SOROZATKRITIKA – A Sega legendás játéksorozatai mindig is mesterien egyensúlyoztak a melodráma és az abszurd humor határmezsgyéjén, miközben megőrizték a sajátos japán gengszterhangulatot. Ez a különleges elegy azonban szinte lehetetlen küldetésnek bizonyul a képernyőre átültetve, különösen, ha hiányzik a merész kreatív látásmód. A Like a Dragon adaptációja pontosan ebbe a hibába esik: a játékok szellemiségét elveszítve egy lélektelen árnyéka annak, amit a rajongók annyira szeretnek ebben a franchise-ban.

Amikor a Prime Video bejelentette a Like a Dragon hatrészes élőszereplős sorozatát, a rajongók már a kezdetektől kételkedtek abban, hogy képes lesz-e megragadni a Sega népszerű, több mint egy évtizede futó, japán szervezett bűnözés világában játszódó játéksorozatának különleges atmoszféráját. Az aggodalmak nem voltak alaptalanok. Amint kiderült, hogy a karaoke-jelenetek – a játékok egyik legikonikusabb eleme – kimaradnak, sokakban felmerült a kérdés: az alkotók valóban értik, mi teszi a Yakuza-univerzumot igazán különlegessé? Sajnos nemcsak ezek a pillanatok hiányoznak: a sorozatból gyakorlatilag eltűnt minden könnyedség és humor. Az Like a Dragon végül egy túlnyújtott, csapongó és borongós melodrámává silányult, amely kizárólag a franchise neve miatt kapott figyelmet.

Túl komoly hangvétel, hiányzó abszurd humor

A Yakuza-játékok sosem riadtak vissza a melodrámától, de az igazi varázsuk éppen az abszurd humorban rejlik, amely tökéletes ellenpontot ad a sötét történetvezetésnek. Kazuma Kiryu, a főszereplő (akit itt Ryōma Takeuchi alakít), egyenes jellemű, komoly férfi, aki újra és újra olyan abszurd helyzetekbe csöppen, amelyek még jobban kiemelik a játékok sztorijának fajsúlyos elemeit. Ez a kettősség az, ami igazán működőképessé teszi a játékokat – a sorozat azonban ezt teljesen figyelmen kívül hagyja, elveszítve a játékok szórakoztató esszenciáját.

A történet nem lineárisan halad, hanem két idősík között ugrál, és Kiryu, valamint barátai – Nishikiyama, Yumi, Miho és Aiko – történetét meséli el. A karakterek egy árvaházban kezdik, majd belekeverednek egy jakuzák által irányított illegális harci sportfogadási ligába, hogy tíz évvel később szembenézzenek mindennek a következményeivel. Az események azonban sokszor félbehagyottnak tűnnek, mintha egy álomszerű ködbe veszne a cselekmény: a történet szálait bevezetik, de gyakran nem zárják le őket.

A sorozat csak érintőlegesen merít a Yakuza 0 és az első Yakuza játékokból, de a kulcselemeket jelentősen leegyszerűsíti. Az eredeti játék epikus történetét egy egyszerű bosszútörténetté csupaszítja le, amely se a kezdésben, se a lezárásban nem képes kielégítő élményt nyújtani. Az események időpontját 1988-ról 1995-re helyezték át, amivel teljesen kihagyták Tokió buborékgazdaságának abszurditására tett, zseniális társadalomkritikát. Ez különösen furcsa választás, hiszen a sorozatbeli történetben pénz szó szerint ömlik, miközben a valóságban Japán akkoriban éppen gazdasági válságot élt át.

Részletgazdag világ, de nincs benne élet

Nem lehet elvitatni, hogy a Yakuza világa látványos. Kamurochō részletgazdag díszletei magukért beszélnek, és kétségtelenül lenyűgözőek. A sorozat akkor működik a legjobban, amikor az aprólékos világépítés részleteibe merül – legyen szó a korszakhoz tökéletesen illeszkedő filmes plakátokról, vagy olyan finom utalásokról, mint a Forrest Gump japán premierjének hatása. Az utolsó jelenetekben érezni, hogy a költségvetés nagy részét itt égették el: a statiszták sokasága és a nyüzsgő háttér valóban élettel tölti meg a vásznat. De sajnos mindez csak felszínes csillogás, amely alig leplezi, mennyire hiányzik a lélek a történetből.

Kento Kaku Nishikiyama szerepében kiemelkedőt alakít, különösen a 2005-ös jelenetekben, ahol kiismerhetetlen, macskaszerű aurát sugároz – egyszerre titokzatos és fenyegető. A ’95-ös jelenetekben viszont teljesen más arcát mutatja, és Kaku bravúrosan jeleníti meg ezt a kontrasztot. Mégis, az események hiánya miatt ez a tehetség sokszor kárba vész. Munetaka Aoki szintén remek választás Majima szerepére, de a sorozat egyszerűen nem tud mit kezdeni vele. Alig szerepel az első epizódokban, és a fináléban is csak alig-alig kap figyelmet. A rajongók számára enyhe vigasz lehet, hogy az ikonikus „Kiryu-chan!” kiáltást legalább egyszer hallhatjuk, de ez is csupán a háttérből érkezik – ez tökéletesen összegzi, mennyire elhanyagolták Majimát ebben az adaptációban.

Fájóan kevés Yakuza-hangulat

Hiába találunk néhány pozitívumot ebben az adaptációban, a Like a Dragon: Yakuza még így sem tudja megugrani az „érdemes megnézni” küszöböt. Inkább tűnik olyan tartalomnak, amit háttérzajként futtatunk, mert egyszerűen nincs benne elég, ami valóban lekötné a figyelmet. Ha nem beszélsz folyékonyan japánul, és közben kénytelen vagy a feliratokra koncentrálni, a sorozat könnyen válik nyomasztóan monotonná.

Ha nem a Like a Dragon név állna mögötte, valószínűleg senki sem fordítana rá különösebb figyelmet. Teljes mértékben hiányzik belőle a játékokra jellemző Yakuza-hangulat, és annyira elrugaszkodik a forrásanyagtól, hogy szinte semmi sem idézi meg a játékokat. Bár néhány színész – különösen Kento Kaku – emlékezetes alakítást nyújt, a cselekmény egyszerűen nem ad nekik elég teret ahhoz, hogy igazán maradandót alkossanak.

 -Herpai Gergely „BadSector”-