FILMKRITIKA – Brady Corbet harmadik nagyjátékfilmje egy epikus és meghökkentő alkotás, amelyben Adrien Brody egy víziókkal teli építészt formál meg. Felicity Jones az ő erős akaratú, mégis tragikus sorsú feleségét alakítja, míg Guy Pearce a projektet finanszírozó, manipulatív milliárdost hozza életre. A történet olyan mélységeket tár fel, amelyek egyszerre szólnak az ambícióról, a hatalomról és az elkerülhetetlen pusztulásról. Corbet munkája újszerűen mutatja be az építészet és az emberi lélek kapcsolatát.

Ha idén csak egyetlen monumentális, ambiciózus és vadul allegorikus filmet nézel meg egy építészről, aki a jövőt akarja formálni, akkor A brutalistára essen a választásod. Egyszerűen fogalmazva: inkább A brutalistát válaszd, mint Francis Ford Coppola Megalopolisát. Coppola filmje ígéretesen indul, de nagyjából egy óra után a grandiózusból céltalan tévelygés lesz. Hogyan gondolhatta Coppola, az Új-Hollywood nagy klasszicistája, hogy avantgárd forradalmárként is megállja a helyét? A Megalopolis végül csak csillogó töredékek halmaza marad.

Az építészet és a pusztítás kereszteződésében

Brady Corbet A brutalistában teljesen más irányba indul el. Első két filmje, az allegorikus Egy vezér gyermekkora (2015) és a popkultúra sötét oldalát boncolgató Vox Lux (2018), bár érdekesek voltak, gyakran elvesztek az öncélúságban. Ezzel szemben A brutalista egy sokkal kiforrottabb, visszafogottabb, mégis lélegzetelállító alkotás. A 3 óra 15 perces film feszes ritmusa és érzelmi intenzitása nem hagy teret az unalomnak, miközben Tóth László (Adrien Brody), a második világháború után Amerikába emigráló magyar zsidó építész életét követi nyomon. Mintha Corbet egy valódi életrajzi drámát forgatott volna.

Ha a főhős neve valahonnan ismerősnek tűnik, az nem véletlen: Tóth László a magyar származású ausztrál geológus volt, aki 1972-ben kalapáccsal rongálta meg Michelangelo Pietàját. Hogy Corbet róla nevezte el a filmjének főszereplőjét, elsőre belső poénnak tűnhet, de a mélyebb jelentés elkerülhetetlen. Ez a választás a művészi alkotás és pusztítás szoros kapcsolatára utal – egy zseniális teremtő elkerülhetetlenül romboló is.

Emlékszem, nem voltam különösebben elragadtatva Adrien Brody Oscar-díjas alakításától A zongoristában. Úgy tűnt, mintha csak keresztülsétálna a szerepen, és a film sem hagyott mélyebb nyomot. De A brutalistában Brody egy másik holokauszttúlélőt játszik, aki az Ellis Islanden áthaladva új életet próbál kezdeni Amerikában. Ezúttal alakítása rendkívül intenzív, tele érzelmi mélységekkel, amelyek még a leghalkabb pillanatokban is érezhetők.

Egy törött orr, egy nyers szexjelenet és a jövő ígérete

László kezdetben erős akcentusával, visszafogott és óvatos viselkedésével szinte láthatatlannak tűnik: egy kétségbeesett menekült, aki új életet próbál kezdeni. Corbet azonban már az első pillanattól világossá teszi, hogy nem a megszokott bevándorlótörténetet meséli el. Egy lenyűgöző, oldalnézeti felvételen keresztül mutatja be a Szabadság-szobrot, ahogy László kilép a hajó sötét, zsúfolt belsejéből. A következő jelenet már nyers és megrázó: egy szexjelenet, amely nem a prostituált megjelenése miatt sokkoló, hanem Corbet kíméletlenül realista ábrázolása miatt. „Az arcod csúnya” – mondja a nő. „Tudom” – válaszolja László rezignáltan. Ez a találkozás felfedi a férfi eltemetett életerejének és sötétebb oldalának egy szeletét.

Az út során eltört orrát László heroint használva próbálja fájdalomcsillapítani, és ez a függőség később is végigkíséri életét, titkos, de funkcionális részeként mindennapjainak. Ez az önpusztító hajlam a karakter egyik legmélyebb rétegét tárja fel, miközben László tragédiájának és ambíciójának alapját képezi.

László Pennsylvaniába érkezik, hogy unokatestvérénél, Attilánál (Alessandro Nivola) találjon menedéket. Attila, egy sima modorú, olcsó bájjal operáló bútorasztalos, saját készítésű bútorokkal kereskedik. Lászlót az üzlet hátsó szobájában szállásolja el, és egy időre úgy tűnik, László megtalálja a nyugalmat. Egyfajta „családias” közösség alakul ki közte, Attila és annak WASP-származású felesége, Audrey (Emma Laird) között. Audrey azonban hamar a film első árulásra utaló alakjává válik, ami előrevetíti a további konfliktusokat.

Nem sokkal később egy különös bútormegrendelés érkezik: Harry Lee (Joe Alwyn), egy helyi milliomos fia, apja elhanyagolt olvasószobáját szeretné modern könyvtárrá alakítani, meglepetésként. A projekt végrehajtása Lászlóra vár. Ezen a ponton még keveset tudunk a múltjáról, de a könyvtár, amelyet tervez – rejtett polcokkal, átlósan nyíló lamellákkal, ragyogó tetőablakkal és egy központi, modern székkel, amely akár Mies van der Rohe alkotása is lehetne –, egy lenyűgöző építészeti vízió.

Amikor Harry apja, Harrison Lee Van Buren (Guy Pearce) megérkezik, és meglátja, mi történt az egykor szeretett olvasószobájával, dühkitörésben tör ki. Lászlót és Attilát kidobja a házból, és még a teljes fizetséget sem kapják meg. Idővel azonban kiderül, hogy Van Buren csupán mindent a saját irányítása alatt akar tartani – és személyes tragédiája, édesanyja haldoklása, csak súlyosbította indulatait. Az új könyvtár végül a dizájn mérföldkövévé válik, amely a Look magazinban is bemutatásra kerül. Van Buren hamarosan új találkozót kér Lászlóval. Ezúttal azonban nemcsak fizetni akar neki, hanem együtt dolgozni vele. Egy épületet akar építtetni. Egy jövőt akar megtervezni.

Egy szövetség, amely több, mint üzlet

Guy Pearce ismét bizonyítja, hogy remek karakterszínész, de ilyen emlékezetes alakításra már régóta nem volt példa tőle sem. Vastag, hullámos hajjal, bajusszal, és mély, dörgő hangon beszélve – amely egyszerre ünnepélyes és lehengerlő –, mintha Clark Gable keltené életre Charles Foster Kane-t. László és Van Buren kapcsolata szinte a végletekig ellentmondásos: művész és mecénás, bevándorló zsidó és amerikai arisztokrata, alattvaló és kizsákmányoló. De kapcsolatuk végül valami sokkal sötétebbé válik. „Ön szellemileg ösztönző” – mondja Van Buren, miközben átható pillantást vet Lászlóra. Ritkán hangzik el egy bók ennyire nyugtalanító kettős jelentéssel.

Bár A brutalista gazdagon rétegzett történetet kínál, Corbet folyamatosan emlékeztet arra, hogy ez nem csupán egy drámai film, hanem egy nagy állításokat megfogalmazó művészeti alkotás. A nyitó főcímek hivalkodó szikársága a Tár vizuális stílusát idézi. A film több fejezetre oszlik, olyan címmel, mint például „Az érkezés rejtélye.” Sőt, van egy 15 perces szünet is, amelyet modernista zongoraszóló kísér.

A történet első fele még a siker diadalának tűnik. Kiderül, hogy László Magyarországon jelentős brutalista építész volt, aki a Bauhaus iskola szellemiségében alkotott. Az általa tervezett tömbszerű betonépületek merészen újak voltak, és az idő próbáját is kiállták. Éppen ilyen épületet akar Van Buren is: egy előadóterem, tornaterem, könyvtár és kápolna kombinációját, amely betonból és olasz márványból készül. Az építmény egy luxusmonumentumként emelkedne ki a Bucks megyei Doylestownban. Az építkezés költsége 850 000 dollár – az 1950-es években ez olyan összeg volt, amit csak királyok engedhettek meg maguknak.

A művészet ára: álmok, tervek és kemény áldozatok

A film második fele László feleségének, Erzsébetnek (Felicity Jones) érkezésével kezdődik, aki kerekesszékbe kényszerült a koncentrációs táborban elszenvedett éhezés következményeként kialakult csontritkulás miatt. László régóta vágyik a viszontlátásra, de Erzsébet karaktere, amelyben Jones az Óvilág büszkeségének és meg nem alkuvásának erejét hozza, az illúziókat darabokra zúzza. A házasság távolról sem idilli menedék, és Erzsébet megérkezése után László élete még összetettebbé válik.

Az építkezés drámája egyaránt merít A forrásból és a Vérző olajból. Ez nem csupán egy épület: ez egy amerikai keresztes hadjárat, tele szépséggel, tragédiával és a jövő ígéretével. A költségvetés folyamatosan túllépéseken esik át, és László önfeláldozása, amelynek során még a saját fizetését is hajlandó feláldozni, az első jel, hogy túl messzire megy. Mindeközben unokahúga, Zsófia (Raffey Cassidy) is megérkezik Erzsébettel, ami új feszültségeket szül, különösen, amikor Van Buren fia, Harry, érdeklődést kezd mutatni a fiatal lány iránt.

László és Van Buren kapcsolata egyre inkább egy szembenálló, de egymástól függő szimbiózissá válik, amely drámai csúcspontját az olasz márványbányákban éri el. Itt Van Buren elkövet egy bűntettet, amely horrorisztikus, ugyanakkor mélyen metaforikus. Ez azonban hirtelen és alátámasztatlan: Van Buren karaktere ebbe az irányba nincs megfelelően felépítve, így a néző számára kissé mesterkéltnek hat.

Illetve talán túlságosan is metaforikus. Mert hát miről is szól valójában A brutalista? Ez egy rendkívül amerikai történet a bevándorlásról és az ambícióról, valamint arról, mit jelent művésznek lenni. Egyúttal azonban arról is, mit jelent zsidónak lenni egy olyan világban, amely a zsidósággal ambivalensen viszonyul.

Ez az aspektus néhol túlságosan hangsúlyosnak érződik, talán azért, mert a film cselekménye az asszimiláció korszakában játszódik, amikor az amerikai zsidók beilleszkedése sosem látott lendületet vett. Nyilvánvaló, hogy Corbet valami nagyot akart mondani ezzel a filmmel. Hogy ez sikerült-e, az már a néző interpretációján múlik. Egy dolog biztos: A brutalista azt az érzést kelti, hogy egy ember teljes életét látjuk leperegni előttünk. És talán ez már önmagában is elég.

-Herpai Gergely „BadSector”-