SOROZATKRITIKA – A Dűne: Prófécia az univerzum egyik legismertebb, mégis legtitokzatosabb rendjének, a Bene Gesserit nővérek eredettörténetét tárja elénk. A sorozat a klasszikus Dűne regények világát bővíti, ám a rejtélyek kibontása közben mintha elveszne saját céljai között. Bár a történet néhol izgalmas és a szereplőgárda erős, az első négy epizód nem teljesíti maradéktalanul az ígéreteit.

Ez egy spoilermentes kritika a Dűne: Prófécia első négy epizódjáról. A sorozat premierje 2024. november 17-én lesz az HBO-n és a Maxon, az új részek pedig vasárnaponként érkeznek egészen december 22-ig.

Az eredettörténetek gyakori hibái

Az eredettörténetek hajlamosak túlmagyarázni a dolgokat, és épp az univerzum varázsát veszik el azáltal, hogy mindent megpróbálnak racionalizálni. Épp ezért szkeptikusan álltam hozzá a Dűne: Prófécia sorozathoz, amely a Frank Herbert klasszikus Dűne univerzumában központi szerepet játszó Bene Gesserit nővérek kialakulását és felemelkedését próbálja bemutatni. A Bene Gesserit varázsa mindig is abban rejlett, hogy rengeteg kérdést hagyott megválaszolatlanul: Hogyan működnek ezek a részben apácák, részben boszorkányok, akik bámulatos képességekkel manipulálják az eseményeket? Milyen mélységei vannak a hatalmuknak? Hogyan váltak azzá, akik a csillagok közé költözött emberiség távoli jövőjében, a „gondolkodó gépek” betiltása után egy egész univerzum felett mozgathatják a szálakat? Az ilyen kérdések megválaszolása komoly kihívás, és sajnos a Dűne: Prófécia csak alkalmanként képes megfelelni ennek az elvárásnak.

A sorozat első négy epizódja ugyanakkor eléri az eredettörténetek egyik alapvető célját: új aspektusokat világít meg az ismert elemekről, és bővíti a Dűne univerzumának mitológiáját. Készülj fel az oldalba bökdösős kikacsintásokra, mert a Prófécia tele van Herbert világára tett utalásokkal, ismerős nevekkel és eseményekkel. Ez különösen szórakoztató lehet a régóta rajongók számára. Ugyanakkor, Denis Villeneuve Dűne filmjeivel szemben, a sorozat eltávolodik a regényekben oly hangsúlyos muszlim és arab kulturális hatásoktól, ami bizonyos nézők számára csalódást okozhat.

Egy megosztó időutazás

Papíron Herbert világának háttértörténetei mélyebb filozófiai célokat szolgálnak, legyen szó az emberi természetről, politikáról vagy ezek kölcsönhatásáról. A Dűne: Prófécia azonban gyakran úgy hat, mintha kizárólag a történetmesélésre és a világépítésre fókuszálna, a filozófiai mélységet háttérbe szorítva. A 10 000 évvel Paul Muad’dib születése előtti időszak bemutatása kétségkívül izgalmas alapötlet, ám a sorozat több fronton is alulmarad a potenciáljához képest.

A történet Valya (Jessica Barden és Emily Watson) és Tula Harkonnen (Emma Canning és Olivia Williams) életét követi nyomon, akik a Bene Gesserit nővérek előfutáraként működő közösséget vezetnek. Az események a Butler-hadjárat után játszódnak, egy olyan korszakban, amikor az emberiség épp csak elkezdte újjáépíteni civilizációját a mesterséges intelligenciák és számítógépek kiirtását követően. Bár a történet az emberi birodalom, az Imperium kialakulását is érinti, ezek az elemek nem kapnak kellő hangsúlyt ahhoz, hogy valóban lekössék a néző figyelmét.

Villeneuve árnyékában

Vizuálisan nehéz nem összehasonlítani a Dűne: Próféciát a filmvásznon látható elődeivel. Bár Denis Villeneuve közvetlenül nem vett részt a sorozat elkészítésében, a színpaletták és a részecskehatások iránti szeretete az első négy epizódban egyértelműen érezhető. A tévésorozat szinte erőlködve próbál lépést tartani a filmekkel, és bár akadnak kreatív képi megoldások – különösen az űrbéli misztikus mágia jeleneteiben –, az összkép gyengébbnek tűnik, még az HBO márkanév ellenére is.

A Dűne: Prófécia gyenge pontjai könnyen észrevehetővé válnak, ami gyakran kizökkenti a nézőt. A kosztümök minősége egyértelműen alacsonyabb színvonalú, a díszletek – legyenek akár digitálisak, akár fizikaiak – pedig olcsóbbnak hatnak, mint például a Sárkányok háza vagy A Pingvin esetében. Ehhez társul, hogy a színészi játék sokszor merev és élettelen benyomást kelt. Nehéz felvenni a versenyt Villeneuve és Greig Fraser operatőr által felállított vizuális mércével. Ez a páros napjaink egyik legélesebb szemű filmes alkotógárdájának számít, és két Dűne-filmjük mamutköltségvetése olyan előnyt jelent, amit egy tévésorozat nem képes ellensúlyozni. Ez az összehasonlítás számos alkalommal kizökkenti a nézőt a pillanat varázsából.

A Dűne: Prófécia legrosszabb pillanataiban csak halvány utánzatnak tűnik, amely messze van attól, amit a könyvek vagy a filmek elértek. Legjobb pillanataiban azonban képes új perspektívát nyújtani a Dűne univerzum korábbi korszakáról, megadva az esélyt arra, hogy a franchise mesélői mélységeit jobban értékeljük. Időnként van valami igazán lenyűgöző és izgalmas a Dűne: Próféciában, de a történet nagy része szétesett és fókuszálatlan marad.

Ígéretes alapok, vegyes kivitelezés

A Dűne: Prófécia az alakulóban lévő Bene Gesserit társaság ábrázolásával izgalmas rétegeket ad az univerzumhoz, különösen a későbbi regények ismerői számára. Jessica Barden, Emily Watson, Emma Canning és Olivia Williams nagyszerűen alakítják a Harkonnen-ház ősanyáit, és az ő történetszálaik jelentik a sorozat csúcspontját. A koherens látásmód hiánya azonban azt eredményezi, hogy ez az előzménysorozat nem éri el az eredeti könyvek és filmek által felállított magas minőségi mércét.

-Herpai Gergely „BadSector”-