FILMKRITIKA – A dokumentumfilmeket leszámítva manapság alig akad amerikai rendező, aki nyíltan politizálni merne. Ha egy streamingplatform vagy egy nagyobb stúdió finanszíroz, felejtsd el, hogy éles társadalmi kritikát látsz a vásznon. Azok az idők, amikor egy Francis Ford Coppola vagy Alan Pakula olyan ikonikus filmeket készített, mint a Magánbeszélgetés vagy Az elnök emberei, rég tovatűntek. Még Jonathan Demme A mandzsúriai jelölt című politikai thrillerének remake-je is lassan húszéves – pedig mind az 1962-es eredeti, mind az új verzió sokkal jobban előre látta korunk viszonyait, mint azt bárki sejtette volna két évtizeddel vagy akár hatvan évvel ezelőtt. Ezek a filmek ma már szinte fél-dokumentumfilmként hatnak. 

Ali Abbasi The Apprentice – A Trump-sztori című alkotása nem mestermű, de mindenképp figyelemre méltó és gondolatébresztő darab. Egyensúlyozottan közelíti meg a témát: nem túloz, de nem is szépít, miközben kíméletlen tükröt tart az Egyesült Államoknak és a világnak – egy konkrét, múltbéli és potenciálisan jövőbeni elnök személyén keresztül. 

Sebastian Stan kiválóan hozza az 1970-es és ’80-as évek Donald Trumpját, aki ebben az időszakban még szociálisan esetlen, bizonytalan figura volt, apja ingatlanbirodalmának árnyékában. Jeremy Strong zseniálisan alakítja Roy Cohnt, a kíméletlen ügyvédet, aki a hadsereg és Joe McCarthy szenátor közötti meghallgatások során vált ismertté, és korábban kétes eszközökkel érte el Julius és Ethel Rosenberg elítélését szovjet kémkedés vádjával – ami 1953-as kivégzésükhöz vezetett. 

Az 1970-es években Cohn már a manipuláció mesterének számított, és itt veszi kezdetét Abbasi története. 1973-ban a kormány azzal vádolta Trumpot, hogy megsértette a Fair Housing Act-et, mert kizárta az afroamerikai bérlőket az ingatlanjaiból. Trump ekkor kereste fel Cohnt, aki azonnal látványos ellentámadást indított: 100 millió dolláros ellenkeresetet nyújtott be a kormány ellen. Bár az ügyet egy szövetségi bíró elutasította, Trump végül peren kívül megegyezett – ez az első lépés volt egy olyan karrierben, amelyet a gátlástalanság és a határtalan ambíció határozott meg. 

Trump „mesterhármasa”: Támadj, tagadj, győzz! 

Sebastian Stan zseniálisan formálja meg a fiatal Donald Trumpot, akit apja rideg ingatlanbirodalmának kegyetlen dinamikája sodor a 70-es évek New Yorkjának kemény valóságába. A történet középpontjában Trump találkozása Roy Cohnnal áll, akit Jeremy Strong alakít egyaránt félelmetes és elgondolkodtató módon. Cohn nemcsak Trump ügyvédjeként, hanem életvezetési mentorként is feltűnik, és három szabályra tanítja meg, amelyek később Trump teljes karrierjét eddig is meghatározták és nem számíthatunk másra az elkövetkezendő négyéves elnöksége alatt sem: „Támadj, tagadj, soha ne ismerj el vereséget!” 

Abbasi hideg távolságtartással ábrázolja a mentor és tanítványa közötti kapcsolatot, elkerülve a szájbarágós narratívát. A nézők pontosan tudják, mennyire hatásosnak bizonyultak Cohn szabályai Trump karrierjében, így nincs szükség arra, hogy a rendező túlzottan kihangsúlyozza őket – és nem is teszi. Ez a visszafogottság dicséretes, bár hozzájárul ahhoz, hogy a film első kétharmada néha kissé vontatottnak érződjön. Ugyanakkor a színészek teljesítménye könnyedén elviszi a filmet: Stan mesterien mutatja be Trump átalakulását a 70-es évek görcsös törtetőjéből a 80-as évek arrogáns, mindent maga mögött hagyó figurájává. Trump elárulja azokat, akik segítették őt a felemelkedésében, beleértve első feleségét, Ivanát is, akit Maria Bakalova szellemes és energikus játékkal kelt életre. 

A film legmegrázóbb jelenete Trump és Ivana házasságának végpontját mutatja be. Ivana, aki kétségbeesetten próbálja újraéleszteni a kapcsolatukat, felveti, hogy feldobhatnák a szexuális életüket. Trump reakciója döbbenetes: hidegen közli, hogy már nem vonzódik hozzá, és kifejezetten utálja, ahogy a nő hamis mellei tapintásra érződnek – annak ellenére, hogy ő maga beszélte rá Ivanát a mellnagyobbításra. A helyzet dühkitöréssé fajul, Trump pedig a földre taszítja feleségét, és erőszakoskodik vele. Bár valaki „konszenzuálisnak” is értelmezhetné ezt az epizódot, Abbasi ábrázolása minden kétséget kizáróan nemi erőszaknak mutatja. Ez a jelenet egyaránt sokkoló és hidegrázós, még ha nem is teljesen meglepő. 

Az USA új elnöke: gátlástalan és erkölcstelen pénzhajhász pojáca 

Ez a jelenet lehet az oka annak, hogy a film egyik milliárdos befektetője, Dan Snyder – Trump közeli barátja és egyik legjelentősebb pénzügyi támogatója – a Variety szerint „dühöngött”, miután megtekintette a The Apprentice – A Trump-sztori februári vágását. Maga Trump sem maradt adós a véleményével: „teljes fikciónak” bélyegezte a filmet, és jogi lépéseket helyezett kilátásba. 

Ali Abbasi – aki dán-iráni származású – rendezésében azonban nincs sok nyoma annak, hogy bármilyen manipulációval vagy torzítással próbálta volna Trumpot még visszataszítóbbá tenni. Ábrázolása – amely Gabriel Sherman forgatókönyvére támaszkodik – kíméletlen, de hideg precizitással teli, és hátborzongatóan valósághű. A nézőt nem érik váratlan felfedezések: a film nem mesél semmi újat, de segít megérteni, hogyan jutott el Trump odáig, hogy ismét az Egyesült Államok elnöki székébe kerüljön. 

A történet legijesztőbb tanulsága talán az, hogy egy olyan ember lett az USA új elnöke, akinek semmilyen erkölcsi iránytűje, felelősségérzete vagy empátiája nincs a választóival vagy az országával szemben. Minden döntése egyetlen szempontot szolgál: hogy mit nyerhet személyesen pénzben vagy hatalomban. Nem közszolga, hanem saját magának szolgája. 

Ali Abbasi The Apprentice – A Trump-sztori című filmje elveiben magasztos vállalkozás, ám nem elég bátor vagy radikális ahhoz, hogy a nézők gondolkodásmódját alapvetően megváltoztassa. Ennek ellenére elég specifikus és provokatív ahhoz, hogy sokak haragját kiváltsa. Ez egy csendes ellenállás, amely visszafogottsága ellenére is veszélyesnek hat. A mai világ állapotát tükrözi: a finom árnyalatokat már alig értékelik, de mindenki ismeri a „támadj, támadj, támadj” taktikáját. 

-Herpai Gergely „BadSector”-