FILMKRITIKA – 1961-ben egy fiatal férfi motorral érkezik a kórházhoz, ahol Woody Guthrie-t ápolják. Bob Dylannek (Timothée Chalamet) mutatkozik be, és eljátszik egy dalt gitáron a folkikon számára. Innen indul Dylan korai karrierjének története, aki szembeszáll a zeneipar elvárásaival, kapcsolatba kerül más jelentős alakokkal, például Joan Baez (Monica Barbaro) és Pete Seeger (Edward Norton), végül pedig a 20. század egyik legmeghatározóbb zenei művészévé válik.

James Mangold író-rendező Sehol se otthon című filmje a részletekben rejlik: kézzelfogható módon kelti életre a ’60-as évek eleji Greenwich Village vibráló hangulatát. Nem csupán a korszakot és a helyszíneket sikerül hitelesen visszaadnia, hanem azt a zenei közösséget is, amelybe Dylan akkoriban belecsöppent. A filmben egyaránt helyet kapnak az akkoriban természetesnek számító, de ma már szokatlannak ható koncerthelyszínek és az iparági események, ahová Bobot kelletlenül rángatják el. Mindez elengedhetetlen előkészítése a film csúcspontjának, amely az ellentmondásos Newport Folk Festivalon játszódik – ahol Dylan dacolva a szervezőkkel, elektromos hangszerekkel lépett színpadra, örökre megváltoztatva a zene világát.

A színfalak mögött: a művész és az ember

A teljes körűen kidolgozott portré nem csupán Dylan 1960-as évek eleji felemelkedésére koncentrál, hanem arra is, miként tartotta magát mindig távol a nyilvánosságtól. A film elején már saját imázsát építi, és a végére világossá válik a néző számára, hogy tettei előrevetítik jövőjét. Ez a jövő pedig forradalommal van kikövezve: tanúi lehetünk annak, ahogy Dylan mint előadó és dalszerző kibontakozik, megtalálja saját, egyedi hangját, miközben folyamatosan megpróbálják bizonyos skatulyákba szorítani.

Timothée Chalamet teljes mértékben megérdemli az elismerést a szerepben nyújtott elhivatottságáért – nem csupán gitározni és szájharmonikázni tanult meg, hanem tökéletesen elsajátította Dylan vokális jellegzetességeit, legyen szó énekről vagy beszédről. Az igazán figyelemreméltó az alakításában az, hogy sosem tűnik puszta utánzásnak: Dylan intonációi teljesen természetesnek hatnak, Chalamet nem erőlködik, mégis remekül ragadja meg azt a csendes arroganciát, amely Bob nyilvános megjelenéseit olykor jellemezte.

Emellett Monica Barbaro is kiemelkedőt nyújt, tökéletesen visszaadva Joan Baez szenvedélyét és erőteljes személyiségét – különösen azokon a pontokon, amikor Bob feldühíti őt, és a nő ezt nem is rejti véka alá. Egy dalt jól előadni önmagában is kihívás, de úgy elénekelni egy számot hibátlanul és professzionálisan, hogy közben a kamerának egyértelműen kommunikálja, mennyire haragszik az éppen mellette éneklő férfira – az már egy teljesen más szint.

Színpadon és azon túl: a zene ereje

Ez az a fajta varázslat, amely csak egy tehetséges előadó élő teljesítménye révén lehetséges. A film egyik legnagyobb erőssége éppen ezekben a koncertjelenetekben rejlik, hiszen a szereplők valóban élőben adnak elő, ami hitelesebbé és átélhetőbbé teszi az egészet. Edward Norton Pete Seegerként különösen megnyerő, és van valami ellenállhatatlanul bájos abban, ahogy a tömeget vezeti a The Lion Sleeps Tonight (Wimoweh) című dal során. Akár egy klasszikus folkdalt penget, akár a rock and roll világába merül, Chalamet színpadi jelenléte lehengerlő. (Igen, ez a szóvicc szándékos volt.)

Sehol se otthon legnagyobb problémája tökéletesen összefoglalható Sylvie Russo karakterében, aki Suze Rotolo-n alapul – azon a nőn, aki híressé vált a The Freewheelin’ Bob Dylan album borítójáról, ugyanakkor önálló jogán is művész, aktivista és író volt.

Fiktív Sylvieként Elle Fanning teljes mértékben jelen van a szerepben, de az ő jelenetei azok, amelyek visszarántják a filmet azokba a tipikus életrajzi filmklisékbe, amelyeket máskülönben sikeresen elkerül. Természetesen teljesen indokolt bemutatni, hogy egy zenésznek milyen problémái lehettek a nőkkel való kapcsolataiban, de annak ellenére, hogy a film megemlíti, milyen izgalmas és önálló életet él Sylvie, Fanning figurája gyakran leegyszerűsödik a „zsörtölődő barátnő” szerepére, aki nem érti meg Bobot.

Ez különösen akkor éleződik ki, amikor Bob meghívja Sylvie-t, hogy tartson vele a ’65-ös Newport Fesztiválra, ezzel pedig csak tovább fokozza az ottani események káoszát. A film ezt a kapcsolatuk végső lezárásaként ábrázolja, noha egy korábbi szakítást már bemutatott. Mindez azonban feleslegesnek hat, hiszen Sylvie jelenléte ezekben a jelenetekben nem szolgál mást, mint hogy emlékeztesse a nézőt, milyen mérgező is volt a kapcsolatuk. Különösen azért hat indokolatlannak, mert nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a valódi Suze Rotolo egyáltalán jelen lett volna Newportban.

A titokzatos művész

A film címe nem is lehetne jobb összefoglalása nemcsak Dylannak mint rejtélyes alaknak, hanem a zenei biopic mint műfaj lehetetlenségének is. A nehéz kapcsolat egy Nővel, Aki Egyszerűen Nem Érti Meg, nem az egyetlen klisé, amely bekerül a Sehol se otthon című filmbe (van egy szó szerinti A Hard Day’s Night-stílusú menekülés a rajongók elől, mint egy másik példa).

Ezek a klisék nem ássák alá az előadásokat, de megakadályozzák, hogy a film olyan frissnek tűnjön, amilyennek tűnhetne. Az ilyen kliséket azonban nehéz elkerülni, mert a legnagyobb művészeinkről szóló történetek elmesélésének az a lényege, hogy gyakran sok közös vonásuk van. A Sehol se otthon úgy kerüli el a legrosszabbat, hogy egy meghatározott időszakra összpontosít, de ami még fontosabb, elfogadja azt a tényt, hogy egy ilyen alak esetében soha nem fogjuk igazán megérteni a férfi teljes terjedelmét. Mert nem számít, hogy megértjük-e Bob Dylant vagy sem. Csak értékelnünk kell azt, amit tett.

-Herpai Gergely „BadSector”-