INTERJÚ – A Hogyan tudnék élni nélküled? című musical különleges darabja a magyar filmgyártásnak, amely a ’90-es évek ikonikus zenei világát idézi meg egy teljesen fiktív történet segítségével. Az interjúban OD rendező mesélt a film műfaji sajátosságairól, a musicalek kihívásairól és a magyar vígjáték helyzetéről.

A beszélgetés során olyan témákat érintettünk, mint a musical műfajának helyzete Magyarországon, a ’90-es évek inspirációi, és a kérdés, hogy miért nem készül több híres magyar zenész életét feldolgozó film. Az alábbiakban a rendezővel folytatott teljes interjú olvasható, amely betekintést nyújt a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszái mögé.

theGeek: Mitől van az, hogy a romantikus vígjáték műfaja ennyire gyakran felbukkan? Úgy tűnik, mintha túlreprezentált lenne.

Orosz Dénes: Most talán úgy tűnhet, hogy több van, de ez inkább véletlen egybeesés. A vígjátékok általában azért népszerűek, mert viszonylag alacsony költségvetéssel is széles közönséget lehet megszólítani.

tG: A Hogyan tudnék élni nélküled? mennyire kötődik Demjén Ferenc életéhez vagy valós eseményekhez?

OD: Egyáltalán nem kötődik az életéhez, inkább a szellemiségét szerettük volna megragadni. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem egy életrajzi film, hanem egy teljesen fiktív történet. A Mamma Mia!-hoz hasonlóan itt is egy előadó dalaira épül a történet, de ez nem kapcsolódik Demjén Ferenc személyes sztorijához.

tG: A musicalek piacán most jelent meg például a Wicked. Mennyire látjátok ezt konkurenciának?

OD: Természetesen tisztában voltunk a Wicked megjelenésével. Az egy hatalmas költségvetésű produkció, azonban úgy tűnik, itthon nem szólította meg annyira a nézőket.

tG: Miért nincs több film híres magyar zenészek életéről? Amerikában ez egy nagyon népszerű műfaj, gondoljunk csak az Elvis vagy Johnny Cash életét bemutató alkotásokra.

OD: Ez egy jó kérdés. Talán azért, mert ezek az alkotások komoly anyagi és kreatív kockázatot jelentenek. Pedig szerintem lenne igény arra, hogy ikonikus zenészlegendák életét dolgozzuk fel. És azért készült idehaza egy sorozat például Zámbó Jimmy életéről.

tG: Most, hogy mondod, már emlékszem, hogy készült valami ilyesmi. Lehet, hogy egyszer megnézem. Annak idején azért voltak olyan klasszikusok, mint például a Kopaszkutya, ami félig-meddig életrajzinak mondható. De ezek a típusú filmek mostanában mintha teljesen eltűntek volna.

OD: A Made in Hungária egyfajta Fenyő-életrajznak is tekinthető.

tG: Mit gondolsz, a Hogyan tudnék élni nélküled? a musical műfajon belül miben különleges?

OD: Egyrészt a ’90-es évek hangulatát szerettük volna megragadni, amelyet Demjén Ferenc dalai kiválóan megidéznek. Másrészt a történet teljes fikció, és egy olyan világot teremtettünk, ami egyszerre nosztalgikus, mégis friss. A dalok ugyan egy adott korszakhoz kötődnek, de a történet mondanivalója univerzális. A musicaleknél mindig nagy kihívás megtalálni az egyensúlyt a zene és a cselekmény között. Reméljük, hogy ezt sikerült elérnünk.

tG: A romkomok esetében azért elég egyértelmű, hogy a nézők szeretik őket, de úgy látom, mintha a gyártási oldalról is nagyobb lenne rájuk az érdeklődés. Ez igaz?

OD: Mint mondtam, a romkomok egyszerűbbek és költséghatékonyabbak, mint például egy akciófilm vagy egy fantasy. Ezek olyan hollywoodi műfajok, amikkel mi nem tudunk versenyezni – és nem is kell. A vígjáték viszont Magyarországon erős tradíciókkal bír, különösen a ’30-as, ’40-es években készültek remek alkotások. Most, hogy az elmúlt húsz évben újra elkezdtük ezeket írni és rendezni, úgy érzem, kezdenek működni.

tG: Azt is említetted, hogy a krimi műfaj is nehéz és drága, de például a Post Mortem horrorfilm, bár nem volt hibátlan, azért megmutatta, hogy lehet izgalmas, látványos akciókat csinálni itthon is.

OD: A horror-űfaj olyan szakmai tudást igényel, amelyet időbe telik elsajátítani. A krimi esetében pedig talán az a legnagyobb gond, hogy nincs igazán tradíciója Magyarországon. Egy jól működő, csavaros történetet összehozni nagyon nehéz.

tG: Azért vannak mostanában ilyen próbálkozások, például a Játszma, ami egy kémkrimi. Azt láttad?

OD: Még nem.

tG: És mi a helyzet a klasszikus Agatha Christie-szerű krimikkel? Pedig most világszerte hatalmas népszerűségnek örvendenek.

OD: Egy ilyen történetet megírni nagyon nehéz. A csavaros cselekmény, a fordulatok pontos kidolgozása rendkívül nagy kihívás. Ehhez irányultság és tehetség is kell, ami nem minden magyar alkotóra jellemző. Ezért is látod, hogy ilyen filmek ritkán készülnek nálunk. A thrillerekkel pedig az a probléma, hogy nem igazán hoznak nagy nézőszámot.

tG: Külföldi filmek esetében sem?

OD: Az más, ha sztárokkal van megtűzdelve, akkor persze működik, de a magyar próbálkozások valahogy nem vonzzák be a nézőket. Kipróbálták, de nem lett nagy sikerük.

tG: Például ott volt a Weekend, ami… hát, nem volt egy jó film. Az elég nagyot bukott, ha jól emlékszem.

OD: Thrillert készíteni szintén nem egyszerű, és ha nem működik, akkor a közönség sem reagál rá pozitívan.

tG: Igen, és a Weekend-ben például volt egy üldözéses jelenet Árpa Attilával, ami teljesen idegen volt a film stílusától. Ha jobban kidolgozták volna a sztorit, talán működhetett volna.

OD: Itt is kulcsfontosságú jól kidolgozott forgatókönyv.

tG: Ha már forgatókönyv, a romkomok és vígjátékok terén mennyire garancia a siker?

OD: Semennyire. Nem igaz, hogy egy romkom automatikusan sikeres lesz. Sőt, számos olyan magyar romkom készült, ami nem hozta az elvárt nézettséget.

tG: Visszatérve a Hogyan tudnék élni nélküled? filmre: mennyire vett részt Demjén Ferenc a filmkészítés folyamatában?

OD: Főleg Menyhárt Jánossal voltam kapcsolatban, aki a film zenei vezetője, egyben több Demjén-sláger zeneszerzője. Természetesen Demjén Ferenc is tudott a projektről, és áldását adta rá. Megnézte a filmet, és örült annak, amit látott.

tG: Van a filmben egy rövid cameo-ja, igaz?

OD: Igen, egy rövid jelenetben feltűnik, de nem szeretném elspoilerezni, hogy pontosan hol és hogyan.

tG: Érdekes, hogy ezek a jól ismert ’90-es évekbeli számok hogyan épültek bele a történetbe. Ez mennyire volt tudatos a forgatókönyv szintjén?

OD: A dalokat úgy kellett beilleszteni, hogy azok ne csak önálló zenei betétek legyenek, hanem előrevigyék a történetet, tükrözzék a szereplők érzelmi állapotát.

tG: Érdekes, hogy a El kell, hogy engedj! vagy a Darabokra törted a szívem milyen erősen kötődhetnek a történethez.

OD: Ezek a dalok mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a film ne csak zeneileg, hanem érzelmileg is ütős legyen.