FILMKRITIKA – 1961-ben egy fiatal férfi motorral érkezik a kórházhoz, ahol Woody Guthrie-t ápolják. Bob Dylannek (Timothée Chalamet) mutatkozik be, majd előkapja a gitárját, és eljátszik egy dalt a folklegenda számára. Ez az elsőre jelentéktelennek tűnő, mégis sorsfordító találkozás indítja el Dylan korai karrierjének történetét: egy lázadó fiatalét, aki dacol a zeneipar elvárásaival, kapcsolatba kerül a korszak legendás figuráival – többek között Joan Baezzel (Monica Barbaro) és Pete Seegerrel (Edward Norton) –, végül pedig a 20. század egyik legikonikusabb zenészévé válik.

James Mangold író-rendező Sehol se otthon című filmje hitelesen és részletgazdagon kelti életre a ’60-as évek eleji Greenwich Village vibráló zenei közegét. Nem csupán a korszak helyszínei elevenednek meg, hanem az a folkforradalom is, amelybe Dylan ebben az időszakban belecsöppen. A filmben feltűnnek a korszak ikonikus klubjai, az underground folkhelyszínek és az iparági események, ahol Bob inkább kívülállónak érzi magát, de mégis ott kell lennie. Mindez elvezet a film csúcspontjához: a hírhedt Newport Folk Festivalhoz, ahol Dylan elektromos gitárt ragad – ezzel pedig nemcsak dacol a fesztivál szervezőivel, hanem egy pillanat alatt új irányt szab a zene világának.

A színfalak mögött: a művész és az ember

A Sehol se otthon nemcsak Dylan 1960-as évek eleji felemelkedésére fókuszál, hanem arra is, hogyan maradt mindig rejtélyes figura a nyilvánosság számára. Már a film elején tudatosan formálja saját imázsát, és mire a végére érünk, világossá válik, hogy minden döntése és gesztusa egy jövőbeni forradalom felé mutat. Tanúi lehetünk, ahogy Dylan előadóként és dalszerzőként kiteljesedik, megtalálja a saját, utánozhatatlan hangját, miközben a környezete folyamatosan próbálja beskatulyázni.

Timothée Chalamet alakítása teljes joggal érdemel elismerést: nemcsak a gitárt és a szájharmonikát sajátította el, hanem Dylan beszéd- és énekhangjának sajátos ritmusát és hangsúlyait is. Az alakításának legnagyobb erőssége, hogy soha nem érződik puszta imitációnak – minden intonációja természetes, minden gesztusa ösztönös. Chalamet nem erőlködik, mégis tökéletesen hozza azt a csendes arroganciát, amely Dylan nyilvános szerepléseit olykor meghatározta.

Monica Barbaro szintén kiemelkedőt nyújt Joan Baez szerepében, hitelesen adja vissza annak szenvedélyét és karakterének nyers erejét – különösen azokban a jelenetekben, amikor Bob kihozza őt a sodrából, és ezt nem is próbálja titkolni. Egy dalt előadni eleve kihívás, de úgy énekelni hibátlanul és professzionálisan, hogy közben a kamerának egyértelműen átadja, mennyire dühös az éppen mellette álló férfira – az már művészet.

Színpadon és azon túl: a zene ereje

Ez az a fajta varázslat, amely csak egy tehetséges előadó élő fellépésekor születhet meg. A Sehol se otthon egyik legnagyobb erőssége éppen ezekben a koncertjelenetekben rejlik, hiszen a szereplők valóban élőben zenélnek, ami nemcsak hitelesebbé, hanem sokkal átélhetőbbé is teszi az élményt. Edward Norton különösen megnyerő Pete Seegerként – van valami ellenállhatatlanul bájos abban, ahogy a közönséget vezeti a The Lion Sleeps Tonight (Wimoweh) előadása közben. Chalamet pedig, legyen szó egy klasszikus folkdal pengetéséről vagy a rock and roll világába való fejest ugrásról, lehengerlő színpadi jelenléttel bír. (És igen, ezt a szóviccet teljesen szándékosan sütöttem el.)

A Sehol se otthon legnagyobb problémája tökéletesen megfogható Sylvie Russo karakterén keresztül, akit Suze Rotolo ihletett – azon a nőn, aki a The Freewheelin’ Bob Dylan ikonikus borítóján szerepel, miközben saját jogán is művész, aktivista és író volt.

Elle Fanning mindent belead a fiktív Sylvie megformálásába, ám a karaktere gyakran visszahúzza a filmet azokba a klisékbe, amelyeket egyébként ügyesen elkerül. Egy zenész nőkhöz való bonyolult viszonyát bemutatni teljesen indokolt, de hiába emeli ki a film, hogy Sylvie saját jogán is egy izgalmas és önálló életet él, végül mégis a „zsörtölődő barátnő” szerepében ragad, aki nem érti meg Bobot.

Ez különösen akkor éleződik ki, amikor Bob meghívja Sylvie-t, hogy tartson vele az 1965-ös Newport Folk Festivalra – ami csak tovább növeli az események káoszát. A film ezt a kapcsolatuk végső lezárásának mutatja be, noha egy korábbi szakításukat már láthattuk. Így azonban az egész jelenetsor feleslegesnek hat, hiszen Sylvie jelenléte ezekben a szituációkban nem tesz mást, mint hogy emlékeztesse a nézőt, milyen mérgező is volt a kapcsolatuk. Ez pedig különösen problémás, hiszen semmi nem utal arra, hogy a valódi Suze Rotolo egyáltalán ott lett volna Newportban.

A titokzatos művész

A film címe nem is lehetne találóbb – nemcsak Dylan rejtélyes figuráját ragadja meg, hanem azt is, mennyire lehetetlen műfaj a zenészéletrajzi film. A Sehol se otthon nem ússza meg a klasszikus életrajzi filmes kliséket: a „nő, aki egyszerűen nem ért meg”-típusú kapcsolat csak egy a sok közül, és még egy A Hard Day’s Night-stílusú rajongóelől-menekülős jelenetet is bedobnak, hogy teljes legyen a kép.

Ezek a sablonok nem csorbítják a színészi játék erejét, de kétségtelenül megakadályozzák, hogy a film igazán egyedinek tűnjön. Ugyanakkor nehéz teljesen elkerülni őket – hiszen a legnagyobb művészek történetei gyakran hasonló elemeket tartalmaznak. A Sehol se otthon úgy lavíroz ezek között, hogy egy jól körülhatárolt időszakra koncentrál, de ami még fontosabb: nem próbálja teljesen megfejteni Dylant. Mert valójában nem is az a lényeg, hogy megértsük őt. Csak az, hogy felismerjük, mit hagyott maga után.

-Herpai Gergely „BadSector”-