FILMKRITIKA – Demjén Ferenc dalaiból készült musical és „romkom”, amely egyszerre játszódik napjainkban és harminc évvel ezelőtt is. A történet kétféle idősíkjának oka, hogy a jelenkorban játszódó események során a fiatal főszereplők anyjuk egykori nagy-nagy szerelmét fedezik fel egy megtalált naplón és titkos szerelmes leveleken keresztül, az 1994-es nyár romantikus balatoni kalandját pedig mi is fokozatosan ismerjük meg – sok-sok zenei betéten keresztül, ahogy az már a musicalekben megszokott.

A 700 milliós közpénzből forgatott filmben Lili korunk tipikus városi hősnője: magányos, de azért próbálja elhitetni magával, hogy ez valójában életfilozófia, nem pedig helyzet. Egy nap azonban, miközben szülei lakását pakolgatja, rábukkan egy csomó régi levélre, amiket az anyja minden bizonnyal okkal rejtegetett. De hát ki állna meg egy ilyen felfedezésnél? Lili sem, így testvéreivel és barátnőjével együtt beleolvasnak, és máris elénk tárul a múlt – ahogy azt egy nosztalgikus drámától elvárjuk.

„…Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra…” (4F Club)

Hirtelen a kilencvenes évek elején találjuk magunkat tehát, egy balatoni nyáron, ahol három barátnő próbálja kihozni a maximumot a szabadságból. A csapat egyetlen lelkiismeretes tagja, Eszter (Törőcsik Franciska), hűséges akar maradni az otthon hagyott, kissé sótlan és unalmas barátjához. (Brasch Bence) Ez az ambiciózus terv persze borul, amikor felbukkan Gergő: egy sármos zenész srác (Ember Márk), aki laza, vicces, és természetesen esténként a szigligeti strandon lép fel. Mert ugye, mi mással is bolondítanánk meg a klisés nyarat, ha nem egy Balaton-parti zenésszel?

Hova fut ki mindez? Egy kis kavarodás, némi szerelem, pár csók, pár pofon – az a fajta forgatókönyv, ami a decemberben bemutatott, de jellemzően inkább nyári romkomnak a kötelező eleme. És hogy ez az egész miként hat majd a következő generációra? Természetesen valahogy „átformálja az életüket,” mert miért is ne? Ha már balatoni nyár, szerelemvonat, akkor generációkon átívelő hatást is csomagolunk mellé.

Szerelem első (orr)vérig

A Hogyan tudnék élni nélküled? a forgatókönyve a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül meséli el a balatoni love story-ban szokásos kliséket, amelyeket néha ténylegesen komikus, máskor sokszor csak annak szánt jelenetek igyekeznek feldobni. A nagy szerelmesek első találkozása (melyet a film trailerében is láthatunk) például tényleg vicces: egy oda pattanó labda úgy fejen találja a két barátnőjével beszélgető Esztert, hogy elered az orra vére. A „tettes” Gergő, a sármos fiatal srác, aki két haverjával (Marics Peti és Kirády Marcell) labdázott a Balaton-parton és a véletlenül odarúgott labda találta el Esztert. Ahogy az már csak egy magyar romkomban megszokott: a fiatalok közül két pár azonnal egymásba szeret (nagyjából nulla hiteles kémiával a mellékszereplők között), csak hőseink, Gergő és Eszter „vívódnak” még kicsit, ami érthető, hiszen Eszternek még a labda ütésétől folyik az orra vére. Azonban a lányokat meghívják estére egy bulira, amelyre a két barátnő azonnal igent mond, csak Esztert kell noszogatni és trükkösen. A bulin aztán gyorsan kiderül, hogy a három srác a Kuplung nevű könnyűzenei banda tagja, amely – mit ad Isten – Demjén „Rózsi” örökzöldjeit szokta előadni.

A megszokott romkomos és brazil szappanoperákat idéző, klisékben bővelkedő sztori során hőseink fokozatosan egymásba szeretnek, különösen azon az estén, ahol Eszter egyszerre tudja megcsillogtatni zongora- és énekesi tudását is, miután két borzasztóan idétlen és erőltetett jelenet során az együttes szintetizátoros tagja (Kirády Marcell) lesérül. Ez a viccesnek szánt, de erősen „cringe” jelenet egyébként a tipikusan béna módon a történetbe illesztett „plot device”, amely csak arra szolgál, hogy előremozdítsa a cselekmény további részét.

A történet szinte minden elemét, minden fordulatát előre ki lehet számítani és ráadásul azt is tudni – mivel azt már az elején tudjuk, hogy Eszter elhunyt férje Márton – hogy az Eszter és Gergő viszony végül valamilyen ponton kudarcba fullad. Ez, egy jól megírt, drámai történetnek adhatna egy fajta fatalista élt, de itt igazából annyira triviális az egész sztori, hogy csak egyfajta spoilerként érezzük, hogy már előre tudjuk, hogy végül…

„…elindult a vonat és a szívük majdnem megszakadt…”

Számomra ami különösen komikus volt (de nem feltétlen olyan értelemben komikus, ahogy azt a film készítő szerették volna…), ahogy Demjén Rózsi „emblematikus” dalai (amelyekért személy szerint sosem rajongtam különösképpen) egyfajta „értelmet nyertek” a történetben – a legtöbbször a lehető legfapadosabb módon. Például az említett „Mikor elindul a vonat” dalt akkor énekli az együttes három tagja, amikor hiába várnak a vonaton ülve Eszterre, és végül elindul, így hát megszakad a szívük és dalra kell fakadni. Így végre „megértettük”, hogy Demjén több mint 30 éves dalában miért szakad meg a szíve, király, akkor ezt ki is pipáltuk.

Vagy az „El kell, hogy engedj, hozzád túl bolond vagyok” dalt is akkor éneklik el hőseink, amikor Marics Peti karaktere váratlanul kijelenti Márkus Lucának, hogy a bandának tipliznie kell külföldre, meg „egyébként sem illenek össze”, így hát a lány „el kell, hogy engedje” (és jön is a hosszú musical rész) mert Marics túl bolond hozzá. A táncos attrakció végén a lány effektíve „elengedi” a stég szélén egyensúlyozó srácot, aki így ruhástul beleesik a vízbe. Értitek? Mert ELENGEDTE! Hahaha…

A musicales zenei betétek mindegyike ilyen erőltetett módon kerül bele filmbe (néha viccesen, de a legtöbbször komolyan), úgy, hogy a szerintem egyébként a maguk idejében is eléggé gejl dalszövegek szó szerint „magyarázódnak” meg, „nyernek konkrét értelmet” a klisés történetben, így elveszítik a maradék költőiségüket is, amelyet a Demjén-rajongók szeretnek a mai napig benne. Nem én vagyok a világ legnagyobb musical rajongója (és még enyhén fogalmaztam…), de úgy vélem, hogy a zenei betéteknek, amikor a karakterek elénekelnek klasszikus dalokat, nem az a feladatuk, hogy a dalok szájbarágósan megmagyarázzák a történetet és vica versa.

Angyallány

A rémesen egyszerű és szájbarágós forgatókönyvet leszámítva a rendezés és a színészi teljesítmény amúgy amúgy teljesen rendben van. A jelenetek kellően feszesek, ügyesen vannak vágva, az operatőri munka is egész profi, illetve a színészek is hozzák a kötelezőt.

A legmeggyőzőbb talán Törőcsik Franciska Eszter szerepében, aki ebből az egyébként elég klisés és egyszerű karakterből is a maximumot tudja kipréselni, két fiatalon és idősebb nőként is, szívesen látnám viszont a jövőben színvonalasabb filmdrámákban is. Igazi „angyallány”, mondhatnánk, hahaha. Általában a többi színész is jól alakít, talán csak Kirády Marcell irritáló picit az erőltetetten hebehurgya fiatal srác szerepében, de mondjuk ez is leginkább a forgatókönyvnek róható fel.

Mégsincs sajtból a hold

A „Hogyan tudnék élni nélküled?” egy olyan film, amely nosztalgiával próbálja eladni magát, de végül a szájbarágós történetvezetés és a túlzottan direkt zenei betétek között veszíti el a varázsát. Hiába az igényes operatőri munka és Törőcsik Franciska figyelemreméltó alakítása, ezek nem képesek teljesen ellensúlyozni a klisékben gazdag forgatókönyvet. A balatoni nyarak hangulata és Demjén Ferenc dalainak újraértelmezése ugyan ad némi bájt a filmnek, de ezek sokszor épp a túlerőltetettség miatt veszítenek a hatásukból. Az alkotók mintha nem tudták volna eldönteni, hogy egy modern musicalt vagy egy régi idők hangulatát idéző romantikus filmet akarnak készíteni, így egyik sem lett igazán sikeres. A végeredmény egy vegyes élmény, amely talán néhány mosolyt csal az arcokra, de mélyebb nyomot aligha hagy.

-Herpai Gergely „BadSector”-