SOROZATKRITIKA – Amikor Catherine Ravenscroft (Cate Blanchett), egy elismert dokumentumfilm-producer, kézhez kap egy ismeretlen könyvet postán, már az első oldal figyelmeztetése azonnal felkelti az érdeklődését: „Bármilyen hasonlóság élő vagy elhunyt személyekkel nem a véletlen műve.” A kíváncsiság azonban hamar rettegésbe fordul, miközben a regény lapjain olyan emlékek kísértik meg, amelyeket már évek óta eltemetett magában.

Stephen Brigstocke (Kevin Kline) pontosan ezt a hatást akarta elérni. Catherine nincs tisztában azzal, hogy az idős, magányos özvegy régóta figyeli őt, és hogy a saját maga által kiadott könyv elküldése csupán az első lépés egy fondorlatosan kidolgozott tervben. Brigstocke célja nem más, mint Catherine életének totális szétzúzása, olyan titkok napvilágra hozásával, amelyeket a nő kétségbeesetten próbált elrejteni – és mindezt bosszúból.

Egy thrillerregény alapján készült

Ha mást nem is, az Apple TV+ Cáfolat című sorozata bizonyíték arra, hogy Nicole Kidman sem játszhat el minden népszerű regényadaptáció főszerepét. Nem mintha ez azt jelentené, hogy Cate Blanchett Kidman „maradékával” dolgozna; ez a limitált sorozat a televíziós alkotás csúcsát képviseli, Alfonso Cuarón rendező-forgatókönyvíró-készítőnek köszönhetően. Cuarón, az Az ember gyermeke és a Gravitáció Oscar-díjas alkotója ismét megmutatta, miért tartják korunk egyik legkiemelkedőbb filmkészítőjének. Bár a Cáfolat októberig nem lesz elérhető az Apple TV+-on, kritikánk már most megjelenik, mivel a sorozat a Velencei Filmfesztiválon debütált. Ez az a fajta televíziós sorozat, amely rangot és kifinomultságot sugároz magából.

A Cáfolat ugyanakkor tökéletesen illeszkedik az elmúlt évek olyan fordulatokra épülő, népszerű regények alapján készült limitált sorozatainak sorába, mint az A hatalom ára, a Hatalmas kis hazugságok vagy a Kilenc idegen. A cselekmény alapvetően a néző kíváncsiságára épít, arra a sürgető vágyra, hogy megtudjuk, mi is történt valójában. A kritikusoknak mind a hét epizódot meg kellett nézniük, hiszen a sorozat csak a végső katarzissal válik teljessé – még ha az a katarzis nem is hozza el a várt elégedettséget.

A filmkészítés az, amiért érdemes nézni, hiszen Cuarón mesterien bánik azokkal az apró részletekkel, amelyek egy projektet életre keltenek a képernyőn. Ezek a részletek teszik az egyes jeleneteket hitelessé és valóságossá. Gondoljunk csak arra, hogyan varázsolta a Harry Potter-filmeket különlegessé az Azkabani fogoly; Cuarón ugyanezt a figyelmet fordítja akár egy átlagos, lepukkant iskolai tanár otthonára, akár egy modern, menő produkciós iroda belső terére. Van-e annál nagyobb varázslat, mint amikor egy felejthető helyszínt valódi élménnyé formálnak?

A képek mesélnek, de a macskák lopják el a show-t

Emmanuel Lubezki és Bruno Delbonnel operatőri munkája szinte életre kelti a sorozatot: a képi világ egyszerre gyönyörű és nyers, megörökítve a legmeghittebb és legmegrázóbb pillanatokat is. A gondosan megkomponált világítás sok jelenetet festményszerűvé varázsol, szinte minden képkockából sugárzik a precizitás és a művészi szándék. Indira Varma narrációja tökéletesen illeszkedik a sorozat hangulatához. Finoman érzékelteti a történet irodalmi gyökereit, miközben gazdagítja és kiegészíti a színészi alakításokat. Az ő szavai a képeken túlmutatva erősítik a jelenetek érzelmi mélységét, így egy teljesen új réteget adva a sorozatnak.

Egy különös, ám annál fontosabb megjegyzés az állatbarát nézőknek: a sorozat két macskája is külön dicséretet érdemel. Ezek a benti cicák természetes magabiztossággal sétálnak be a képbe, mintha tudnák, hogy a forgatási díszlet valójában az ő birodalmuk. Ha csak ezért nem kap Emmy-jelölést Alfonso Cuarón, akkor semmiért sem.

Technikai szempontból a stáb minden tagja kiemelkedően teljesít, de Cate Blanchett alakítása még ezen belül is ragyogó. Blanchett mesterien kelti életre Catherine karakterét, aki egyszerre sebezhető és könyörtelen. A színésznő lenyűgöző részletességgel ábrázolja a belső konfliktusokat: minden rezdülése a történet mélyebb megértését szolgálja. Újra és újra bizonyítja, hogy miért tartják generációja egyik legtehetségesebb színésznőjének.

Kevin Kline végre olyan szerepben tér vissza, amely méltó tehetségéhez, miután évekig mellékvágányon volt. (Ezzel nem cél bántani a Bob burgerfalodája sorozatot, ahol továbbra is állandó szereplő.) Stephen karakterében figyelemre méltó elkötelezettséggel tárja fel az emberi természet legsötétebb oldalait, miközben egyszerre kelti a néző szimpátiáját és undorát. A sorozatban néhány emlékezetes flashback jelenet is helyet kap, ahol fiatalító technológiával a 20 évvel ezelőtti Kevin Kline-t idézik meg – és ez a munka annyira tökéletes, hogy már-már zavarba ejtően hiteles.

Már láttunk ilyet

A Disclaimer legnagyobb gondja, hogy bár számos szempontból kifogástalan alkotás, a történetmesélése nem tud kilépni a műfaj megszokott keretei közül. Másképpen fogalmazva: az alkotás mögött álló tehetségek színvonala, különösen Alfonso Cuaróné, lenyűgöző. Mégis, a sorozat túlságosan emlékeztet más, limitált szériákra és filmekre – főként azokra, amelyek a könyvesboltok Gillian Flynn-féle thrillerpolcairól származó adaptációk.

Ezt persze lehetne azzal mentegetni, hogy panaszkodni emiatt olyan, mint bosszankodni azon, hogy a víz nedves: hiszen a Disclaimer is egy efféle thrillerregény adaptációja. Azonban a sorozat túlságosan támaszkodik a műfaj népszerű kliséire, emiatt több jelenet kiszámíthatónak, sőt, unalmasnak hat. Az a feszültség, amelynek a nagy csattanóhoz kellene vezetnie, messze nem hozza azt az izgalmat és meglepetést, amit az ember elvárna.

A cselekmény kibontakozása ráadásul mintha aláásná a kiemelkedő színészi alakításokat is. Cate Blanchett és Kevin Kline mellett Lesley Manville több flashback-jelenetben is pazar formát hoz, Sacha Baron Cohen meglepően hiteles a komoly szerepében, és még Kodi Smit-McPhee is próbálja kihozni a maximumot a „morcos felnőtt fiú, aki folyton a telefonján lóg” típusú hálátlan karakterből. A képernyőn látható színészi gárda teljesítménye azonban még így sem tudja teljesen feledtetni a történet gyengeségeit.

A Disclaimer legnagyobb rejtélye nem az, hogy mi történt évekkel ezelőtt Catherine-nel. Sokkal inkább az, hogy miért érezte úgy Cuarón, hogy ezt a projektet neki kell megrendeznie – mi lehetett az, ami ennyire megragadta ebben a történetben.

Egy újságíróknak küldött jegyzetében Cuarón arról írt, hogy Renée Knight regényének „tematikai és karakterbeli összetettsége” inspirálta, valamint az a gondolat, hogy különböző filmes eszközökkel vizsgálja meg, hogyan alakítják legmélyebb hitrendszereink – gyakran erényeink – a valóságról alkotott képünket. A probléma az, hogy ezek a mélységek nem igazán érzékelhetőek a végeredményben. A produkció minden más eleme emelkedett színvonalú, kivéve magát a történetet, amely néhol kifejezetten bosszantóvá válik.

Alfonso Cuarón továbbra is korunk egyik legnagyobb rendezője, ezt a sorozat is igazolja. De reméljük, legközelebb egy igazán erős alapanyag találkozik az ő kivételes tehetségével.

–Herpai Gergely „BadSector”–