FILMKRITIKA – Romy (Nicole Kidman), egy robotikai vállalat határozott és precíz vezérigazgatója, ugyanazzal a kimért hatékonysággal menedzseli a cégét, mint ahogyan a gépeit programozza. Magánélete látszólag rendezett: boldog házasságban él Jacobbal (Antonio Banderas), egy elismert színházi rendezővel, akivel két lányt nevelnek, Isabelt (Esther McGregor) és Norát (Vaughan Reilly). Mégis, valami hiányzik az életéből – méghozzá az a bizonyos nagybetűs beteljesülés, amit Jacob figyelmessége és játékossága ellenére sem tud megadni neki. Romy ezért az együttléteik után rendre félrevonul egy másik szobába, hogy egyedül fejezze be azt, amit férje nem tud – online pornóra, elfojtott nyögésekkel, saját kezű megoldással.

A siker csúcsán lévő, de ebben a tekintetben kielégítetlen Romy egyszerre összeszedett és labilis, és helyzete csak bonyolódik, amikor egy váratlan találkozás teljesen kizökkenti a jól olajozott rutinjából.

Ez a találkozás Samuellel (Harris Dickinson) történik, akivel Romy a New York-i irodája előtt fut össze, éppen akkor, amikor a férfi megfékez egy rá rohanó agresszív nőstény kutyát. A Jókislány ezt az epizódot tökéletes komolysággal vezeti fel, ami még inkább kiemeli az abszurditását: Samuel az a férfi, aki képes megszelídíteni egy szukát – szó szerint és átvitt értelemben is. Hamarosan kiderül, hogy a fiatal férfi nem csupán járókelő, hanem az egyik új gyakornok a cégénél, ráadásul éppen Romyt akarja mentorként. A vezérigazgató nem repes az ötlettől (igazából azt sem akarta, hogy a programba belekeveredjen), de végül kötélnek áll és találkozik vele.

Már az első interakcióikból egyértelmű, hogy Samuelnek nem erőssége a szerénység. Önbizalma durvaságba hajlik, és ha az arrogáns fellépése a valóságban talán nehezen hihető lenne, a filmben éppen ez adja meg azt a feszültséget, ami Romy mélyen eltemetett vágyait is felszínre hozza. Bár a nő egyértelműen jelzi számára, hogy „A viselkedése teljesen elfogadhatatlan”, az alig palástolt vonzalom már a kezdetektől ott vibrál közöttük.

A hatalom és vágy játéka

Halina Reijn író-rendező mesterien egyensúlyoz a szenvedély, a feszültség és a fekete humor határán, miközben Romy döntéseit végig komolyan kezeli. Az üzleti világ egyik megkérdőjelezhetetlen vezéralakjaként Romy a magánéletében teljesen más szerepet keres: bár a felszínen magabiztos és hatalommal bíró vezető, valójában egy olyan helyzet vonzza, ahol alávetheti magát valaki más akaratának – jelen esetben egy pimaszul magabiztos huszonéves gyakornokénak. A Jókislány ügyesen csavarja meg ezt az ismerős, akár klisés alaphelyzetet, új árnyalatokkal és váratlan dinamikákkal gazdagítva a történetet.

Romy és Samuel kapcsolata egyszerre erotikus és munkahelyi hatalmi játszma, amelyben mindkettejük dominanciája folyamatosan ütközik és átalakul. Kidman és Dickinson között izzik a levegő, a film pedig következetesen elutasítja, hogy leegyszerűsítse vagy egyértelművé tegye szereplői érzéseit és motivációit. Első együttlétük egy lepusztult motelben történik, ahol Romy először ellenáll Samuel parancsainak, majd fokozatosan enged neki – nem egyértelmű behódolásként, hanem közös felfedezésként, amely során egyikük sem tudja pontosan, mit is keres. Ez a bizonytalanság adja a film folyamatosan izzó feszültségét, amely egy élő drótként vibrál végig a jeleneteken.

Egy kevésbé tehetséges alkotó kezében Romy karaktere könnyen belecsúszhatott volna az unásig ismert „keménykezű főnök, aki titokban alárendelt szerepre vágyik” típusba. Kidman és Reijn azonban összetettebb rétegeket építenek fel: a film finoman utal arra, hogy Romy késztetéseinek gyökerei egy szektában eltöltött gyermekkorra vezethetők vissza (ez egyben Reijn saját múltjára is reflektál). A nő egyfajta kielégíthetetlen vágyspirálban forog: egyszerre akar fiatal maradni (botoxinjekciók és kriokamrás kezelések segítségével), vad és kiszámíthatatlan lenni, kielégülni és mélyebben megérteni saját magát.

A vágy labirintusában

Kidman alakítása egyszerre nyers és rétegzett: Romy karaktere nemcsak átvitt értelemben, hanem gyakran szó szerint is lemeztelenedik a film során. Szenvedélyes zavarodottságát olyan természetességgel hozza, hogy a néző akarva-akaratlanul is átérzi a benne dúló kettősséget. Mindezt még izgalmasabbá teszi az, hogy Romy nem fél belemenni a saját maga által teremtett, egyre kaotikusabb helyzetekbe, még akkor sem, ha pontosan tudja, hogy ezzel kockára tesz mindent, ami fontos számára. A film különösen merész abban, hogy nem szépít, hanem teljes valójában mutatja be Romy belső vívódásait, a humoros, az abszurd és a kellemetlen pillanatokat egyaránt.

A Jókislány túl ravasz ahhoz, hogy erkölcsi prédikációba csússzon, és túl összetett ahhoz, hogy bármiféle egyértelmű válaszokat adjon. A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem esik abba a csapdába, hogy egyoldalúan értelmezze a főszereplők közti hatalmi játszmát. Jacob, Romy férje, nem egy szexuálisan frigid vagy unalmas férj, hanem egy figyelmes, szenvedélyes partner, ami tovább árnyalja Romy döntéseit. Dickinson pedig lenyűgözően hozza Samuel kettősségét: egyszerre karizmatikus és domináns, mégis éretlen és naiv – számára ez a viszony csupán egy újabb játék. A film végig elkerüli a túlzott leegyszerűsítést: nem próbálja megérteni vagy mentegetni szereplőit, de nem is ítélkezik felettük.

Reijn és Jasper Wolf operatőr kézikamerás stílusa tökéletesen tükrözi Romy zaklatott érzelmi állapotát, míg Cristobal Tapia de Veer zenéje lüktető ütemekkel és érzéki lélegzetvételekkel egészíti ki a látványt. A filmnek van egy játékos, provokatív tónusa, amely épp annyira izgató, mint amennyire szórakoztató. Ezt tökéletesen példázza egy kulcsjelenet, amelyben George Michael „Father Figure” című száma csendül fel – egy olyan jelenet, amely zseniálisan egyensúlyoz a szexuális túlfűtöttség és a helyzet abszurd komikuma között.

A film finom öniróniája Samuel egyik megjegyzésében is visszaköszön, amikor kifejti, hogy a viszonyuk „a hatalom adásáról és elvételéről” szól – mire Romy epésen visszakérdez: „Elmentél a könyvtárba, hogy ezt a meghatározást megtaláld?” A film ilyen és ehhez hasonló pillanatai révén válik igazán életszerűvé és emberivé: a karakterek saját maguk sem mindig tudják, miért hoznak meg bizonyos döntéseket, és a hatalom, vágy és szerelem közti határok folyamatosan elmosódnak.

Legyen szó arról, amikor Romy egy pohár tejet iszik, amelyet Samuel küldött neki egy késő esti munka utáni italozás során, vagy arról, amikor teljesen átadja magát a férfi minden parancsának az irodában és azon kívül is, a történet egyre mélyebbre merül az önpusztító szenvedélybe. A helyzet még tovább bonyolódik, amikor kiderül, hogy Samuel nemcsak Romyval játszik: titokban a titkárnőjével, Esmével (Sophie Wilde) is együtt van, akinek az előléptetési ambíciói csak még tovább szítják ezt a veszélyes játszmát.

Merész döntések és következmények

Halina Reijn forgatókönyve tudatosan kerüli a kiszámítható megoldásokat, és karaktereit sem egyértelmű bűnösöknek, sem ártatlan áldozatoknak nem állítja be. Romyt és a körülötte lévőket olyan ambiciózus, céljaik eléréséért kockázatot vállaló emberekként ábrázolja, akik a hatalom, a vágy és az önazonosság közötti vékony mezsgyén egyensúlyoznak. A film végig megtartja ezt az árnyaltságot: nem ad felmentést, de nem is ítélkezik, inkább hagyja, hogy a néző maga vonja le a következtetéseit. A Jókislány zárása éppolyan feszült és provokatív, mint az odáig vezető út – a szereplők sorsát nem könnyű lezárt fejezetként kezelni, hiszen döntéseik következményei hosszú távon is velük maradnak.

-Herpai Gergely „BadSector”-