FILMKRITIKA – Demi Moore és Margaret Qualley egy látomásos feminista body-horrorban, amely a szépségipar végletekig fokozott, extrém világát tárja elénk. Coralie Fargeat rendező a grindhouse Kubrick stílusjegyeit ötvözi ebben a groteszk, ám mégis szórakoztató filmben, amely a „Dr. Jekyll és Mr. Hyde” és a Showgirls sajátos keveréke.

Sokkoló és mély nyomot hagyó, egyben groteszk és furcsán szórakoztató: A szer egy olyan feminista body-horror, amit moziban kell látni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a film elegáns és intellektuális mélységekkel rendelkezik, mint David Cronenberg alkotásai, vagy hogy egy posztmodern punk kuriózum lenne, mint a Titán. Coralie Fargeat, a film író-rendezője, olyan egyedi, „arcodba mászó” stílussal dolgozik, amely vibrálóan közvetlen és a végletekig merész. Rengeteg modern horrorfilmes látványosságot használ, de ellentétben a hasonló alkotások nagy részével, A szer mögött egy átgondolt, valódi vízió húzódik meg. Egy ösztönös, szinte primitív üzenetet akar közvetíteni a nézők felé.

Fiatalkori doppelgänger

A szer egy kiöregedett hollywoodi színésznő, Elisabeth Sparkle történetét meséli el, akit Demi Moore alakít. Elisabethet kirúgják a tévécsatornától, mert már túl öregnek tartják. Elkeseredésében felhív egy titokzatos számot, amit névtelenül kapott, és ez egy sci-fi testmódosító programhoz vezeti, amit úgy hívnak: A szer. Orvosi eszközöket kap (fecskendők, csövek, foszforeszkáló zöld folyadék, egy fehér, zselészerű injekciós étel), és közlik vele az új énjének használati protokollját – ami egyben a régi énje is lesz. „Ketten egyek vagytok” – szól az utasítás. De vajon mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy miután Elisabeth beadja magának az injekciókat, elájul a fürdőszoba padlóján, a bőre végigreped a gerincénél, és mint ahogy az A testfoglalók támadása című filmben a testekből kirobbanó idegen lények, úgy jelenik meg az új énje: egy „tökéletes” példánya a szexi, életteli, fiatal nőiségnek, akit Margaret Qualley alakít. Az alku lényege, hogy az új én, Sue néven, egy hétig uralhatja a világot. Ezalatt sztár lesz, megkapja a saját műsorát („Pump It Up with Sue”). Csillag születik. De Sue-nak ezután hibernációba kell vonulnia, míg Elisabeth, ugyanazzal az öreg testtel, ismét visszatér. A két én felváltva él, és táplálják egymást, így Elisabeth minden második héten „Sue” lehet. Ez olyan, mintha a Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetét a kozmetikai ipar bilió dolláros álom-rémálmává írták volna át.

Kubrick találkozása a grindhouse-szal

Fargeat, aki korábban a 2017-es A bosszú című filmet rendezte, egy széles látószögű, exploitation filmekre jellemző stílusban alkot, amit leginkább grindhouse Kubrickként lehetne jellemezni. Olyan, mintha A mechanikus narancs esztétikája egyesülne egy modern televíziós reklám pörgős dinamikájával. Fargeat előszeretettel alkalmaz szuperközeli felvételeket (testrészekről, autókról, evésről, csókolózásról), melyeket hozzá illő, erőteljes hanghatásokkal kísér. Ahogyan Brian De Palma, úgy ő is magába szippantja a különböző filmes hatásokat (De Palma itt maga is egy hivatkozás). Mindannyian láttunk már megannyi újragondolását a Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetének, de Fargeat képzelőereje ezt még tovább viszi, és elegyíti a Showgirls elemeivel, és ez még mindig nem elég neki.

Jelentős inspirációként szolgált számára A ragyogás ikonikus jelenete, amelyben Jack Torrance megölel egy fiatal nőt a fürdőkádban, aki aztán szörnyű öreg boszorkává változik. Ezen túl Fargeat képi világa megidézi John Carpenter A dolog emberi testekből összerakott szörnyetegét, a Carrie véres bálját, valamint a Rekviem egy álomért függőségből eredő rémálmait.

Ami igazán egyedivé teszi Fargeat munkáját, az az, hogy saját stilizált, agresszív hangját ötvözi a filmben (minimális párbeszédekkel dolgozik, amelyek szinte képregényszerűen pattognak), és feminista dühét is belecsempészi, amely a nők testük feletti irányításának elvesztésére reflektál. Eleinte talán nehéz megszokni ezt a túlzó stílust. Dennis Quaid egy öntelt, pöffeszkedő tévés vezetőt alakít, aki úgy dönt, hogy kirúgja Elisabethet. Ebéd közben, miközben pompázatos öltönyben ül, undorító módon tömi magába a rákot alig néhány centiméterre a nézőktől, és a jelenet annyira visszataszító, hogy ugyanúgy hátrahőkölünk, mint Elisabeth. Fargeat azonban remekül instruálja a színészeit; tisztában van vele, hogy Quaid karizmája, még akkor is, ha egy ilyen megvetendő alakot játszik, végig fenntartja a közönség figyelmét.

Szabadság és irányítás

Demi Moore alakítása merész és félelmet nem ismerő. Egyfajta absztrakt módon saját magát játssza: egykor a világ középpontjában állt, most viszont túl idősnek tartja őt a szexista Hollywood ahhoz, hogy komolyan vegye. Színészi játéka tele van dühvel, félelemmel, kétségbeeséssel és bosszúval. A szer tele van merész meztelen jelenetekkel, annyira, hogy a film kísérletezik a férfi tekintet esztétikájának alapelemeivel. Ám mindez csupán arra szolgál, hogy később teljesen kifordítsa és leleplezze a voyeurizmus mögötti valóságot. Margaret Qualley határozott magabiztossággal formálja meg Sue karakterét, aki tudatosan „tárgyként” adja el magát, ezzel a film szatirikus mondanivalójának szerves részévé válik. Szabályokat követ, és „azt adja az embereknek, amit akarnak”. Nyilvánvaló, hogy Qualley a közeljövő egyik nagy sztárja lesz, és ebben a filmben láthatjuk, miért. Ezt a stilizált szerepet is magabiztosan viszi, és egy csipetnyi rejtélyt ad hozzá. Hiszen A szer végső soron két egó küzdelméről szól: Elisabeth valódi énje és a megfiatalított énje vívja harcát a dominanciáért.

Elvileg társaknak kellene lenniük – elvégre ugyanannak a személynek –, de amikor Sue, a „Sue-lét” mámorában túllépi az egy hetet, és még egy keveset is elszív Elisabeth életenergiájából, Elisabeth fizeti meg az árát: testrészei gyorsan öregedni kezdenek. A film metaforái élénken organikusak. A való világban fizikai átalakulások révén elérhetünk egy „új” ént, de a film szerint ilyenkor egy parazita vagy, aki a régi, talán valódi énjét szipolyozza ki. És ez az én véges – csak ennyi van belőled.

Kafkai átváltozás

A szer valóban épít a Showgirls-re és Hollywood macskaharc-melodrámáinak történetére. A film ambíciói szinte delíriumosak (bőven elbírna egy húsz perccel rövidebb játékidőt is a 140 perces hossz helyett). Azonban ahogy a végső fejezethez ér, a korábban visszafogott testhorror ábrázolása valóságos katarzisba csap át. Ekkorra Sue már szinte minden életenergiát kiszívott Elisabethből, akinek teste annyira lepusztult, hogy már a Ragyogás fürdőkádjában ülő bszorkányhoz képest is Grace Kelly-nek tűnhetne. De Fargeat itt még csak most kapcsol igazán magas fokozatra. A tetőpont egy újévi különkiadás felvételén játszódik, amelyet Sue vezet, és amit ott látunk, azt tényleg látni kell ahhoz, hogy elhiggyük. Még ha egész évben horrorfilmeket néznél is, ez a film az egyik azon ritka alkotások közé tartozik, amely valódi szörnyet mutat be – nem csupán torzult húst, hanem a lélek deformálódását. A film üzenete világos: ez az, amit elfojtunk. Ez az, amit önmagunkkal teszünk.

-Herpai Gergely „BadSector”-