TOPLISTA – David Lynch meghalt, de álmai örökké élnek. Kevés amerikai filmrendező alakította át úgy a film és a televízió világát, mint ez az művész, aki páratlan költője lett a los angeles-i álomgyárnak. Lynch munkássága elképesztően nagy hatással volt arra, hogyan érzékeljük ezt a hatalmas országot. Nagyságát nem kisebb személyiség ismerte el, mint Steven Spielberg, aki nemrégiben őt választotta egy másik nagy amerikai rendező (John Ford) megformálására a A Fabelman család című filmben.

 

Hat évvel a Twin Peaks: A visszatérés után, amely minden más 21. századi tévésorozat-felújítást felülmúlt, ez most az utolsó művészi megnyilvánulása. Lynch rendkívüli életművének tiszteletére bemutatjuk a rendező legjobb játékfilmjeit és teljes hosszúságú tévésorozatait rangsorolva (kivéve rövidfilmjeit, reklámjait és a rövid életű tévés projekteket, mint a Hotel Room és az On the Air, amelyek még ebben a streaming korszakban is nehezen hozzáférhetők).

 

 

12. Az igaz történet (1999)

 

Az egyetlen David Lynch-film, amely elérhető a Disney+-on, az Az igaz történet kilóg a rendező életművéből. Nincsenek benne démonok, dimenziókapuk vagy a szexuális bántalmazás feltárása. Azonban Alvin Straight (Richard Farnsworth) valós eseményeken alapuló utazása traktorral, hogy meglátogassa haldokló testvérét, mély érzelmekkel van tele. Alvin fájdalmas emlékei, Angelo Badalamenti felemelő zenéje és Freddie Francis operatőr képei a középnyugati farmokról egy gyönyörű elégia benyomását keltik egy már nem létező Amerikáról – és története a megbocsátásról és kitartásról olyan, mintha a Fehér Házat illusztrálná.

 

 

11. Az elefántember (1980)

 

Bár ez az egyik azon kevés Lynch-film közül, amelyet nem maga a rendező írt, az Az elefántember tökéletes folytatása a Radírfej-nek. Míg az előző film egy szülő szemszögéből mutatja be egy váratlan, nem kívánt gyermek születését, addig az Az elefántember azt vizsgálja, milyen lehet az a magányos, kívülálló gyermek felnövekedése egy közönyös világban. A színészi játék kiváló (John Hurt alakítása a címszerepben felejthetetlen, míg Anthony Hopkins szerepe karrierje korai csúcspontja), és a smink olyan jó, hogy az Akadémiát arra ösztönözte, hogy végre létrehozza a legjobb smink és maszk díját. Ez aztán az örökség!

 

 

10. Inland Empire (2006)

 

Attól függően, hogyan kategorizáljuk a Twin Peaks: A visszatérés-t, az Inland Empire még mindig David Lynch legutóbbi játékfilmje. Tizenhat év hosszú időnek tűnhet, ha nem lenne az a tény, hogy még mindig dolgozzuk fel. A film szeszélyes történetmesélése (tele van kitérőkkel és nyúl üregekkel, mind szó szerint, mind átvitt értelemben) az egyik legelőrelátóbb ábrázolása az internetes életnek, és a digitális videó közvetlen, nyers megjelenése tökéletesen illeszkedik Lynch emberi sötétség iránti kutatásához. Ez az a teljesítmény, amelyért Laura Dern megérdemelte volna az Oscart.

 

 

9. Radírfej (1977)

 

A szülővé válás soha nem tűnt ennyire ijesztőnek. Lynch 1977-es debütáló játékfilmje a szürrealista film alapköve, amely híres megfejthetetlenségéről és morbid képi világáról. A film látszólag bonyolult hírneve ellenére a cselekmény meglepően egyszerű: Henry Spencer (Jack Nance, elektromos áramütött frizurával) egy sivár ipari városban él, ahol barátnője (Charlotte Stewart) egy szörnyű lényt szül. Miután a nő elhagyja, Henry kénytelen gondoskodni a gyermekről, miközben álomszerű jeleneteken és kísérteties látomásokon megy keresztül: Nők énekelnek a radiátorokban! Férfiak fejei esnek le!

A fekete-fehér operatőri munka és a minimális dialógus révén a Radírfej egy rémálomszerű némafilm érzését kelti, kiegészítve nyugtalanító hanghatásokkal. Bár nem Lynch legjobb filmje, biztosan felejthetetlen – olyan, mint egy álom, amely sokáig kísért, miután felébredsz.

 

 

8. Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! (1992)

 

Lynch számos filmje körkörös történetmesélési megközelítést alkalmaz, ahol kulcsfontosságú események a képernyőn kívül zajlanak, és a nézőknek kell kitölteniük a hiányzó részeket. A Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! – amely a túl korán megszűnt sorozat előzménye – ritka kivétel, ahol a rendező arra kényszeríti a közönséget, hogy egyenesen a sötétség szívébe nézzen. Ez sok lehet egyszerre, ami magyarázatot adhat arra, hogy a film miért kapott olyan negatív kritikákat megjelenésekor. Az idő előrehaladtával (és a sorozat újjáélesztésével) jobban értékelhető a film sötét szürrealizmusa és az, ahogyan megalkuvás nélkül nyúl nehéz, fontos témákhoz. Sheryl Lee Laura Palmerként itt egy páratlan, lélekfeltáró alakítást nyújt.

 

 

7. Dűne (1984)

 

David Lynch leginkább sci-fi filmje számos szerethető elemet tartalmaz. A rendező tökéletesen összhangban van a Dűne pszichedelikus elemeivel, olyannyira, hogy hatása későbbi filmjeiben is érezhető, bár visszafogottan. („Az alvónak fel kell ébrednie!” – ez a mondat éppúgy illene a Kék bársony és a Mulholland Drive főszereplőire is.) Az elképesztő nyitójelenet, amelyben a Céh navigátora egy óriási tartályban lebeg, páratlan Denis Villeneuve újabb adaptációjához képest, de az, hogy az egész történetet 2,5 órába próbálták belesűríteni, kétségtelenül hiba volt.

 

 

6. Veszett a világ (1990)

 

Mint sok Lynch-film, ez a bűndrámája is megosztó volt a bemutatásakor (a cannes-i premierjén fújolás és kivonulások kísérték – de elnyerte az Arany Pálmát is). Más Lynch-projektek idővel megtalálták közönségüket, de a Veszett a világ megosztó maradt – egy tripla fantázia, amely részben road movie, részben elborult romantikus történet, részben pedig Óz, a csodák csodája tisztelgés.

Laura Dern és Nicolas Cage kaotikus, „mi a világ ellen” kémiája Lula Fortune és Sailor Ripley szerepében az egész országot átszeli, hogy elmeneküljenek Lula zsarnoki anyja elől (akit Dern valódi édesanyja, Diane Ladd alakít). Az egész film szex, vér és brutalitás nyugtalanító odüsszeiája. Bár ezek a témák gyakran megjelennek Lynch filmjeiben, a többi alkotásában van módszer az őrületben, itt viszont a sötétség fenyegeti a Veszett a világ irányát. Mégis, Dern felejthetetlen Lula szerepében („forróbb, mint a georgiai aszfalt!”), és Cage tudja, hogyan kell hordani egy kígyóbőr kabátot.

 

 

5. Mulholland Drive – A sötétség útja (2001)

 

Ez az ikonikus dráma híresen egy sikertelen tévéműsorként indult, mielőtt Lynch újragondolta a nagyvászonra. Ma nehéz elképzelni a Mulholland Drive-ot másként, mint filmként: egy csavaros, enigmatikus történet, amely eljut Hollywood álmainak legmélyére.

A történet egyszerűen indul, Naomi Watts álmodozó színésznőjelöltjére összpontosítva, aki Los Angelesbe költözik, hogy híressé váljon, de egy amnéziás nővel (Laura Harring) keresztezik egymást útjaik. A film azonban hamarosan átalakul Hollywood tágabb portréjává, a legfényesebb csillogástól a legmocskosabb alvilágig (a jelenet a Winkie étterem mögötti kukával minden idők egyik legijesztőbb pillanata).

A Mulholland Drive minden eleme nyugtalanítóan éteri minőséget áraszt, amit Angelo Badalamenti zenéje csak tovább erősít. Los Angeles még soha nem érződött ennyire álomszerűnek – vagy rémálomszerűnek.

 

 

4. Twin Peaks: A visszatérés (2017)

 

Ez most sorozat vagy film? A cinefilek valószínűleg még évekig vitatkoznak ezen a megkülönböztetésen. Leginkább arról tanúskodik, hogyan tudta a Twin Peaks második eljövetele ismételten megdönteni az elvárásainkat arról, hogy mit jelenthet egy tévésorozat-felújítás.

A Twin Peaks: A visszatérés úgy játszik, mint Lynch egész karrierjének összegzése: szinte minden korábbi filmje valamilyen módon (szó szerint, vizuálisan, metaforikusan) megjelenik benne, mégis sikerült teljesen új, fejtörést okozó kérdéseket felvetnie. „Milyen év van most?” – kérdezi a nézőktől a zárójelenet, ami tökéletes összegzése Lynch provokatív alkotói stílusának.

 

 

3. Twin Peaks (1990-1991)

 

Számos tévésorozat próbálta lemásolni az elmúlt három évtizedben – de soha nem lesz még egy olyan műsor, mint a Twin Peaks. Lynch és társszerzője, Mark Frost egy korszakalkotó gyilkossági rejtélyt alkottak, amely egy kis csendes-óceáni északnyugati város és annak különc lakóinak portréját festi meg.

A műsort lehetetlen kategorizálni – részben szappanopera-paródia, részben bűnügyi történet, részben szürrealista elmélkedés a gonosz természetéről. Amikor azonban 1990-ben bemutatták az ABC csatornán, milliók követték FBI-ügynök Dale Cooper (a tökéletes Kyle MacLachlan) nyomozását Laura Palmer (Sheryl Lee) gyilkosa után.

Lynch és Frost tökéletes kreatív párosnak bizonyultak, akik a különc kisvárosi drámát természetfeletti horrorral ötvözték. Nem minden epizód volt sikeres: Lynch sokáig távol maradt a második évad során, és a szezon második felén nehéz átrágni magunkat. De a csúcspontok messze felülmúlják a mélypontokat, és évtizedekkel később a Twin Peaks még mindig az egyik legnagyobb tévésorozatként áll.

 

 

2. Lost Highway – Útvesztőben (1997)

 

Ez a noir hangulatú thriller Lynch eredeti tisztelgése Los Angeles előtt, amely előkészítette a terepet olyan későbbi projektek számára, mint az Inland Empire és a Mulholland Drive. A bonyolult cselekmény középpontjában Fred Madison szaxofonos (Bill Pullman) áll, akit halálra ítélnek, mert állítólag megölte feleségét, Renée-t (Patricia Arquette). Azonban a férfi, akit letartóztatnak és Fred cellájába helyeznek, egy teljesen más személy: Pete Dayton autószerelő (Balthazar Getty), aki szabadulása után egy azonos nővel kezd kapcsolatot (őt szintén Arquette alakítja).

Az Útvesztőben Lynch kedvenc témáival játszik, mint a hasonmások és álomjelenetek. A történetvezetés kaotikus gyilkossági rejtély, de Lynch mindig is inkább a hangulatra, mint a cselekményre helyezte a hangsúlyt. Itt sikeresen ötvözi a ’90-es évek paranoiáját és a ’40-es évek noir stílusát, hogy időtlen hatást érjen el. Ráadásul az Útvesztőben egyik jelenete Lynch életművének legfélelmetesebb pillanatai közé tartozik: Robert Blake fehérre mázolt arccal suttogja, „Már találkoztunk, nem igaz?”

 

 

1. Kék bársony (1986)

 

Kyle MacLachlan és Isabella Rossellini főszereplésével készült Kék bársony Lynch mesterműve, egy nyugtalanító portré arról, hogyan rejtőzik a valódi gonosz a látszólag békés külvárosi világ alatt. A film, amely összefoglalja Lynch művészi érzékenységét, egyaránt szimbolizálja az ártatlanság elvesztését és az amerikai társadalom sötétebb oldalát.

Jeffrey Beaumont (MacLachlan) egy levágott fület talál, ami elvezeti őt Dorothy Vallens (Rossellini) énekesnőhöz, és a szadista bűnözői világ közepébe húzza, miközben egy tiszta románcot kezd szomszédjával, Sandyvel (Laura Dern). Még a brutalitás közepette is van egy gyengéd remény a filmben – az optimizmus hite, hogy a fény néha legyőzheti a sötétséget.

-Herpai Gergely (BadSector)-