FILMKRITIKA – Stephen King horrorjainak állandó olvasójaként mindig élvezettel figyelem, hogyan alkalmazza a mester a műfaj eszközeit az adott történethez, amit éppen elmesél. Második regénye, az 1975-ben megjelent Borzalmak városa (Salem’s Lot), Bram Stoker Drakula című művének vámpírmitológiáját használja arra, hogy bemutassa a kisvárosi Amerika lassú haldoklását. Ez a téma ma is aktuális és erőteljes, ezért különösen elszomorító, hogy King írásainak lényege oly gyakran veszik el az adaptációk során.

Az HBO Max új Borzalmak városa feldolgozása – amely két korábbi minisorozat-verziót követ, az elsőt Tobe Hooper, a Texasi láncfűrészes mészárlás rendezője készítette – pontosan visszaadja azt az élményt, amit Ben Mears író (Lewis Pullman) átél, amikor visszatér szülővárosába, Jerusalem’s Lotba, Maine-be. Amikor megérkezik, hogy befejezze legújabb könyvét, a kisváros idilli hangulata azonnal megidézi a King-történetekben megszokott atmoszférát. (Igen, a Borzalmak városa-t valójában Massachusettsben forgatták, de mint New Hampshire szülötte, megszoktam, hogy ez a két állam gyakran összemosódik.) Az első öt percben már találkozunk King-adaptációk visszatérő arcával, William Sadlerrel, aki városi rendőregyenruhát próbál, és Fred Gwynne Kedvencek temetője akcentusával figyelmezteti Bent, hogy ne okozzon gondot az ő felügyelete alatt. Eddig minden a helyén van.

Amikor a gonosz beköltözik a szomszédba

Gyorsan megismerjük a kisvárosi lakók színes társaságát, köztük az ingatlanügynöknek készülő Susan Nortont (Makenzie Leigh), a tanár Matt Burke-öt (Bill Camp), a nyitott gondolkodású Dr. Codyt (Alfre Woodard), valamint a horrorrajongó Mark Petriet (Jordan Preston Carter). Mindannyian rendelkeznek azzal a kisvárosi bölcsességgel, amely természetes módon vezet el ahhoz, hogy összefogjanak és szembeszálljanak a gonosszal, amely az éj leple alatt támad – vérszívó, éjszakai lények formájában, akik a síron túlról térnek vissza. Bár a karakterek könnyen megkedvelhetők, egyikük sem kap akkora mélységet, hogy valóban megrázó legyen a halállal való találkozásuk.

Ez a társaság veszi észre először azokat a furcsaságokat és eltűnéseket, amelyek egybeesnek Richard Straker (Pilou Asbæk) antikvárius és titokzatos társa, Barlow megérkezésével. Ahogy az eltűnések egyre gyakoribbá válnak, Gary Dauberman rendező egyértelműen jól kezeli a könyv lassan kibontakozó rémületét. Amikor Ralph és Danny Glick testvérek alkonyatkor az erdőn keresztül sétálnak haza – a film egyik legemlékezetesebb jelenete –, Straker felbukkanása és Danny elrablása valódi gyomorszorító pillanat. Amikor Ralph azt hiszi, hogy az eltűnt testvére visszatért az éjszaka közepén, Dauberman az akciót Ralph túlságosan megvilágított hálószobájából a ködös, hangulatos hátsó udvarra helyezi át, fokozva a feszültséget egészen a tetőpontig. A Borzalmak városa ezekben a pillanatokban a legerősebb, amikor Dauberman olyan szürreális hangulatot teremt, amely időnként megközelíti azt az emlékezetes kísérteties érzést, amit Tobe Hooper sikeresen becsempészett a főműsoridőbe 1979-ben. Azonban, ahogy a film közeledik a vámpírokkal való közvetlen szembesülés felé, a Dauberman által az első felvonásban megteremtett stílus és tartalom fokozatosan elhalványul. Ez a dinamika végigkíséri a legtöbb ijesztő jelenetet – a jól felépített feszültséget gyakran lapos, fantáziátlan lezárások követik.

Amint Ben és új barátai elfogadják a városukat fenyegető veszély természetét, a Borzalmak városa fokozatosan elveszíti King vámpírszimbólumának erejét. Bár olyan karakterek, mint Matt Burke és Parkins Gillespie (egy név, amely tökéletesen illik egy King-karakterhez) elejtenek néhány megjegyzést arról, hogy a város már hanyatlásnak indult, mielőtt Barlow és Straker megérkeztek volna, és hogy ez hogyan kapcsolódik a társadalom romlásához, ezek a gondolatok mégsem hagynak mély nyomot, mert sosem ismerjük meg igazán, kik ezek az emberek, vagy mi a kapcsolatuk a Lottal. Emiatt a vámpírok áldozatai sem tűnnek különösebben emlékezetesnek, inkább jelentéktelenek maradnak – ez különösen igaz, ahogy a vámpírölések a történet végére egyre sablonosabbakká válnak.

A vámpírok már csak ilyenek

A Borzalmak városa számos más vámpírkönyvet és -filmet inspirált, de sajnos ez az adaptáció inkább azok utánzatára hasonlít. A vámpírokat inkább zombiszerű katonákként ábrázolják, mintsem olyan lényekként, akik még mindig tudatuknál vannak – bár technikailag már nem élnek –, és akik próbálják egyensúlyba hozni vérszomjukat az emberi mivoltuk maradványaival. Az „átlagos vámpírfilm” nem az a címke, amit szívesen használnék a Borzalmak városa kapcsán, de amikor Dauberman a gonosz Barlow-t egy szinte néma, CGI-szemű szupervámpírrá alakítja, ez a jelző sajnos mégis helytállónak tűnik. A film gyakran operál a fénylő szemekkel és gyors vágásokkal, ahogy a tudattalan támadók megrohanják a főszereplőket. Mire a fénylő keresztek szinte fénykardként hatnak, az egész történet kezd úgy festeni, mintha elveszítette volna azt a fókuszt, amiért eredetileg el akarták mesélni. Ez különösen bosszantó annak fényében, hogy amit King az 1970-es évek kisvárosi amerikai életéről megfigyelt, az azóta csak felgyorsult és tovább torzult.

Sok probléma abból fakad, hogy az alkotók túlzottan ragaszkodnak a forrásanyag szó szerinti – de nem szellemi – hűségéhez. A Borzalmak városa gondosan próbálja érinteni a regény szinte minden fontos jelenetét és karakterét, de egyszerűen nincs elegendő idő mindezek mélyebb kibontására. És mindez Daubermantól érkezik, aki sikeresen dolgozta fel King egy sokkal nehezebben kezelhető bestsellerét, az Az: Első fejezet és az Az: Második fejezet forgatókönyvében. Ott az idősíkok különválasztása két külön filmre talán okosabb filmes döntés volt. A Borzalmak városa egy egyszerű történet – Drakula modernkori Új-Angliában –, de az egyszerű történeteket is időbe telik jól elmesélni, és ez az adaptáció olykor mintha egyfajta transzban lenne, kapkodva igyekszik lezárni a kétórás játékidőn belül.

A stúdió sötét árnyéka

Ez vezet el a nagy kérdéshez: A Borzalmak városa-t évek óta tologatják a Warner Bros. megjelenési naptárán. Ez nem mindig jelzi a gyenge minőséget… de nem is ébreszt túlzott bizalmat, és sajnos, ez itt be is igazolódik. A film felpörgetett tempója, ahogy halad előre, mintha az utómunka során került volna be, hogy feldobja a dolgokat. A könyv záró összecsapása, ami egy meglehetősen bensőséges és hangulatos jelenet, itt egy túldimenzionált akciójelenetté válik, ami olyan feleslegesen látványos, hogy szinte biztosan egy stúdiói megjegyzés eredménye. Néhány dologgal egyszerűen nem kell babrálni. A Drakula tökéletes keretet adott Stephen King számára az 1970-es években. A Borzalmak városa készítői néha túlságosan elégedettek azzal, hogy csak követik a könyvet – de a repedések akkor kezdenek megjelenni, amikor túlságosan eltérnek a Lot-tól.

Ezek a vámpírok tényleg elveszítették a lelküket

A Borzalmak városa az egyik legbosszantóbb Stephen King-adaptáció az utóbbi időszakban. Gary Dauberman író/rendező kétségtelenül megteremti a megfelelő hangulatot, és összeállít egy szimpatikus városlakókból álló csapatot, akik vámpírvadászokká válnak. Amikor a film az intimebb szinteken marad, valóban erős. Ám ahogy a vámpírok igazán megjelennek, a film – akárcsak ők – elveszti a lelkét.

-Herpai Gergely „BadSector”-