FILMKRITIKA – Egy gyermekkori játék véres káoszt szabadít el Osgood Perkins egyenetlen „Longlegs” folytatásában. A nyugtalanító „Longlegs” után az író-rendező Osgood Perkins úgy döntött, hogy új horrorfilmjével szórakoztatja a közönséget, egy szokatlan fekete komédiát alkotva, amelyben a túlzó mennyiségű vér egyszerre sokkol és szórakoztat. Stephen King rövid novellája alapján készült.

A Majom két veszekedő ikertestvér történetét meséli el, akik gyerekkorukban találkoznak egy elátkozott, felhúzható majomjátékkal, amelynek megmagyarázhatatlan képessége van: minden alkalommal, amikor felhúzzák, valaki véletlenszerűen meghal. Theo James kettős alakítása magával ragadóan hozza az idősebb testvéreket, akik évekkel később szembekerülnek ezzel a természetfeletti fenyegetéssel. Perkins magabiztosan és vakmerően nyúl a történethez, egy csavart, pesszimista képet festve családról és sorsról. Mégis, hiába a kiszámíthatatlanság és az idegtépő feszültség, a film gyakran inkább szarkasztikus, mint igazán felkavaró.

Perkinsnek a horror jobban megy, mint a fekete humor

A A Majom február 21-én debütált az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban, két erős vonzerővel: Perkins előző filmje, a 2024-es független horror Longlegs világszerte 127 millió dollárt kaszált, és Stephen King neve még mindig mágnesként vonzza a rajongókat. A marketingkampány ráadásul az extrém erőszakot emelte ki, amely garantáltan csalogatja a hardcore horrorrajongókat – főleg azokat, akik szeretik, ha a vérengzéshez némi humor is társul.

A történet 1999-ben kezdődik: a halk szavú Hal (Christian Convery) ki nem állhatja erőszakos ikertestvérét, Billt (őt is Convery alakítja), bár mindketten rajonganak egyedülálló anyjukért, Loisért (Tatiana Maslany), akit rég elhagyott a férje. Egy nap a családi holmik között találnak egy régi felhúzható majmot, amelynek dobolása különös módon mindig egy véletlenszerű halálesettel jár. Amikor rájönnek, hogy a majmot nem lehet megsemmisíteni – bármilyen módon próbálják elpusztítani, mindig sértetlenül visszatér –, Hal és Bill egy kút mélyére süllyesztik, remélve, hogy ezzel megszabadulnak az átoktól. Ám ez a remény hiábavalónak bizonyul.

Perkins szabadon kezeli King 1980-as történetét – többek között egyetlen főhős helyett ikertestvérek állnak a középpontban –, és egy sötét humorral átitatott, cinikus perspektívából meséli el a cselekményt. A halál itt szinte minden jelenetben jelen van, ám a rendező korábbi munkáival ellentétben ezúttal egy groteszk, slapstick stílusú brutalitás uralkodik. Az áldozatok undorító módon pusztulnak el: feltrancsírozott testek, levágott fejek és borzalmas sebek – Perkins nem finomkodik, sőt, kifejezetten arra játszik, hogy a néző egyszerre borzadjon és nevessen.

„A Majom” visszatér – és hozza a káoszt

Ahogy a történet a jelenbe ugrik, a felnőtt Hal (Theo James) teljes elszigeteltségben él, mert retteg attól, hogy a majom egy nap újra előkerül, és ismét pusztítást hoz. Régóta nem beszél Bill-lel, aki mit sem változott, és továbbra is arrogáns tuskó maradt. Ám Hal legrosszabb rémálma valóra válik: kénytelen újra összeállni testvérével, hogy együtt vegyék fel a harcot a démoni játékkal. James mindkét karakterben szikár, ironikus alakítást nyújt, amely kiemeli a történet abszurd vonásait. A Majom soha nem magyarázza meg, hogyan képes a játék embereket meggyilkolni, és a testvérek csak lassan jönnek rá az átok működésére. Bár a halálesetek sokkolóak, az egész abszurditása – kombinálva a bizarr kivégzési módszerekkel – egyértelmű fekete komédiává teszi a filmet.

Perkins és operatőre, Nico Aguilar gondoskodik róla, hogy minden egyes jelenetben legyen valami nyugtalanító vizuális elem, még a látszólag hétköznapi pillanatokban is. A majom figura újra és újra felbukkan, és bárhányszor látjuk, mindig ugyanolyan hátborzongató marad – különösen, hogy akkor jelenik meg, amikor a legkevésbé számítunk rá. Ám míg a morbid humor folyamatosan életben tartja a filmet, Perkins komikus érzéke nem ér fel a horrorhoz. A mellékszereplők túl karikatúraszerűek – Elijah Wood teljesen elpazarolt Hal exfeleségének lekezelő új pasijaként –, és egy idő után a majom előre megtervezett gyilkos akciói is veszítenek a hatásukból.

Valami elveszett útközben

Az igazi veszteség azonban az érzelmi mélység. A Majom próbálkozik azzal, hogy bemutassa, a gyász milyen extrém reakciókat válthat ki, de ez a téma háttérbe szorul Perkins erőltetett poénjai és cinikus egysorosai mögött. A Longlegs nyomasztó erejét az adta, hogy a rendező egy kíméletlenül fullasztó portrét festett egy sorozatgyilkosról, aki szinte emberfeletti gonoszként működött. Perkins korábban arra törekedett, hogy a néző csontjáig hatoljon a félelem – A Majom viszont bár üdítően más irányba viszi az alkotót, nem olyan hatásos, amikor nevetésre akar bírni minket.

-Herpai Gergely „BadSector”-