TESZT – Minden, a fejlesztők ellen Piramisfejként tornyosuló akadály ellenére a Bloober Team végre elhozta nekünk a Silent Hill 2-t egy olyan remake formájában, amely pontosan ott nyúl hozzá a klasszikushoz, ahol kell, miközben tisztelettel őrzi meg az eredeti játék legjobb elemeit. A Silent Hill 2 Remake maga a rettegés diadala.
Alaposan ki fogom fejteni, miért gondolom így, ígérem. Azonban annyi felesleges zaj és megelőlegezett hiszti övezte ezt a remake-et, hogy már az elején egyértelműen tisztázni kell valamit: a Silent Hill 2 Remake nemcsak az a reboot, amit a régóta szenvedő rajongók megérdemeltek, hanem az is, amiről titkon álmodtunk. Még egy olyan világban is, ahol a Resident Evil 2 Remake hihetetlenül magasra tette a mércét, a Silent Hill 2 Remake simán megállja a helyét.
A rémálom visszatér
A Silent Hill 2 Remake nemcsak tisztelettel kezeli a forrásanyagot, de elég magabiztos ahhoz is, hogy saját egyéniségét rányomja a már 23 éves történetre. Ez a remake tökéletes belépő egy új generációnak, akik talán még soha nem találkoztak a Silent Hill borzalmával.
Ez az a pont, ami engem leginkább lenyűgözött. A Konamival és a játék eredeti fejlesztőcsapatának néhány tagjával együttműködve a Bloober Team mesterien ötvözte az elvárásokat a meglepetésekkel, hogy egy modern remekművet hozzon létre ebből a sötét, végtelenül hátborzongató és nyomasztó történetből. A végeredmény olyan, hogy mind a régi, mind az új rajongók számára egyaránt hideglelősen jó élményt nyújt. Sok helyen a párbeszédek szinte szóról szóra megegyeznek az eredetivel – néhol még a hangsúlyozás is –, de a Bloober magabiztosan bővítette új filmes jelenetekkel, és gondosan átdolgozta a már ismert helyszíneket, mint a Blue Creek és a Brookhaven. Ezek a helyek ismerősnek tűnnek, de éppen elég újak ahhoz, hogy még a tapasztalt rajongók is friss szemmel fedezhessék fel őket.
És igen, elismerem: „BadSector vagyok, 23 éve hardcore Silent Hill rajongó.” Ismerem az összes játékot kívül-belül, és bevallom, képes vagyok (néha idegesítő módon) szinte minden átvezetőt szóról szóra idézni. Tudom, hogy ez nem tesz a legelfogulatlanabb értékelővé, de mindenképpen kritikusabbá váltam tőle. Éppen ezért minden apró változtatást alaposan megvizsgálok – legyen szó a térképek finom részleteiről, a rejtvények átdolgozásáról, vagy az új helyszínek és átvezető jelenetek integrálásáról.
Már előre rettegtem, de nem a horrorélmény miatt…
Ami a Bloober Teamet illeti, hát… nem mindig voltunk egy hullámhosszon… Oké, a The Medium tetszett (bár a vége elég nagy csalódás volt), de a Blair Witch és a Layers of Fear 2 már nem igazán nyerték el a tetszésemet, szóval kissé izgultam, amikor kiderült, hogy a Bloober kapta meg a Silent Hill 2 remake jogait is. Szerencsére rendkívül pozitív a csalódás és hatalmas a megkönnyebbülés: a Silent Hill 2 tényleg megkapta azt a figyelmet és tiszteletet, amit érdemel. PS5-ön és Steam Decken is egyaránt teszteltem a játékot. Előbbin igazán gördülékenyen futott, és sikerült elkerülniük azokat a technikai bakikat, amik más Bloober-játékoknál bosszantottak. Steam Decken pedig egy kis trükközéssel vissza tudjuk csempészni a játék Unreal 5-ös motorjából valamiért kiszedett FSR3-at, így sokkal jobban fut a Valve kis handheldjén is a Silent Hill 2.
Szóval, azoknak, akik esetleg nem tudják, a Silent Hill 2 a Konami legendás horrorfranchise-ának második felvonása. De ellentétben az első és harmadik résszel, amelyek inkább összefüggnek, a Silent Hill 2 önálló történet. Talán ezért is döntött a Konami úgy, hogy ezt a részt rebootolja, nem az elsőt. Az első és harmadik részben a városi kultusz játssza a főszerepet, de a Silent Hill 2-ben James Sunderlandet irányítjuk, aki csendes, megtört ember, és három évvel korábban elvesztett felesége halálával próbál megküzdeni. Aztán a semmiből kap egy levelet – a feladó: Mary, a felesége –, amelyben arra kérik, hogy találkozzon vele egy tóparti üdülőhelyen, ahol egyszer együtt jártak: Silent Hill.
A nyilvánvaló figyelmeztető jelek ellenére – elvégre mióta szoktak halott feleségek leveleket írni?! –, Sunderland mégis elindul Maine-be. Ahogy megérkezik, rádöbben, hogy ez az álmos kisváros egyáltalán nem álmos, hanem halott, és a távolban feltűnő alakok a ködben… nos, egyáltalán nem emberek. Ha többet mondanék, már spoilereznék – még ha ismered is a történet főbb elemeit, bőven akadnak olyan fordulatok és meglepetések, amiket vagy elfelejtettél, vagy még nem is ismertél, főleg az eredeti megjelenése óta eltelt idő miatt. Az elkövetkező kb. 20 órában James-szel barangolod be a várost, miközben a halott feleségét keresi.
És nem kell sok idő, hogy meglásd Silent Hill másik arcát – ezt a vértől ázott, embertelenül nyomasztó, romos, koszos, szinte mindenhol rothadó világot, ami a felszín alatt lappang. Bár a város elsőre csendes és békés kis amerikai helynek tűnik, valójában semmi sem nyugodt itt.
Ez a Silent Hill igazi varázsa. Minden normálisnak tűnik – talán kicsit túl csendes és elhagyatott, de elsőre mégis általában véve rendben van. Elsőre minden teljesen normálisnak tűnik – talán túlságosan is csendes, de még nem gyanús. Aztán ahogy egyre mélyebbre ásol James, a város és annak lakóinak titkaiban, rájössz, hogy valójában semmi sincs rendben. Egy ponton az elhagyatott lakókomplexum rozsdás, omladozó szobái és folyosói szinte megelevenednek a romlás súlya alatt. Egy csodaszép tóparti szálloda végül sötétbe burkolózik, ahol már csak penész és embertelen dolgok tenyésznek. Egy kísérteties séta a város üres történelmi társaságán keresztül egyenesen egy 19. századi börtönbe vezet, ahol a rabokat kegyetlen és szokatlan büntetések érték.
Mindenhol borzalmakkal találkozik, rémálomszerű lények próbálják lemészárolni, James viszont szinte semmit sem kommentál. Még levegőt is alig vesz, és nem esik le neki, hogy amikor egyik lyukból a másikba veti magát, mégis valahogy mindig ugyanazon a szinten marad. Nem foglalkozik azzal, hogy az árnyak éppen csak előbukkannak a sarkokból, vagy hogy a világ körülötte folyamatosan változik. Ahogy mondani szokták: számára már csak a felesége jelenti az egész világot, aki viszont már három éve halott.
A horror új arcai
Az eredeti játékban kevés harci lehetőség volt, és a játékmenet is rövidre sikerült, de a Bloober Team ezeket a problémákat orvosolta. A remake során számos új helyszín nyílt meg, így rengeteg időt töltöttem azzal, hogy végigjárjam Silent Hill utcáit, és élveztem az új szabadságot, hogy olyan boltokat és épületeket látogathattam meg, amelyek korábban el voltak zárva előlünk. Ez, valamint a hosszabb pályák és az új helyszínek több mint megduplázzák az eredeti játék körülbelül nyolcórás játékidejét.
Viszont lehetséges, hogy egy kicsit túlnyújtották. Ez persze szubjektív vélemény, de szerintem a horrorjátékok akkor működnek a legjobban, ha gyorsak és ütősek, és mielőtt túlságosan megszoknád a helyszíneket, újakat dobnak eléd. A remake hosszabbított játékmenete viszont néhány helyen már inkább frusztrálóvá válhat, mint izgalmassá, különösen néhány főellenfél-harc esetében, főleg a végén. Jobban örültem volna, ha több új helyszínt fedezhettem volna fel ahelyett, hogy a meglévőket mesterségesen nyújtották ki.
És a harc? Nos, „vigyázz, hogy mit kívánsz” – tartja a mondás. Az eredeti Silent Hill 2 nevetségesen könnyű volt, még a legmagasabb nehézségi fokozaton is, de a Bloober változata ennél sokkal keményebb. A jó hír az, hogy a remake nem helyezi középpontba a harcot (legalábbis nem normál nehézségi szinten). Azonban így is nehéz lesz alkalmazni a megszokott túlélő horror taktikát (amikor már alig vánszorogsz a sérülésektől és a lőszered és kötszered is fogytán van): fuss, fuss, fuss. A szűk terek és zárt zugok miatt nehéz elmenekülni egy összecsapás elől, és alig van lehetőség a lopakodásra. Ráadásul a főellenfelek harcai – a meglepetésekkel együtt – kíméletlenül fogyasztják a lőszerkészleteidet, és gyakran nehéz befejezni az összecsapásokat anélkül, hogy közben te magad is súlyos sérüléseket szenvednél, ami gyorsan kimeríti a készleteidet. Külön bosszantóan azok a fekvő szörnyetegek, akik akkor is mérgező köpettel amortizálják hősünket, amikor már rég leverted őket.
A Silent Hill 2 egyik megoldása erre a problémára a nehézségi szintek állíthatósága. Akárcsak az eredeti játékban, itt is szétválaszthatod a harc és a rejtvények nehézségi szintjét, így ha ügyes vagy a harcban, de a fejtörőkben nem jeleskedsz – vagy fordítva –, akkor a képességeidhez igazíthatod az élményt. Például játszhatsz könnyített harci fokozaton, ahol több lőszert találsz, és kevesebb ellenséggel találkozol, miközben a rejtvények nehezebbé válnak, több lépést igényelnek, és kevesebb segítséget nyújtanak. A remake remekül ötvözi az ismerőst az új elemekkel; minden rejtvény, amit vártam, itt van, néhány finom csavarral, hogy ne váljanak unalmassá. Bár normál nehézségi szinten talán kicsit túl könnyűek, még így is akadt pár, ami megakasztott, de sosem annyira, hogy frusztrálóvá váljon.
Minden apró nyom, titok és részlet – újságcikkek, feljegyzések, fotók, suttogások, képek, kellékek, gyűjthető tárgyak – még itt is jelen vannak, de új elemek is feltűnnek, amelyek megerősítenek vagy épp megcáfolnak régi rajongói teóriákat. Hálás vagyok ezért a részletekre való odafigyelésért. Ez bizonyítja, hogy a fejlesztők tényleg a rajongók táborából kerültek ki, és ezt az elkötelezettséget látni lehet a játék minden apró elemében. A felfrissített hangok, mozgásrögzítések és filmes átdolgozások pedig többségében előnyére válnak a Silent Hill 2 Remake-nek, bár néhány esetben talán gyengébbek az eredetihez képest. (Elmondanám, melyek ezek, de ezzel elrontanám a meglepetést. Elég, ha annyit mondok, hogy lesznek jelenetek, amelyek pontosan megegyeznek az eredetivel, néhány finom eltéréssel, és lesznek teljesen új jelenetek is.)
A csendes horror mesterműve
Ahogy reménykedtünk benne, a Silent Hill 2 Remake megjelenése, hanghatásai és csendesen kibontakozó története teszi az elmúlt évek egyik leginkább nyomasztó, finom horrorélményévé a rajongók számára. Ahelyett, hogy olcsó ijesztgetésekkel vagy túlzó brutalitással sokkolna, a Silent Hill inkább a hangulati elemeire támaszkodik, hogy állandó nyugtalanságot ébresszen. A játék folyamatosan játszadozik az elvárásaiddal: néha, amikor sötét, fenyegető zenére számítanál, néma csendet kapsz, máskor pedig távolról emberinek tűnő alakok jelennek meg, amelyek valójában egyáltalán nem azok. Míg a Resident Evil a horror játékok harsány, látványosabb vonalát képviseli, addig a Silent Hill visszafogottabb és melankolikusabb hangulatú. Itt nincs T-vírus vagy kapzsi nagyvállalat. Csak fájdalom, sötétség és gyász.
A Silent Hill franchise sosem volt a gyenge idegzetűeknek való, de a Silent Hill 2 különösen nyomasztó és gyomorforgató történetet mesél el, amely néhány igencsak borzalmas mellékszálat is érint, mint szexuális zaklatás, bántalmazás és nemi erőszak. A Bloober Team érdeme, hogy ezt az érzékeny, nehéz történetet úgy dolgozta fel, hogy sosem éreztem szenzációhajhásznak vagy feleslegesen sokkolónak. És bár nem szeretnék spoilerezni, elmondhatom, hogy a játék egyik legfelkavaróbb mellékszála sokkal empatikusabb és gondosabb feldolgozást kapott.
Ami a játék legendás zenei részét illeti, a visszatérő Mester: Akira Yamaoka műfajteremtő hangtervezése ugyanolyan hátborzongató, mint valaha; tökéletes és szörnyen nyugtalanító párosítása Masahiro Ito groteszk lényeivel. Még 20 órányi játék után is beleborzongok. A világ finoman kidolgozott szimbolizmusa és látványvilága egyaránt lenyűgöző és zavaró. Soha nem untam meg a felfedezést, az eldugott sarkok felkutatását, ablakok betörését, és a feljegyzések, nyomok, információmorzsák összegyűjtését, amelyek hátborzongató módon árnyalják a Silent Hill 2 érett történetmesélését, még akkor sem, ha közben időnként beleborzongtam, sőt, szabályosan féltem játék közben.
Bizony, 23 évvel később sem félek bevallani: a játékban teljesen beleélve magam, rendszeresen rettegtem James szerepében. Szinte folyamatosan, őszintén szólva. Még akkor is, amikor pontosan tudtam, mi következik. Még akkor is, amikor épp csak újra betöltöttem az előző mentésemet. És a legprofibb a Silent Hill 2 félelemteremtésében, hogy ez egyfajta állandóan nyomasztó, rád települő, folyamatos félelem, szó sincs olcsó jump scare-ekről, vagy más B kategóriás horrorfilmes elemekről. És a Bloober Team hatalmas elismerést érdemel, hogy ezt a hangulatot épp ugyanúgy meg tudták teremteni, mint egykor a Konami.
A vártnál jobb remake
Őszinte leszek: nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lesz egy remake-re az egyik kedvenc játékomból. Nem éreztem indokoltnak, és még kevésbé hittem, hogy a Bloober képes lenne úgy feldolgozni a Silent Hill 2 témáit egy modern játékban, hogy közben ne sérüljön annak lényege, vagy valamit elrontson. Sosem örültem ennyire, hogy ennyire tévedtem.
Nem számít, hogy játszottál-e már a Silent Hill 2-vel, vagy sem. A Silent Hill 2 Remake mesteri módon keveri a régi és az új elemeket, és az elmúlt évek legjobb horrorját hozza el. Biztos vagyok benne, hogy azok számára is ugyanilyen félelmetes lesz, akik először találkoznak James-szel. Bár néhol kicsit elnyújtottnak érződhet a játékmenet, és néhányan panaszkodhatnak a harcokra, semmi – egyetlen apróság sem –, amit másképp szerettem volna. A játék kinézete, hangzása, mechanikái és az, ahogyan modernizál, miközben hű marad az eredetihez, mind közel tökéletes. És higgy nekem, a várakozásaim nem voltak alacsonyak, barátom.
-Herpai Gergely „BadSector-
A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!
Pro:
+ Profin kidolgozott régi és új helyszínek és hosszabb játékidő
+ Gyönyörű grafika és Akira Yamaoka mesterműveként emlegetett hangtervezés
+ A történet hűséges feldolgozása, modern csavarral
Kontra:
– Néhol feleslegesen elnyújtott játékmenet
– Frusztráló harcrendszer néhány főellenfélnél
– Kevés lopakodási és taktikai lehetőség
Kiadó: Konami
Fejlesztő: Bloober Team
Stílus: Túlélő horror
Megjelenés: 2024. október 8.
Silent Hill 2 Remake
Játékmenet - 8.6
Grafika - 9.2
Történet - 9.5
Zene/hangok - 9.5
Hangulat - 9.2
9.2
SZÉDÜLETES
A Silent Hill 2 Remake modern köntösben tiszteleg az eredeti történet előtt, miközben új elemekkel turbózza fel a régi élményt. Az atmoszferikus és pszichológiai horror mesteri elegye továbbra is letaglóz, és bár a harcrendszer néhol kissé nehézkes és maga a harc túlnehezített, a zseniális hanghatások és a történet mélysége minden hibát feledtet. Egy igazi rémálom, amitől még napokig a hideg ráz majd – de pont ezért nem tudsz ellenállni neki.