FILMKRITIKA – Robert Pattinson szándékosan bárgyú alakításával mindenáron meg akar nevettetni Bong Joon Ho legújabb filmjében – sajnos, kevés sikerrel. Az Élősködők rendezője harmadik angol nyelvű alkotásában a Snowpiercer és az Okja nyers társadalomkritikáját és sötét látványvilágát próbálja újrahasznosítani, de a végeredmény inkább kusza, mint hatásos.

Míg két Mickey talán még szórakoztató lenne, hetedik-nyolcadik változatban (ahogy Edward Ashton sci-fi regénye, a Mickey7 sugallja), vagy éppen egy olyan kaotikus számmal, mint a Bong Joon Ho adaptációjában szereplő 18, az ötlet egy végtelen sorban bámészkodó Robert Pattinson-klónokról már kezd fárasztóvá válni. A Snowpiercer rendezője ismét a saját, jól bejáratott terepére tér vissza a Mickey 17-tel: egy abszurd sci-fi szatírával, amely egy komor jövőben játszódik, ahol a Föld már lakhatatlan, más bolygókat kell kolonizálni, és a négy évig tartó misszió sikerét az Niflheim nevű jégbolygón olyan pótolható emberi másolatok, az úgynevezett Expendable-ök biztosítják.

Pattinson ismét intergalaktikus pácban

Pattinson nem először kalandozik az űrben, hiszen Claire Denis művészi sci-fijében, a Csillagok határa című filmben már megjárta a végtelen kozmoszt. Ezúttal azonban jóval idiótább figurát alakít: egy balekot, aki annyira kétségbeesetten akar megszabadulni egy földi uzsorástól, hogy vakon bejelentkezik egy gyarmatosító hajóra – anélkül, hogy átfutná az apró betűs részt. Ez szó szerint az életébe kerül, hiszen Mickey 1 (az eredeti verzió) aláírja, hogy a testét beolvassák, az emlékeit archiválják, majd újra és újra lemásolják és újrahasznosítják – minden alkalommal, amikor egy szerencsétlen klón kudarcot vall.

Ez az elrugaszkodott alapötlet rengeteg logikai kérdést vet fel – például hogy miért csak egyetlen Expendable van a hajón, vagy hogy miért nem használnak valami értelmesebb célra egy ilyen fejlett memóriamásoló technológiát. Bong azonban nem foglalkozik ezekkel, inkább egy rosszízű montázst hoz létre különféle groteszk balesetekről, amelyek során az élettelen (vagy éppen alig élő) Mickey-ket a krematórium csúszdáján dobják be, hogy újrahasznosítsák őket. Pattinson egy Steve Buscemi-szerű, nyafogó hangon narrálja az eseményeket, elmagyarázva, hogy minden új klón a megsemmisített hulladékból készül – porból lettünk, szemétté leszünk –, majd egy gigantikus 3D nyomtató újra kiköpi őket.

Bong szarkasztikusnak szánt forgatókönyve egyértelművé teszi, mennyire semmibe veszi az emberi legénység az Expendable-öket – és ezen keresztül azt is, hogy mennyire cinikusan látja magát az emberi természetet. Ezt különböző morbid gegjein keresztül hangsúlyozza, például amikor egy feledékeny technikus elfelejti beállítani a hordágyat a replikátor elé, így az éppen elkészült, még puha Mickey a padlóra csattan. Egy másik jelenetben egy szerelő véletlenül kirántja a csatlakozót a másolási folyamat közben, ami talán megmagyarázza, miért lesz Mickey 17 egy fokkal kevésbé önutáló, mint az előző verziók. De végső soron egy célja van: meghalni. Mickey-t olyan küldetésekbe küldik, amelyek túl veszélyesek ahhoz, hogy az értékesebb legénység tagjai vállalják.

Más szóval, ahhoz, hogy élvezni lehessen a Mickey 17-et, el kell fogadnunk, hogy a film humora kizárólag azon alapul, milyen kreatív módokon pusztítják el Mickey-t. Az oltási tesztektől kezdve egészen addig, hogy ő lép ki elsőként egy ismeretlen légkörű bolygóra, Bong ötletei kimeríthetetlenek. Ha mindez egy cinikus gondolkodásmód egy alapvetően humanista üzenetet közvetíteni kívánó rendezőtől, akkor tessék, itt van Bong legnagyobb ellentmondása: talán nem is az a humanista, akinek követői hiszik, hanem inkább egy nyers, kamaszos szatirista, aki Paul Verhoeven Csillagközi inváziójához hasonlóan egyszerre provokál és szórakoztat.

Fanyar szatíra vagy túltolt káosz?

A vérbeli Bong-rajongók számára a film harsány hangneme és karcos humora akár nosztalgikus visszatérésnek is tűnhet a Parazita rendezőjének korábbi angol nyelvű projektjeihez: a groteszk Okja című húsipari szatírához és az osztályharcos Snowpiercer-hez. Csakhogy Bong pont ebben a stílusban működik a legkevésbé. Noha a film kap némi elismerést az abszurd humoráért – valamint Darius Khondji operatőr és Fiona Crombie látványtervező szinte monokróm, jövő-noir esztétikájáért –, a Mickey 17 végeredményben inkább szétesik, semmint ütős lenne. Ironikus módon pontosan ezek a problémák teszik Mark Ruffalo szándékosan Trump-karikatúrának szánt gonosztevőjét is kibírhatatlanul irritálóvá.

A történet négy évvel a kolonizációs küldetés kezdete után veszi fel a fonalat, a Niflheim nevű jégbolygón, ahol Mickey 17 egy fagyos barlang mélyén hagyja ott a sorsára a legjobb barátja, Timo (Steven Yeun). Az utolsó dolog, amit a szerencsétlen Expendable lát, egy hatalmas, bozontos armadillóra emlékeztető lény tátongó szája – Ruffalo félkegyelmű vezetője, Kenneth Marshall ezeket a némileg Lovecraft-szerű szörnyetegeket „kúszómászóknak” nevezi.

A film felemás morális rendszerében az Expendable-programot a Földön betiltották, de más bolygókon gond nélkül kihasználják és eldobják a klónokat. Marshall – egy bukott politikusból lett önjelölt próféta, aki a gyarmatosítást irányító egyház-vállalat élére keveredett – dönt Mickey sorsáról. Valami teljesen értelmetlen szabály szerint egyszerre soha nem létezhet több példánya egy embernek (szöges ellentétben a Star Wars univerzum klónhadseregével, ahol végtelen számú, engedelmesített szuperkatona szolgál).

Ha két Mickey van, melyiknek kell mennie?

Bár Timo biztos benne, hogy a kúszómászó felfalja Mickey 17-et, a lény valójában nem öli meg. Mire a félig megfagyott túlélő visszabotorkál a hajóra, már ki is nyomtatták az utódját – vagyis egyiküknek mennie kell. Hiába osztoznak ugyanazon a genetikai állományon és emlékeken, az egyes verziók apró személyiségbeli eltéréseket mutatnak. Mickey 18 például agresszívabb, azonnal domináns szerepbe helyezkedik, míg Mickey 17 jóval szelídebb – Pattinson ezt látványosan érzékelteti görnyedt testtartásával és komikusan ügyefogyott gombafrizurájával.

Mindketten életben akarnak maradni, így eleinte egymás ellen fordulnak. Közben azonban mindketten vágyakoznak Nasha (Naomi Ackie) után is, aki a hajó szabályokat lazán kezelő, szexuálisan szabados tagja, és kifejezetten élvezi az ötletet, hogy két Mickey is versengjen a kegyeiért – feltéve, hogy riválisa, Kai (Anamaria Vartolomei) nem köp be mindent. Így a két nő saját érdekei szerint lavírozik, míg Mickey 18 egy puccsot kezd szervezni.

A történet alapvetően követhető, de Bong szándékosan túlbonyolítja. Ruffalo figurája – akit hullámos Colonel Sanders-frizurával, vakító fehér fogsorral és teljesen következetlen akcentussal alakít – egyre zsarnokibbá válik, minél távolabb sodródik a küldetés a Földtől. Minden lépésénél ott sündörög manipulatív felesége, Ylfa (Toni Collette), aki rájátszik férje legrosszabb ösztöneire – például arra, hogy a kúszómászókat fenyegetésként kezelje és könyörtelenül irtsa –, miközben teljesen abszurd módon a szószok iránti rögeszméjének hódol. Ez a páros a Okja harsány vállalati idiótáit, Tilda Swintont és Jake Gyllenhaalt idézi, a karikaturisztikus jelmezekkel és a ripacskodó, túljátszott alakításokkal. Bong bizonyára azt akarta megmutatni, hogy a valóságunk sem kevésbé abszurd – de ettől még az egész iszonyatosan fárasztó.

Végtelen másolatok, véges türelem

Ashton regényében még „csak” 10 Mickey szerepelt, de Bong örömmel emeli fel a számot 17-re, alaposan próbára téve ezzel nemcsak a karaktert, hanem Pattinsont is. A színész elképesztő rugalmassággal veti bele magát a szerepbe, teljesen szembefordulva a Twilight-ban kialakított imázsával, és egy kifejezetten nyomorult figurát alakít. A film nagy részében egy Idétlen időkig-szerű végtelen hurokba kerül, ahol Mickey kénytelen újra és újra átélni ugyanazt a nyomorúságos életet, miközben tapintatlan kérdésekkel bombázzák arról, milyen érzés újra és újra elhalálozni.

Mint kiderül, a modern tudományban   már létezik egy kezdetleges változata ennek a klónozási technológiának, bár egyelőre csak őssejtekkel kísérleteznek, nem pedig teljes értékű, emlékkel rendelkező emberi testekkel. Ez a módszer legalább megkíméli az alanyokat a fizikai és mentális gyötrelmektől. De vajon az, hogy Pattinson vicsorgó arcát aggatták erre a jelenségre, segít nekünk más szemmel látni az egészet?

A film ismerős toposzokat hasznosít újra – a társadalmi osztályok közötti szakadék kritikája, az együttérzés fontossága minden élőlény iránt –, de Bong sötét humorú példázatából nem igazán vonható le semmiféle újszerű tanulság. Egyetlen megtekintés bőven elég lesz belőle.

-Herpai Gergely „BadSector”-