FILMKRITIKA – A Ma este gyilkolunk ígéretes krimikomédiának indult, de sajnos egy újabb példája annak, hogyan lehet elrontani egy szórakoztató alapötletet, ha nincs meg a kellő egyensúly a humor, a feszültség és a nosztalgia között. A történet szerint a színészotthon lakói közül valakit meggyilkolnak, és Kern András karakterére vár, hogy megfejtse a rejtélyt. Bár a filmben nagynevű színészek tűnnek fel, az alkotás tele van üres poénokkal és széteső cselekménnyel, így ritkán érezhetjük azt, hogy valódi krimit látunk. A krimikomédia klasszikus összetevői helyett csak egy lagymatag, nosztalgikus hangulatú vígjáték marad meg az emlékezetünkben.

A színészotthon lakói körében váratlan gyilkosság történik, és bár papíron Kern András feladata lenne az elkövető felderítése, a film szinte kizárólag kérdéseket hagy maga után. Talán csak egyetlen kérdés kapcsolódik szorosan a történethez: ki volt a gyilkos?

Az összes többi kérdés a magyar humor elmúlt évtizedeinek fájó visszhangját idézi: miért ilyen üresek, laposak a poénok, és hova tűnt az egykori nagy formátumú magyar színészek valódi tehetsége? A színészlegendák – Kern András, Koltai Róbert, Pogány Judit és mások – próbálják visszahozni a régi dicsőséget, de az eredmény inkább bosszantó, mint szórakoztató.

Régi dicsőség romjain

Magyarország egykor a vígjáték hazája volt. Gondoljunk csak a Pogány Madonná-ra vagy a Macskafogó-ra – ezek a filmek úgy csaltak mosolyt az arcunkra, hogy közben megőrizték a karakterek és helyzetek hitelességét, méltóságát. A Ma este gyilkolunk ennek az örökségnek az árnyékában született, azzal a céllal, hogy a nagy színészek utoljára bizonyíthassák tehetségüket. Az eredeti terv szerint Csányi Sándor rendezésében a színészek jutalomjátékát láthattuk volna, de Csányi időközben otthagyta a projektet, és a rendezést Fazekas Péter vette át. Az eredmény sajnos inkább a krimikomédiák halvány árnyéka.

A film Tolnai Tivadar (Kern András) történetével indul, aki egykor a Magyar Televízió „monarchiában játszódó detektívje”, Radetzky hadnagy volt, de ma már kiöregedett magánnyomozóként próbál helytállni – és rájönni, ki a gyilkos. Kern András ebben a szerepben egy megalkuvást nem ismerő, öntelt színészt alakít, aki visszatér régi karakteréhez, ezzel egyfajta öniróniát csempészve a figurába. A nyomozás célja pedig, hogy bemutassa a többi, szintén veterán színészt, akik saját, valós önmaguk karikatúráját játsszák. Az ígéretes kezdés azonban gyorsan kifullad, a történet pedig végül belefullad a saját koncepciójába.

Ez nem a magyar Tőrbe ejtve

Ha valaki a plakát alapján egy magyar Tőrbe ejtve-re számított, az valószínűleg csalódottan hagyja el a mozitermet. Bár Fazekas Péter rendezése felsorakoztat minden kötelező krimielemet – egy áldozat, több gyanúsított és egy különc nyomozó –, ezek a műfaji elemek elég hamar annyira közhelyessé válnak, hogy az egész inkább egy újabb ócska, zsé kategóriás alabifilm benyomását kelti, amelynek csak az volt a célja, hogy anyagi támogatást kapjon. Ahelyett, hogy a klasszikus krimik izgalmas, rejtélyes légkörét idézné, a film a leggyengébb hazai vígjátékok kliséit követi, amelyek a gyors poénok és az olcsó helyzetkomikum felé billennek. Emellett a film még csak valódi krimiként sem képes működni, a történet inkább a színészek egyedi karaktereire és közös játékukra épít, de a cselekmény annyira szétesik, hogy az alapkoncepció hamar kifullad.

Az inspiráció egyértelmű: Köbli Norbert forgatókönyvíró munkája láthatóan a Tőrbe ejtve és Richard Osman A csütörtöki nyomozóklub című regénye körül forog, ám Köbli végül levetette a nevét a stáblistáról. Az alapsztori adott – egy elszigetelt színészotthonban elkövetett gyilkosság, amire senki sem számít, és egy nyomozó, aki a saját múltjából merít inspirációt. Azonban a végeredmény sokszor annyira szedett-vedett, hogy még a legjobb jelenetek is csak kínkeservesen csalnak egy félmosolyt az unott és bosszankodó néző szájára.

Nagy nevek, kis teljesítmény

Bodrogi Gyula, Koltai Róbert, Pogány Judit – ezek a nevek már önmagukban is figyelmet követelnek. De mi történik, ha nem egy igazi krimiben tündökölnek, hanem csupán öncélú nosztalgia eszközeként jelennek meg? Pogány Judit visszafogottsága és Bodrogi harsány karaktere jól ismert mindenki számára, ami miatt különösen fájó, hogy itt csak önmaguk paródiájaként láthatjuk őket. Kern András figurája, Tolnai Tivadar, szinte mindenkit kigúnyol maga körül, a fiatal ápolónőtől a színészkollégákig, és folyamatosan felsőbbrendűen viselkedik velük. Koltai Róbert neurotikus forgatókönyvírója és Bálint András színészből lett orvosa szintén részei a cselekménynek, de mindannyian saját sztereotípiájukba szorulva, egyoldalúan jelennek meg.

Fazekas Péter rendezése ugyan nem katasztrófa, de a színházi kulisszák vizuális szempontból való felhasználása kiábrándítóan egysíkú, ez pedig minden jelenetet a repetitív unalom szintjére süllyeszt. A nézőt érdekelné a történet, de ahogy egyre több logikátlan és kiszámítható epizód követi egymást, a figyelem hamar lankadni kezd, és a krimi izgalma helyett egyfajta csalódott lemondás veszi át az uralmat: rá kell döbbennünk, hogy ez csak újabb béna magyar film.

Itt csak a krimivígjáték műfaját gyilkolták meg

A Ma este gyilkolunk eleinte egy újabb próbálkozásnak tűnt a magyar krimikomédia műfajában, de végül csupán egy felszínes, klisékre épülő vígjáték lett belőle, amely inkább ismert színészek karakterjegyeire támaszkodik, mint egy valódi történetre. Kern András jelenléte és a nagy nevek sem mentik meg a filmet attól, hogy a nézők ne a fordulatokon, hanem a poénok súlytalanságán álmélkodjanak. Az alkotók mintha útközben elfelejtették volna, hogy a humor és a krimi finom egyensúlya mennyire fontos, és hogy a nosztalgia nem helyettesíti a jól megírt forgatókönyvet. A film legnagyobb bűne pedig az, hogy mindazokat a tehetséges színészeket, akik benne szerepelnek, teljesen kiaknázatlanul hagyja, és végül csak egy üres, lélektelen alabi-vígjáték marad, nyögvenyelős, izzadtságszagú, pocsék humorral.

-Herpai Gergely „BadSector”-