FILMKRITIKA – Tim Fehlbaum svájci rendező Szeptember 5 című filmje egy olyan történetet vesz górcső alá, amelyből akár egy grandiózus, akciódús thriller is készülhetett volna. Ehelyett azonban szinte teljes egészében néhány fojtogató, félhomályos helyiségben játszódik. A film az egyik legsokkolóbb modernkori terrortámadást, az izraeli sportolók elleni 1972-es müncheni mészárlást dolgozza fel, de szándékosan elkerüli a szokásos perspektívákat. Nem a terroristák, az áldozatok vagy a hatóságok oldaláról meséli el a tragédiát, hanem egy tévéstáb szemszögéből, amely a káosz kellős közepén próbálja élőben közvetíteni a világot sokkoló eseményeket.

A Szeptember 5 nem az első film, amely ezt a véres eseményt dolgozza fel – a One Day in September című dokumentumfilm 1999-ben elnyerte az Oscar-díjat, míg Steven Spielberg München című filmje hat évvel később az izraeli titkosszolgálat válaszcsapásaira fókuszált. Fehlbaum azonban merőben új nézőpontot választ: nem a túszok szobájába vagy a végzetes kimenetelű mentőakció helyszínére helyezi a kamerát, hanem azokra a monitorokra, amelyek a világ számára közvetítették a drámát. Az eredmény egy izgalmas, mégis nyomasztó film, amely nemcsak az eseményeket mutatja be, hanem azokat az morális dilemmákat is, amelyekkel az újságíróknak szembe kellett nézniük.

Tudósítás a pokolból

A Szeptember 5. tekinthető akár München és One Day in September kistestvérének, de ugyanúgy rokonítható olyan újságíróközpontú filmekkel is, mint a Spotlight, a She Said vagy a Colectiv. Van azonban egy alapvető különbség: míg ezekben a filmekben a történet végére megjelenik valamiféle igazságszolgáltatás vagy győzelemérzet, itt ennek nyoma sincs.

A történet középpontjában az ABC Sports tudósítói állnak – riporterek, producerek és technikusok, akik Münchenbe érkeznek azzal a céllal, hogy egy sporteseményről számoljanak be. Az olimpia első hetében semmi sem utal arra, hogy történelmet írnak. A néző betekintést nyer az ABC olimpiai falunál felállított irodáiba, ahol Roone Arledge, az ABC Sports elnöke a vezérlőteremben hozza meg a nagy döntéseket, a friss televíziós Geoff Mason (John Magaro) próbálja felvenni a tempót az élő adás pörgésében, és a nélkülözhetetlen tolmács, Marianne Gebhardt (Leonie Benesch) tartja össze a csapat munkáját.

A cselekmény egyetlen helyszínen játszódik: egy sötét, zsúfolt vezérlőteremben és az azt övező apró irodák labirintusában. A történetvezetés feszes és aprólékos, a film precíz procedurális drámaként építi fel az eseményeket. A stábot a megszokott rutin köti le: kazettákat elemeznek, technikai próbákat végeznek, és felkészülnek a reggeli adásra – nem is sejtve, hogy néhány órán belül minden megváltozik. Aztán a háttérben lövések dörrennek, és valaki a folyosón zavartan odaszól: „Ez most tényleg lövés volt?”

Egy óra múlva vége lesz, ugye?

A lövések a közeli olimpiai faluból hallatszanak, ahol a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc fegyverese átmászik a kerítésen, túszul ejti az izraeli sportolókat, és rögtön két áldozattal kezdik a tragédiát. Roone Arledge azonnal telefonál, hogy előbb hozzáférhessen az élő közvetítéshez szükséges műholdkapcsolathoz, de még mindig abban a hitben van, hogy nincs komoly baj. „A németek egy órán belül lezárják az ügyet” – mondja magabiztosan.

Csakhogy a németek nem zárják le egy órán belül. A tárgyalások és a rendőrségi műveletek részletei teljes homályban maradnak, mert a kamera makacsul az ABC vezérlőtermének falai között ragad. A tragédia szó szerint pár száz méterre játszódik a stábtól, de amit mi látunk, az sokkal prózaibb: filmtekercsek előhívása, telefonvonalak szétszerelése és összeforrasztása, hogy Peter Jennings riportjai – amelyeket egy távoli walkie-talkie-n keresztül küld – végre élőben adásba kerülhessenek. A szűk irodák egyre fojtogatóbbá válnak, és a külvilág csak a monitorokon keresztül létezik.

Meddig terjed a tudósító felelőssége?

Ahogy a válság egyre inkább elhúzódik, úgy fokozódik az ABC csapatára nehezedő nyomás. Ez még az az időszak, amikor a terrortámadásokról nem azonnali élő közvetítésből, hanem másnap reggel az újságok címlapjáról értesült a világ. A szerkesztőségben egymást érik a viták: milyen szavakat használhatnak? Vajon helyes-e „terroristának” nevezni az elkövetőket, vagy inkább a „gerilla” kifejezés lenne megfelelőbb? És mi történik, ha az élő kamerák egy kivégzést közvetítenek?

Közben a versengés is egyre feszesebb: átadják-e a felvételeiket a rivális CBS csatornának, vagy megpróbálják megakadályozni, hogy egy másik hálózat hasznosítsa az anyagot? Végül egy technikus zseniális (és kicsinyes) megoldással áll elő: az „ABC” logót rávési a képsorok sarkába, így végül hajlandóak megosztani az exkluzív felvételeket.

„A mi munkánk nagyon egyszerű” – mondja egy ponton Arledge. „A kamerát a megfelelő helyre tesszük, és követjük az eseményeket.”

Morális dilemmák a sötétben

A film nemcsak a karaktereket állítja erkölcsi döntések elé, hanem a nézőt is bevonja a dilemmába. Egy ilyen történet esetében a közönség ösztönösen azt szeretné, hogy a riporterek sikeresen tudósítsanak – de hogyan lehet nekik drukkolni, ha a „siker” ezúttal azt jelenti, hogy egy véres tömegmészárlás képei bejárják a világot?

Az ABC csapata számára ez életük legnagyobb szakmai kihívása, de a valódi tét néhány háztömbbel arrébb dől el, ahol ártatlan sportolók küzdenek az életükért. A Szeptember 5. kellemetlen szembesítést kínál a nézőnek: ahelyett, hogy leegyszerűsítené a helyzetet, vállalja annak összetettségét, és ezzel egyedülálló helyet vív ki magának a terrorizmust és újságírást boncolgató filmek sorában.

A film befejezése halk, mégis brutális – azok számára is gyomorszájon vágó erejű, akik pontosan tudják, hogyan végződik a történet. Elsőre talán furcsának tűnhet egy ilyen tragédiát egy sötét szobában ülő emberek szemszögéből elmesélni, de a Szeptember 5. végül bebizonyítja, hogy ez az egyik leghatásosabb módja.

-Herpai Gergely „BadSector”-