RETRO FILMKRITIKA – Egy művészettörténet tanárom egyszer azt mondta, hogy egy leharcolt tornacipőt mindig izgalmasabb megrajzolni, mint egy vadonatúj párt. Ez jutott eszembe, amikor újranéztem a Francia kapcsolatot pontosan az Oscar-gála előtt.

A film méltán vált híressé Robin Moore regényének nyers, kendőzetlen adaptációjaként. A történet két New York-i nyomozót követ, akik egy francia bűnszövetkezet nyomába erednek, hogy megakadályozzák egy hatalmas heroin-szállítmány eljutását az Egyesült Államokba. A film nemcsak Gene Hackman-t emelte világsztár státuszba, hanem minden idők egyik legemlékezetesebb autós üldözését is bemutatta. De 45 év távlatából legalább ennyire lenyűgöző az is, ahogyan William Friedkin rendező és Owen Roizman operatőr megörökítette az 1970-es évek New York-jának mocskát és lepusztultságát. A város repedezett utcái brutális képet festenek arról a társadalmi és közegészségügyi válságról, amely táptalaja lett a drogfüggőségnek.

A Francia kapcsolat a csúfság vonzerejének testamentuma: egy olyan világ, amelyet Friedkin tudatos helyszínválasztásai és a főszereplő szemszögéből ismerhetünk meg.

Egy ellentmondásos antihős

Jimmy „Popeye” Doyle karakterét a valós életből merítették: a nyomozót – a filmben is Popeye főnökeként szereplő – Eddie Egan ihlette, aki partnerével, Sonny Grosso-val együtt Robin Moore könyvének központi alakja volt. Doyle és társa, Buddy „Cloudy” Russo (akit Roy Scheider alakít) ösztöneikre és kőkemény rendőri munkára támaszkodva próbálják megállítani a francia bűnözőt, Alain Charnier-t (Fernando Rey), mielőtt az általa szállított heroin elárasztaná az amerikai utcákat.

Gene Hackman Popeye Doyle-ja rendkívül ellentmondásos, már-már taszító figura. Rasszista, mértéktelenül iszik, és a nőket csupán trófeaként kezeli. Az elhivatottsága azonban egyszerre csodálatra méltó és veszélyes: annyira megszállottan üldözi Charnier-t, hogy gondolkodás nélkül veszélybe sodorja a társait és az ártatlan járókelőket is. Az ő szemében a törvény betűje másodlagos; egyetlen célja van: elkapni a célpontot, bármi áron.

Doyle tökéletes ellenpontja Richard Roundtree néhány hónappal korábban bemutatott Shaft-jének. Míg John Shaft maga a megtestesült coolság, Popeye Doyle egy indulatos, önkontroll nélküli őrült, aki mindenkit elsöpör az útjából. Képtelen bármiféle empátiára, és a környezetére gyakorolt romboló hatása teszi igazán izgalmassá. Olyan antihős, akitől nem lehet levenni a szemünket, épp úgy, ahogy Clint Eastwood Piszkos Harry című filmjében megformált Harry Callahan felügyelője is letarolta a vásznat – csakhogy ő alig két hónappal később érkezett meg a mozikba.

A film egyik legikonikusabb jelenetében Doyle egy bérgyilkos, Pierre Nicoli üldözésére indul, akit Charnier azért küldött, hogy végezzen vele. Még ha valaki nem is látta a filmet, az autós üldözés, amely a metróállomás lépcsőjén végződik, alighanem ismerősen cseng.

De legalább ennyire emlékezetes az is, ahogyan Doyle végez Nicoli-val: hátba lövi. A film Blu-ray kommentárjában William Friedkin elárulja, miért volt fontos, hogy így ábrázolja a jelenetet: a hátulról leadott lövés tökéletesen megmutatja Doyle erkölcsi szürke zónáját. Popeye Doyle számára nincsenek úriembereknek fenntartott szabályok, sem tiszta erkölcsi kódex. Ebben a világban a túlélés az egyetlen szabály.

Egy lepusztult, mégis lenyűgöző város

A Francia kapcsolat New York-ja belülről rohad, és a film ezt a bomlást nem kozmetikázza el: mocskos, elhasználódott, és éppen ezért annyira hatásos. Popeye Doyle és Cloudy Russo repedezett járdákon hajszolják célpontjaikat, miközben elcsigázott hajléktalanok kuporognak a sötét sikátorokban. A gyanúsítottakat kiégett mellékutcákban vallatják – a város maga is egy bűnügyi helyszín.

Doyle lakása maga a városi nyomor megtestesülése: egy kopott, lehangoló bérlakás, amelyben semmi sincs rendben. Az irodájuk sem különb: sivár, szürke helyiség, ahol kartonpapír-ízű pizzát majszolnak, és olyan borzalmas kávét isznak, hogy Doyle inkább az utcára önti. Az a város, amelyet védeniük kellene, heroinéhségtől gyötört drogfüggőkkel van tele – mindenki egy újabb adag után sóvárog, miközben a szer mindenhol ott lapul. Tabletták, fű és hasis rejtőzik pultok alatt, kabátzsebekben, zoknikba dugva. Egy informátor egy ponton azt mondja Doyle-nak, hogy egy érkező heroin-szállítmány végre „mindenkit meggyógyít” – tökéletesen összefoglalva, mennyire felemésztette a várost a kábítószer.

New York koszos, reménytelen világa éles kontrasztban áll azokkal a bűnözőkkel, akik Franciaországból próbálnak heroinszállítmányt becsempészni. Charnier és társai makulátlan bőrkabátokban és divatos felöltőkben feszítenek, még a hivatásos gyilkos, Nicoli is elegáns selyemsálat hord. Charnier egy mediterrán villában múlatja az időt, luxusautójába rejti a heroint, míg Doyle és Russo ócska, leharcolt rendőrautókkal döcögnek a szétcsúszott metropoliszban. De Charnier nem az a hivalkodó bűnöző, akit Brian De Palma egy évtizeddel később A sebhelyesarcú-ban bemutatott – az ő világa kifinomult, nyugodt eleganciát sugároz. Amikor Doyle egy rozsdás, elhagyatott raktárban próbálja sarokba szorítani, szinte látjuk magunk előtt, ahogy Charnier gondosan leporolja kabátját, még üldözés közben is.

A film végső képsora egy különösen baljós helyszínen játszódik: egy omladozó, üres épületben, egy elhagyott telken a Ward-szigeten, ahol rozsdás roncsautókat árvereznek. A kamera hosszasan időzik egy hideg, lepusztult folyosón, amely egykor talán gyár volt – mintha csak egy utolsó, mély benyomást akarna hagyni a nézőben a város hanyatlásáról. Doyle eltűnik a romok között, egy bűnözőt üldözve egy olyan városban, amely már rég elveszett.

A csúfság, mint művészet

Amikor a Francia kapcsolat 1971-ben a mozikba került, a kritikusok dicsérték a merészségét, amiért bemutatta, hogy a zsaruk és a bűnözők sokszor ugyanolyan módszerekkel dolgoznak. Ez a kettősség azóta is számos film visszatérő témája lett, csúcspontját talán Michael Mann 1995-ös Szemtől szemben című filmjében érte el. A Francia kapcsolat nyolc Oscar-jelölést kapott, és végül öt kategóriában győzött: elnyerte a legjobb film díját (ez volt az első R-besorolású film, amely megkapta ezt az elismerést), Friedkin lett a legjobb rendező, Hackman hazavihette a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot, valamint Ernest Tidyman az adaptált forgatókönyvért és Gerald B. Greenberg a legjobb vágásért kapott Oscar-díjat.

A Francia kapcsolat nemcsak egy remek zsaru-krimi, hanem egy nyomasztó látlelet is egy széthulló városról, amelyben a törvény és az alvilág határai elmosódnak. Az 1970-es évek New York-ja valóban egy lepusztult, erőszak uralta város volt, amelyet gazdasági válság és növekvő bűnözés fojtogatott. Azóta hatalmas városrehabilitáció ment végbe, amelyről Nick Carr helyszínkutató részletesen ír Scouting New York című blogján.

William Friedkin nemcsak egy kiváló akcióthrillert készített, hanem egy sötét, zsigeri portrét egy városról, amely éppen a pusztulása által válik lenyűgözővé. A Francia kapcsolat ma is kíméletlen emlékeztető arra, milyen volt New York sötétebb korszaka – és egy briliáns példa arra, hogyan lehet a csúfságból valódi művészetet teremteni.

– Herpai Gergely „BadSector” –