FILMKRITIKA – Hogyan lehet feldobni egy újabb zenész ego-simogató életrajzi drámáját? Majmokkal. Nem viccelek. A Better Man egy beszélgetésből indult Robbie Williams és Michael Gracey rendező között.

Williams elárulta, hogy előadói karrierje során sokszor érezte magát táncoló majomnak, amit Gracey egyedi látványvilágban bontott ki. Ahelyett, hogy egy színész alakítaná újra Williams legendás fellépéseit, a zenész saját hangjával kelti életre számítógépes majom-alteregóját. Ez egy eszement ötlet, ami meglepő módon működik, és friss fordulatot ad az egyébként jól ismert, drogokkal átitatott zenész-pályaképek műfajához.

„Majomablak majomrácsán majomnótát ráz a szél” (Weöres Sándor: Majomország)

Jonno Davies kelti életre motion capture technikával a majom-Robbie Williamst, akivel imádnivaló csimpánzkölyökként találkozunk először. Körülötte mindenki ember: apja, Peter (Steve Pemberton) – Sinatra-mániás, hanyag, folyton menekülő figura; odaadó, de kissé háttérbe szoruló édesanyja, Janet (Kate Mulvany); és persze Robbie támogató, szeretett nagymamája, Betty (Alison Steadman), aki a film érzelmi szíve. A történet végigköveti Robbie útját: a sportban mindig utolsónak választott, pöttöm kisfiútól a Knebworth-koncertek legendás csúcsáig, közvetlenül a rehab előtti mélypontjáig. Újraélhetjük meteorszerű felemelkedését Nigel Martin-Smith Take That nevű fiúbandájában, majd látjuk, hogyan robbant be szólókarrierjével, és hogyan vált a viharos események révén a poptörténelem egyik megkerülhetetlen alakjává – akár a pozitív, akár a negatív oldaláról nézzük.

Én mindig vevő vagyok egy jó zenés életrajzi filmre, pláne, ha egy majomember akkora mennyiségű kokaint tol fel, mint itt. Bevallom, Robbie Williams sosem volt az én műfajom – az algoritmusok által vezérelt Spotify lejátszási listáimon nyomokban sem található meg. Szerencsére a Better Man nem várja el a vakbuzgó rajongást sem Williams életműve, sem élettörténete iránt. Gracey rendezői eszköztára – amelyet már A legnagyobb showman kapcsán is megcsodálhattunk – tökéletesen működik itt is: Williams dalszövegei úgy csendülnek fel, hogy könnyedén kapcsolódunk hozzájuk, miközben életútjának meghatározó mérföldköveit mutatják be. Gracey mesterien elegyíti a művészi pompát és az érzelmi töltetet Williams újra felénekelt dalaival, amelyek a film jeleneteit kísérik. Ez a kombináció extra lendületet ad a látványos produkciónak, és az emlékezetes csúcspontok tényleg a helyükre kerülnek.

Ez a majomkodás nem egy állatság

A Better Man majmos koncepciója elsőre úgy hangzik, mintha csak egy cirkuszi attrakció lenne – egy éneklő állat, semmi több –, de Michael Gracey víziója meglepően kifinomult marad, és sosem válik szürreálissá. Robbie Williams önértékelésének rajongótáborokra és jegyeladásokra épülő dinamikája „annyira nyilvánvaló, hogy zseniális” szinten működik. Jonno Davies mo-cap mozdulatai pedig bármelyik modern Majmok bolygója filmben megállnák a helyüket, míg Williams vokáljai természetes hatást kölcsönöznek a majom-alteregó figurájának. A digitális animáció elképesztően életteli: annyira természetesen illeszkedik a történetbe, hogy a karakterek egyetlen pillanatig sem tűnnek meglepettnek, és mi nézők is könnyen elhisszük, amit látunk. Ez a trükk – hogy a teljes abszurditás ellenére sem törik meg a normalitás illúziója – egyszerűen csodaszámba megy.

Williams majom-alteregója izgalmas csavart hoz a jól ismert „Behind the Music” történetekbe. Az alkohol- és drogfüggőség továbbra is fájdalmasan releváns témák, csakúgy, mint a depresszióval vívott küzdelme. Hallucinációi során saját múltbéli énjével találkozik – természetesen majomként – a tömegben, akik gyűlölettel merednek rá. A helyzet végül egy csatatéri lázálommá fajul, ahol a közönség soraiból harcra kész, fiatalabb Williams-másolatok özönlenek a színpadra. Az itt kibontakozó küzdelem olyan szintű látványosság, hogy simán beleférne a Majmok bolygója franchise egyik filmjébe, miközben Gracey újraértelmezi a belső traumák mozivászonra vitelét. Karakterek évtizedek óta küzdenek a saját démonaikkal a filmvásznon, de hányan csaptak össze a saját majom-verzióikkal gladiátorként? Gracey zseniálisan lavírozik az abszurd és a komoly között, biztosítva, hogy a Better Man még véletlenül se csússzon át komédiába. Ez itt ugyanis továbbra is Robbie Williams életének története.

Az életrajzi filmek újabb majmolása

Minden kreatív ötlet és merész látványvilág ellenére a Better Man sem tudja teljesen levetkőzni a zenész-életrajzi filmek jól ismert kliséit. A Rocketman, a Bohém rapszódia és a Better Man hasonló ívet jár be: a főhős hidakat éget maga mögött, karrierje a szakadék szélén táncol, majd egy katartikus pillanat minden megváltozik. Williams korai függőségei, a fiúbanda-sztárként megélt lassú érési folyamat és a hirtelen világhírbe való belecsúszás nem számítanak egyedülálló történetnek. Nem csoda, hogy a Walk Hard: The Dewey Cox Story vicces szatírája is eszünkbe jut, amely kegyetlenül parodizálja az életrajzi filmek sablonjait.

A Better Man bizonyos pontjain van egyfajta önimádat is. A film feltételezi, hogy a közönség hajlandó végignézni Williams „terápiás szeánszát”, ahol a sztár a saját életét boncolgatja – még ha ezt egy majom képében is teszi. Michael Gracey forgatókönyve (Oliver Cole és Simon Gleeson társírókkal) kreatív és egyedi elemekkel tűzdelt, mégsem tudja teljesen elkerülni a műfajra jellemző kiszámíthatóságot.

Majomszeretet

És mégis, a Better Man vakmerő őszinteséggel tárja elénk, amit Robbie Williams hajlandó elárulni önmagáról. A Robbie és nagymamája, Betty közötti kapcsolat érzelmi mélysége minden nézőt padlóra küld – különösen, ha ismered a Nan’s Song-ot. A film egyik csúcspontja a Take That zenés jelenete, amikor a teljes Piccadilly Circus egy őrült, bolondos videóforgatás színterévé válik a Rock DJ dallamára. Amikor Williams meghódítja Nicole Appleton-t (Raechelle Banno) az All Saints együttesből, a „She’s the One” lüktető romantikája egyszerre áraszt meleget és szomorúságot, hiszen párhuzamosan mutatja be a családalapítás örömeit és kudarcaival járó fájdalmat. Persze vannak furcsa döntések is: a film végén Williams apjának ad reflektorfényt, miközben édesanyját – aki sosem hagyta el – méltatlanul háttérbe szorítja. Ennek ellenére Gracey rendezése képes a szívünkre hatni, még akkor is, amikor az öncélúság időnként kiütközik.

A Better Man a sikeres zenész-életrajzi filmek egyedi kategóriáját képviseli. Robbie Williams egy olyan koncepcióra épít, amelyet senki más nem tudna utánozni, és Michael Gracey személyében tökéletes partnert talált ennek megvalósítására. A produkció nem válik bohóckodó majomshow-vá – majom-Williams nem egy olcsó kabalafigura, hanem a történet lüktető szíve. Gracey mesterien egyensúlyoz az abszurd és az autentikus elemek között, ami bizonyítja, hogy a mögöttes történet ereje még a legbizarrabb formában is képes feledtetni velünk Williams majomként ábrázolt, kokainmámoros valóságát. Még ha a film részben Williams egójának projektje is, a látványos dalbetétek és az erős alakítások elegendőek ahhoz, hogy a Better Man kötelező látnivaló legyen.

-Herpai Gergely „BadSector”-