FILMKRITIKA – A Valami különös újabb horror gyöngyszem Damian McCarthy írótól és rendezőtől, amely szinte észrevétlenül kúszik be a bőrünk alá. A történet középpontjában Dani, egy médium áll, aki nővére elvesztése felett gyászol, miközben a természetfelettiben keres válaszokat. Carolyn Bracken alakítása lehengerlő; meglepő érzelmi mélységgel tölti meg a karaktert, és ezáltal az egész történetet is.

Sajnos túl gyakran tapasztaljuk, hogy a horrorfilmek nem hozzák azt az igazi, velőtrázó félelmet, amit várnánk. Ennek talán az az oka, hogy már rengeteget láttunk, és valahogy hozzá is szoktunk ahhoz, hogyan játszódnak le a horror klisék. Ugyanakkor mintha lenne egy általános érzés, hogy a modern horror mintha az egykorvolt csúcsteljesítmények árnyékában élne. Mielőtt túlzottan a „régi szép idők” iránti nosztalgiának tűnne, fontos megemlíteni, hogy ma is készülnek igazán jó horrorfilmek, még ha gyakran kisebb költségvetéssel is. Az igazi probléma az, hogy minden egyedi látomással vagy újító megközelítéssel készült filmre jut számos középszerű, ijesztéstől mentes próbálkozás, amelyek inkább a biztos bevétel reményében készültek, semmint friss, kreatív energiával.

Szerencsére vannak olyan alkotások, mint a Valami különös, amelyek a kreatív vonalat képviselik. A film forgatókönyvét és rendezését Damian McCarthy jegyzi, akinek debütáló nagyjátékfilmje, a Figyelmeztetés már előrevetítette borzongató stílusát. Ez az alkotás pedig ugyanolyan valódi félelemmel telített, mint amilyen sötét humorral átszőtt. McCarthy mesterien ismeri a horror műfaját, és egyaránt képes játszani vele, kifigurázva a sablonokat, miközben klasszikus értelemben vett borzongást teremt. Ez a fajta film lassan beszivárog a néző tudatába, és amikor végül „kicsúszik alólunk a talaj”, minden egyes pillanatban átérezhetjük a zuhanást.

Miről szól a Valami különös?

A történet középpontjában Dani (Carolyn Bracken) áll, aki egy elhagyatott, kísérteties ír házban dolgozik magányosan. Férjét, Tedet (Gwilym Lee), aki orvos, telefonon éri el, hogy beszámoljon neki a munkájáról, míg ő késő estig rendel. Az éjszaka dermesztő csendjét azonban egy régi páciens, Olin (Tadhg Murphy) váratlan felbukkanása töri meg, aki kétségbeesetten figyelmezteti Danit, hogy valami gonosz rejtőzik a házban. Kétségbeesetten könyörög neki, hogy nyisson ajtót, hogy segítsen megtalálni ezt a valamit, ám Dani habozik. Egy villanás, és máris a film címét látjuk – egy évvel később térünk vissza, ahol kiderül, hogy Danit brutálisan meggyilkolták azon az éjjelen. Olin válik a fő gyanúsítottá, de mindenki próbál gyorsan túllépni az eseményeken.

Ted azóta is ugyanabban a házban él, ezúttal új barátnőjével, Yanával (Caroline Menton), akivel a munkahelyén jött össze. Amikor azonban Dani nővére, Darcy (akit szintén Bracken játszik) megérkezik egy furcsa ajándékkal, Ted és Yana hirtelen nem is tudják, mihez kezdjenek a helyzettel. Darcy, aki vak médium, képes a múltba és mások életébe látni egy adott tárgy érintésével, amely kapcsolatban állt az illetővel. Lassan elkezd összerakni minden apró részletet arról az éjszakáról, ami végül tragédiához vezetett.

A történet apró csavarainak felfedezése sokkal élvezetesebb, ha keveset tudunk előre, de egyetlen elemet elárulhatunk: Darcy egy különös fabábut hoz magával, amely kísértetiesen emlékeztet egy örökké kínban szenvedő Pinokkióra. A báb nyugtalanítóan tűnik el és bukkan fel – amíg látjuk, helyhez kötött, de amikor szem elől tévesztjük, más helyen találjuk meg. A teremtmény elképesztő részletességgel van megtervezve: bizonyos szögekből valóban fából faragott, más szögekből pedig zavaróan élőnek tűnik. Minden alkalommal, amikor eltűnik a látóterünkből, azon töprengünk, vajon éppen mit művel. Az, amit nem látunk, ugyanannyira félelmetes, mint az, amit igen.

A film szinte fojtogató türelemmel építi fel a baljós atmoszférát, amely egyre sötétebb és nyomasztóbb lesz. A brutális pillanatok és az ijesztő jelenetek tökéletesen működnek, mivel McCarthy finoman, lassan vezet minket a sötétség egyre mélyebb bugyraiba. A rendező egyetlen esélyt sem hagy ki, hogy a feszültséget tovább növelje, legyen szó akár a szórakoztatóan groteszk pillanatok nyújtotta felüdülésről, akár a mindent átszövő természetfeletti fenyegetésről.

Carolyn Bracken lenyűgöző alakítást nyújt a Valami különösben

Ahogy a film fájdalmas, ugyanakkor katarzisra vezető befejezéséhez közeledünk, az utolsó jelenetek szinte teljes egészében Bracken alakítására épülnek. Nemcsak hogy tökéletesen helytáll, de olyan mély érzelmi töltetet ad az utolsó képsoroknak, amelyek szó szerint darabokra szedik a néző lelkét. Bracken nem újonc a horror világában; korábban a nyomasztó You Are Not My Mother-ben is hasonlóan átütő alakítást nyújtott. Itt is egy hátborzongatóan mély, zsigeri érzelmet visz a karakterébe, amelytől még félelmetesebb és valóságosabb lesz a történet. Bár viszonylag rövid időt töltünk a karakterével, Bracken játéka monumentálissá emeli a történet tragikus lezárását.

Ő az, aki életet és halált lehel McCarthy sötét meséjébe, elérve, hogy egy pillanatra se tudjuk levenni a szemünket a vászonról, még ha rettegünk is attól, amit látni fogunk. Az utolsó pillanatok kinyilatkoztatásai fojtogató szomorúságot és feldolgozatlan fájdalmat hordoznak, ami még élesebb hatást kelt. Ahogy a végső jelenetek visszhangot vernek az üres házban, a Valami különös egy utolsó, baljóslatú emlékeztetőt ad arra, mi mindent rejthet a világ sötét oldala. Amikor pedig már szinte túl késő, rádöbbenünk, hogy néha a legijesztőbb dolgok azok, amelyek már régóta az otthonunkból kopogtatnak.

 -Herpai Gergely „BadSector”-