TESZT – A Don’t Nod (akik anno a Life is Strange-dzsel komolyabb ismeretségre tettek szert) az utóbbi évek során kissé kísérletezős időszakban volt (a Banishers: Ghosts of New Eden például egy akció-RPG volt), de ezzel a játékkal a csapat visszatért ahhoz, amihez valóban ért a csapat, ugyanis a narratívára építő címekkel eléggé befutottak, és most sem okoztak hatalmas csalódást „az első szalaggal”.

Lesz második is később, de arra még egy kevrset várni kell.

Pár beszédnyi párbeszéd

Szövegösszefüggésekkel kapcsolatos opciók a párbeszédben. Néhol kissé kínos dialógusok. Rejtélyes, természetfeletti irány. Ez a Life is Strange definíciója is lehetne, de ez valami teljesen más. Főhősnőnk, Swann találkozik barátnőjével, Autumnnal, miután egy, még a gyerekkorukban tett ígéretet kívánja betartani (még 1995 nyarán). Aztán ki kell deríteni, hogy Autumn miért akarja ennyi idő után megkeresni a másikat, nos, az a történet egyik fő pontja. Csakhogy ehhez hozzá fog párosulni a gyakori időbeli ugrás, ugyanis 1995 és 2022 között gyakran fog ez történni. Ez csak papíron hangzik ijesztőnek vagy rossznak, de szerencsénkre az időben történő ugrások természetesek. Swann nagyon kedveli a kézikamerájával rögzíteni az eseményeket, és ez is fontos lesz. A Don’t Nod jóvoltából el is várható, hogy a fontosabb történetbeli döntések során meg kell vizsgálni a hátteret. A csoportban a helyes opciókkal lehet építeni a kapcsolatot, és azt bizony meg kell szokni, hogy néhol az új párbeszédes opció során Swann mondatát valaki más fejezze be. Az elképzelés jó. A kivitelezés pocsék, ugyanis nem egyszer a két karakter EGYSZERRE beszél. A játékmenetben nem forradalmi az, hogy a környezetet vizslatva kell megtalálni egy tárgyat, de legalább több témára is kitér a történet (felnövés, beilleszkedés, saját magunk elfogadása), és az is egészen jó, amikor napjaink karakterei a múltbeli dolgokra reflektálnak.

Csakhogy nem minden lett olyan jól megírva, ugyanis az írási stílus (és nem, nem az előadásmód) természetellenesnek festett fel egyes eseményeket. Hiába a szinkronhang jó teljesítménye, nem jó a végeredmény. A jelenetek nem minden esetben játszódnak időrendben, úgyhogy ez is kicsit kirázhatja a játékost a hangulatból. Máskor azzal nincsen probléma (például amikor Autumn kulcsait kell megkeresni), de kivitelezés itt is bajos. Swann segít a filmezéssel és beszélgetéssel. Megtalálják a kulcsokat. Le kell verni azt valamivel egy dobással. Aztán ha Norával beszélünk, Swann megkérdezi, hogy megvannak-e a kulcsok, amikor a helyszín már ismert. Ez kissé gáz, és nem lehet arra fogni, hogy esetleg rosszul emlékszünk a dolgokra. Ilyenkor azért kissé érződik, hogy valahol hiányzik valami ebből a játékból. Talán a komolyabb kifinomutság, ugyanis ilyen szekvenciatörések (máshogy ezt nem lehet meghatározni) nem éppen a Don’t Nodra jellemzőek. Szerkesztési hibának tűnik, mert a sorrend tűnik valamelyest rossznak… kissé érthetetlen, de van ilyen is.

A lányok folyton dumálnak

A karakterek viszont egészen jók, ugyanis eltérőek és lehet velük egy hullámhosszon lenni. Autumn lényegre törő, szerény és kicsit félénk, Kat nyers, Swann pedig lelkes, de nem éppen nyitott karakter. Nora viszont klisék tömkelege (hányszor is láttuk már ezt: bajos család, lázadó, punk-rock érdeklődés… mintha Chloe Price lenne a Life is Strange-ből, nem?). A játék nem akciódús. Itt nincsen hentelés, stratégia, hanem abból fog állni az egész, hogy körbe járkálunk, filmezünk és a többiekkel vagy a környezettel lépünk interakcióba, mindezt megfelelő művészeti stílusban, ugyanis a 90-es éveket kiválóan tudta a Don’t Nod ábrázolni (a VHS kazettákkal főleg). Így Velvet Cove, a helyszín nem tekinthető száraznak.

A textúrák és a részletesség nem rossz, de technikailag azért vannak hibák: ha a karakterek arckifejezéseit nézzük, az azok közötti váltások feltűnően furcsák lesznek. A grafika bár jó, a PlayStation 5-ös teljesítmény nem annyira. A frame rate itt-ott csökken (még a kevésbé terhelőbb jelenetek során is). A textúrák nem egyszer a semmiből bukkannak fel (még közvetlen közelünkben is!). A soundtrack pedig jó, de eleinte inkább csak átlagos, úgyhogy itt érdemes kitartani a Don’t Nod terméke mellett. De azért ne felejtsük: ez nem egy Life is Strange. Vannak hasonlóságok, de ez mégis eltér a narratíva felépítésében, a karakterekben és a feldolgozott témákban.

Alapozásnak megfelel

A Lost Records: Bloom and Rage Tape 1 megfelelően meg tudja alapozni a „második szalagnak” a kezdeteket. El lehet vele szórakozni, de azért néhol a párbeszédek nem sültek el valami jól. Talán érdemes kivárni, amíg meg nem jelenik a Tape 2, ugyanis így még kissé korai lehet véleményt alkotni róla. Mindenesetre a játék nem olyan rossz. Kap egy korrekt 7/10-est, de ha kicsit stabilabb lenne, akkor 7,5/10-et is kaphatna. A művészeti irányzata nagyon jó. A játék hossza is elfogadható, ugyanis kb. hat óra alatt lehet végigjátszani. Lesz ebben potenciál, de várjuk akkor a folytatását…

-V-

Kiadó: Don’t Nod

Fejlesztő: Don’t Nod Montréal

Stílus: epizodikus, kaland

Megjelenés: 2025. február 18.