SOROZATKRITIKA – Jordan Scott második nagyjátékfilmje, az Áldozat, amely a Max műsorán látható, egy amerikai szociálpszichológus és lázadó tinédzser lánya berlini megpróbáltatásait mutatja be. A cselekmény középpontjában egy baljós szekta áll, amely egyaránt fenyegeti az apát és a lányt, miközben mindketten a saját belső démonaikkal küzdenek. A film lenyűgöző vizuális megoldásai ellenére a történetmesélés néhol zavarossá válik, és nem képes hatásosan összefogni az ígéretes alapötleteket. Az Áldozat végeredményben egy stílusos, de érzelmileg nem elég komplex mozi marad.

Egy berlini egyetemen vendégelőadóként dolgozó szociálpszichológus lánya, Mazzy (Sadie Sink) váratlanul egy manipulatív szekta hálójába kerül, amely szoros összefüggésben áll apja tudományos munkájával. Jordan Scott rendezése – amelyben a főbb szerepeket Eric Bana és Sadie Sink alakítják – a thriller és a filozofikusabb dráma határmezsgyéjén mozog, de végül egyik oldalon sem tud igazán maradandót alkotni. Olyan érzést kelt, mintha egy regényadaptáció lenne, amely nem találja a helyét a vásznon: bár az egyes témák önmagukban érdekesek, nem állnak össze koherens vagy hatásos egésszé. A végeredmény egy látványos, de ötletekben alulteljesítő mozi, amely bár nézhető, nem tud igazi érzelmi vagy intellektuális mélységet nyújtani.

A szekta vonzásában

Míg a film címe Áldozat, az angol szerző, Nicholas Hogg eredeti regénye Tokió címet viselte, és a cselekmény is a japán fővárosban játszódott. Könnyen feltételezhető, hogy Jordan Scott, akinek karrierje korábban főként reklámkampányokhoz kötődött, jelentős szabadságot vett a forrásanyaggal kapcsolatban. A rendező első nagyjátékfilmje a 2009-es Cracks volt, egy bentlakásos iskolában játszódó dráma, amelyet apja, Ridley Scott is támogatott. Ez az új alkotása eleinte úgy tűnik, mintha a krimi és a Taken egyedi keveréke lenne, de hamarosan eltér ettől az iránytól.

Ben Monroe (Eric Bana) amerikai egyetemi professzor, aki korábban írt egy népszerű ismeretterjesztő könyvet A magány tudománya címmel. Most vendégelőadóként dolgozik Berlinben, miközben egy újabb könyvön dolgozik, amely A csoportgondolkodás hatalma címet viseli. Németországba érkezésének másik oka azonban kevésbé akadémikus: Kaliforniában élő felesége válni szeretne, és egy próbaszakításban állapodtak meg. Monroe számára ez nyilvánvalóan nem ideális, ahogy tinédzser lánya, Mazzy (Sadie Sink) számára sem, akit az anya „büntetésből” küldött apjához a nyárra. Mazzy viszont egészen másképp látja a helyzetet, különösen, miután találkozik egy helyi fiúval, Martinnal (Jonas Dassler).

Martin azonban nem az, akinek látszik. A fiú gyorsan Mazzy bizalmába férkőzik, és bevezeti egy homályos, környezetvédelmi-spirituális szervezet világába. Amit Mazzy romantikus és izgalmas kalandnak él meg, valójában egy apokaliptikus szektának bizonyul. A karizmatikus vezető, Hilma (Sophie Rois) – aki egyetlen pillantásával is a fanatizmust sugallja – arra ösztönzi követőit, hogy mondjanak le „világi kötődéseikről,” hogy a bolygó „megtisztulhasson és gyógyulhasson.”

Áldozat vagy manipuláció?

Nincs is jobb jelmondat egy szektának, mint az, hogy „az áldozat megváltás.” Hilma (Sophie Rois) és hűséges kis csapata ezt a filozófiát kőkeményen gyakorolja is – rituális öngyilkosságok formájában. Monroe (Eric Bana) persze gyorsan gyanút fog, miután kollégája, Max (Stephan Kampwirth) felhívja a figyelmét néhány „furcsaságra.” Nina (Sylvia Hoeks), a veszélyes bűnözők profilozásában jártas szakértő pedig további információmorzsákat dob be. Eközben Mazzy (Sadie Sink) egyre mélyebben csúszik bele Martin (Jonas Dassler) játékaiba, és az események szép lassan egy masszív összeesküvésbe gabalyodnak. Kár, hogy ez a csavar sem túl eredeti, sem igazán hiteles.

Jordan Scott tudja, hogyan hozza ki a maximumot színészeiből – és vizuálisan az Áldozat tényleg pazar. Csakhogy a rendező megint ugyanabba a csapdába esik, mint a Cracks esetében: a kifinomult képi világ nem tudja elfedni a történet gyenge pontjait. A szektáról, ami az egész központi eleme, épp annyit tudunk meg, mint egy gyors Wikipédiás kereséssel, és a karakterek motivációi is olyan sekélyesek, hogy nehéz bármelyikükért izgulni. A „rosszak” túlzásba esnek és szinte parodisztikusak, míg a „jók” annyira laposak, hogy legszívesebben másik filmet kezdenénk nézni.

A tempóval nincs baj, és a sztori eljut a halálos fenyegetésig is, de ami igazán hiányzik, az a feszültség. Hiába a látványos külső, ha a film belül üres – az Áldozat végül nem több, mint egy szépen becsomagolt, de tartalom nélküli thriller.

Varázslatos realizmus vagy csak illúzió?

Jordan Scott maga „varázslatos realista thrillerként” emlegette az Áldozatot. Talán egy ténylegesen mesés megközelítés megmenthette volna a logikai bukfenceket és a kidolgozatlan témákat, de amit kapunk, az inkább egy csillogó, de üres műfaji gyakorlat. A film egy ígéretes thrillerként indul, de ahogy halad előre, egyre inkább a ködös ötletelések mocsarába süllyed. Sajnos nincs meg benne az a misztikus intenzitás, ami ezt előnyére fordíthatná.

Ez különösen fájó, mert Scott alkotótársai láthatóan többre lettek volna képesek. Julie Kirkwood operatőri munkája és Volker Bertelmann eredeti zenéje néhol igazán magával ragadó: olyan pillanatokat villantanak fel, amelyekben megvan az a rejtélyes kettősség, amire a film egészében csak áhítozik. Az összhatás azonban nem áll össze. A stílus itt sem tudja pótolni a tartalom hiányát, így az Áldozat végül nem több, mint egy szépen becsomagolt, de üres filmes élmény.

-Herpai Gergely „BadSector”–