filmet Cannes egyetlen IMAX vásznán mutassák be. Ennek ellenére a film nagy része közeli felvételekből áll, így akár egy okostelefon képernyőjén is megállná a helyét, egy-két epikus jelenetet leszámítva. A színészgárda első osztályú, olyan fiatal tehetségekkel, mint Adam Driver és Aubrey Plaza, valamint Coppola olyan veteránjaival, mint Laurence Fishburne és Giancarlo Esposito – bár az alakításaik furcsán karikatúraszerűek.

Noha három évtized telt el Coppola utolsó emlékezetes filmje, a Drakula óta, a cannes-i közönség azt remélte, hogy talán egy újabb Apokalipszis most születik, amely 45 évvel ezelőtt hozott neki Arany Pálmát. Azonban kiderült, hogy a világépítés – amely felbecsülhetetlen értékű minden epikus film esetében és amely a 21. századi hollywoodi franchise-ok alapja – nem Coppola erőssége. Furcsa módon az animáció (a vizuális effektekkel teli élőszereplős film helyett) jobb eszköz lehetett volna egy ilyen történet elmesélésére, ami segíthetett volna az egyensúly megtalálásában a néhol shakespeare-i, máshol inkább abszurd karikatúraszerű hangvétel között – például amikor a női ruhába öltözött Shia LaBeouf azt mondja: „A bosszú a legédesebb, ha szoknyában tálalják.” Az animáció nagyobb teret adott volna Coppolának a helyszín feletti kontrollra is, amely a modern New York, ókori Róma és az Avatar-féle Pandora erdőinek egyvelege – egy hely, ahol a sekélyes szórakoztatás elvonja a figyelmet a lényeges dolgokról.

Okos városok és zavaros valóság

A világ egyes részein, például Kínában és Szaúd-Arábiában, a vezetők arra törekedtek, hogy a semmiből építsenek fel előremutató „okos városokat”. Azonban a virágzó nagyvárosok általában nem így születnek. Inkább úgy, hogy felépítik, majd felégetik, újraépítik és fejlesztik ezeket – néha lassan, gyakran a lakosság kritikáinak kereszttüzében –, olyan előrelátó várostervezők munkája nyomán, mint Robert Moses (New York) és Georges-Eugène Haussmann (Párizs). Cesar Catilina, a fiktív várostervező, aki egyedül próbálja előremozdítani Új Rómát a jövő felé, ezen férfiak sorába illik. Driver intenzív, monomániás energiával alakítja karakterét, akárcsak Gary Cooper-féle Howard Roarkot, aki A forrás című 1949-es film szókimondó építésze.

Ahogyan ezek a lassan fejlődő városok, úgy a Megalopolisz is lenyűgöző bizonyos részeiben, máshol viszont egyenesen bántó látványt nyújt, míg hátra nem lépünk, hogy egyben lássuk az egészet. Csak ekkor válik világossá, hogyan zsúfolódnak össze régi és új ötletek, mint egy art deco felhőkarcoló, amely egy katedrális és egy McDonald’s közé ékelődött. A film Catilinával nyit, amint lelép a Chrysler Building egyik felső pereméről, és megparancsolja az időnek, hogy álljon meg. És meg is áll. Ott, 70-80 emelet magasságában, Új Róma utcái fölött, egy olyan jelenet bontakozik ki, amely inkább a Wachowskik világát idézi, mint Plutarchoszét (aki a Catilinai összeesküvést dokumentálta, ami részben inspirálta Coppolát). Ez az időmegállító „Mátrix” mozdulat – közvetlenül egy Laurence Fishburne által narrált jelenet után – sokkal fantasztikusabb világot ígér, mint ami végül kibontakozik.

A Megalopolisz valójában nem annyira sci-fi, mint ahogyan néhányan állítják, sokkal inkább egy szexmentes Caligula, amelyet áthelyeztek Új Rómába. Mihai Malaimare Jr. operatőr elegáns neo-noir/neo-klasszikus várost teremtett, amely leginkább a mai Manhattanre emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy a férfiak klasszikus római frizurát viselnek, a nők pedig átlátszó köntösökben járnak. Ezek a tógaszerű ruhák vagy gézhez hasonló anyagból készülnek, vagy egy innovatív, minden célra használható építőanyagból, amit Catilina fedezett fel, és amely központi szerepet játszik a város újjáépítési terveiben. Ebben pedig Franklyn Cicero (Esposito), a „nyomornegyedből” polgármesterré lett figura az útjában áll. Először egy nagyszabású sajtótájékoztatón csapnak össze, ahol a film kulcsszereplői – köztük Jon Voight, mint a dúsgazdag oligarcha Hamilton Crassus III, és Plaza, mint a manipulatív tévés személyiség, Wow Platinum – egy város méretarányos modellje felett lebegő kifutókon sétálnak. Franklyn kaszinót akar építeni, míg Catilina egy „tökéletes várost” tervez, amely a néppel együtt képes növekedni.

Szerelmek és konfliktusok a romok között

Az film másik főszereplője Franklyn felnőtt lánya, Julia (Nathalie Emmanuel), egy túlzottan reflektorfényben élő, állandóan partizó, elkényeztetett lány, aki akkor „világosodik meg”, miután szemtanúja lesz, hogy Catilina „leállít” egy épületbontást – konkrétan úgy, hogy megállítja az időt. (Coppola már évtizedekkel ezelőtt megalkotta a film ötletét, de egy korábbi tervet elvetett, miután a 2001. szeptember 11-i terrortámadások bekövetkeztek.) A film ikonográfiája és világnézete mintha az időben megrekedt volna a 2001-es tragédia előtti és utáni korszakban. Ami akkoriban „túl korainak” tűnt volna, ma már valahol idegesítően elavultnak hat a jelenlegi társadalmi problémák fényében, annak ellenére, hogy van néhány tényleg ügyes utalás Donald Trumpra és a január 6-i zavargásokra is (köztük egy dühös tömeg, amely egy konföderációs zászlót lenget).

Cicerónak nem tetszik, hogy lánya Catilina mellé állt az újjáépítési tervben. És még inkább felháborítja, amikor Julia beleszeret az ellenfelébe, akit Cicero, egykori ügyész, egyszer már bíróság elé citált felesége megoldatlan halálának ügyében. Ez az alaptörténet egy kis kétértelműséget hoz Catilina egyébként hősszerű karakterébe. Ahogy a film halad előre, egyre inkább úgy tűnik, hogy Coppola mind Cicero (akinek keresztneve, Franklyn, valójában a Francis megfelelője), mind Catilina alakjába belehelyezi önmagát. Catilina ambíciói emlékeztetnek Coppola költséges Zoetrope Studios-beli ’81-es kudarcára, a Szívbéli-re. A család mindkét férfinak kulcsfontosságú, ahogy Coppolának is, míg a hűtlenség miatti vezeklés és a „rosszfiú” hírnév helyreállítása Catilina személyes útjának részét képezi. Hatalmi harcuk halvány mása az HBO zseniális Utódlás-ának, bár a film mélyen beleás abba, mi mozgatja ezeket az időn kívüli alakokat. „Amikor felvetjük ezeket a kérdéseket, és párbeszédet kezdünk róluk, az lényegében az utópia” – mondja Catilina.

Szatíra és dráma találkozása

Coppola időnként bájosan pajzán és meglepő jeleneteket illeszt a „meséjébe”, hogy megakadályozza, hogy az érzelmes történet túlságosan komolykodóvá váljon. Plaza és LaBeouf szatirikus éllel gazdagítják jeleneteiket, ami egy korábbi cannes-i bukást, Richard Kelly A káosz birodalma című filmjét idézi, amelyben Kelly humoristákat és celeb hírességeket (mint Dwayne Johnson és Justin Timberlake) szerepeltetett, hogy fokozza az abszurditást.

Ezzel szemben Coppola szinte teljes szereplőgárdája „komoly” színészekből áll, ami mindennek egy merev, szinte teátrális jelleget kölcsönöz. Eközben Adam Driver, aki a szorongó alakítások mesterei közé tartozik, mély belső gyötrelmeket hoz elő, amelyeket már a Star Wars filmekben is megismerhettünk. Amikor Catilina kilép egy hatalmas óralapra, amely Új Róma fölött lebeg, és dühöng az útjában álló akadályokon, nem sokban különbözik a mogorva Kylo Rentől.

És mégis, Megalonon kívül (ami gyanúsan hasonlít James Cameron nevetséges „Unobtaniumjára” az Avatarból), a sci-fi elemek itt nem állnak messze a valóságtól. Egy ponton a karakterek egy szovjet műholdra utalnak, amely radioaktív törmeléket zúdít a városra, és bár Coppola bemutatja ezt az esőt, a katasztrófára később nem tér vissza. Talán a költségvetés nem engedte meg, ami talán azt is megmagyarázza, miért nem fordítanak képernyőidőt Catilina bonyolult városfejlesztési projektjének felépítésére – pedig úgy tűnik, Coppola nem sajnálta a költségeket. Vegyük például az esküvői jelenetet, amely annyira eltér attól, amit A keresztapa nyitójelenetében láthatunk. Itt a Madison Square Garden egy dekadens római arénává változik, ahol Ben-Hur stílusú szekérversenyek zajlanak, miközben Grace VanderWaal Taylor Swift-szerű eredeti dala, a „My Pledge” szól.

Miközben az ehhez hasonló nagyvárosi filmekben a legtöbb történetet az átlagpolgár szintjéről mesélik (ez volt Sidney Lumet specialitása is), addig Coppola a város legmagasabb épületének csúcsára vezet minket, vagy lebegő gerendákról néz a ragyogó horizont felé, ahol mindig mágikus hangulat van. Coppola négy mesterművet készített – A keresztapa, Magánbeszélgetés, A keresztapa II. és Apokalipszis most –, majd egy vagyont keresett szőlőültetvényeivel. Látta a világot a felsőbb rétegekből, és kapcsolatba került az elit világával, miközben megélt sikereket és kudarcokat egyaránt és elkövette a maga hibáit. Ahelyett, hogy kényelmesen visszavonulna vagyonával, Coppola úgy döntött, hogy megosztja velünk ezt az üzenetet, amely részben küldetésének kinyilatkoztatása, részben egyfajta „mea culpa”. A Megalopolisz minden, csak nem összecsapott munka, és bár sok ötlet nem úgy sül el, ahogy tervezte, ez az a fajta időskori önmegvalósítás, amit a rajongók vártak az önfejű rendezőtől, aki soha nem veszítette el hitét a moziban. De most, hogy ismét „felépítette” azt, vajon visszajönnek-e a nézők?

-Herpai Gergely „BadSector”-