FILMKRITIKA – 88 évvel ezelőtt a Disney bemutatta a Hófehérke és a hét törpe című első egész estés animációs filmjét, amely nemcsak a stúdió lehetőségeit változtatta meg teljesen, hanem a mozitörténelmet is, megmutatva, mire képes az animáció. Évekig tartó rövidfilmek és Silly Symphonies készítése után a Disney minden esélyt felülmúlt – és ezzel egy olyan mesterművet hozott létre, amely még ennyi év távlatából is varázslatosnak hat.

Bár a Hófehérke és a hét törpe vitathatatlan klasszikus, egy filmtörténeti diadal, és számtalan későbbi alkotás mintája, azért nem hibátlan. A Disney akkoriban még csak próbálgatta, hogyan lehet a tízperces rövidfilmek világából átlépni egy teljes, 83 perces történetmesélésbe, és ez érződik is a filmen. A sztori gyakorlatilag tíz percben lezajlik az elején és a végén, a köztes egy órát pedig takarításról szóló dalbetétek töltik ki. Hófehérkének sincs igazán mélysége (csupán tizenhárom évvel később a Hamupipőkében már sokkal jobban sikerült élő karakterré formálni a címszereplőt), és az is tény, hogy az arctalan Hercegről és a gonosz Királynőről sem tudunk meg sokkal többet. A Hófehérke és a hét törpe óriási teljesítmény, de egyben egy olyan kísérletezés eredménye, amely egy teljesen új történetmesélési mód kihasználására törekedett – és így érthető módon nem mindig talált be maradéktalanul. Egyszerűen fogalmazva: a Hófehérke és a hét törpe lehet egy zsánerteremtő mestermű, miközben Rachel Zegler is joggal mutathat rá a film bizonyos gyengeségeire.

Figyelembe véve a Disney korábbi, DVD-re szánt folytatások és előzményfilmek iránti rajongását, valamint az utóbbi években a klasszikus animációs filmek élőszereplős újragondolására tett kísérleteit, meglepő, hogy közel egy évszázadba telt, mire visszatértek ehhez a világhoz (bár nem mintha nem próbálkoztak volna korábban). A Hófehérke, amelyet a (500) nap nyár és A csodálatos Pókember rendezője, Marc Webb visz vászonra, Erin Cressida Wilson (Secretary, Chloe) forgatókönyvével, nem arra törekszik, hogy jobbá tegye a Hófehérke és a hét törpét, hanem hogy újragondolja és kibővítse azokat az elemeket, amelyek az 1937-es filmben még kidolgozatlanok voltak. Ahogy a Disney szinte összes élőszereplős feldolgozásánál, itt sincs esély arra, hogy ez a verzió az eredetit háttérbe szorítsa, viszont az új Hófehérke működik egyfajta világépítésként, amely szép kiegészítése lehet az eredeti animációs klasszikusnak.

Miről szól az új Hófehérke?

A Disney legújabb élőszereplős feldolgozása leginkább Hófehérke (Zegler) és a királyság világának kibővítésére fókuszál. A történet szerint Hófehérke egy király és egy királyné egyetlen gyermeke, akik szeretettel, kedvességgel és együttérzéssel uralkodtak országuk felett. Amikor a királyné meghal, a király újraházasodik, és feleségül vesz egy varázserővel bíró nőt (Gal Gadot), aki átveszi a hatalmat. Amikor azonban a király egy nap elmegy és soha nem tér vissza, az új királynő kegyetlen módon veszi át az uralmat: az embereket megveti, a királyság vagyonát saját magának halmozza fel, miközben az ország elszegényedik és éhezik. Sokan azt hiszik, hogy Hófehérke is eltűnt, ám valójában a királynő saját kastélyában szolgaként tartja mostohalányát.

A királynő nap mint nap a varázstükréhez fordul, és megkérdezi, ki a legszebb a vidéken. A tükör mindig őt nevezi meg, ám amikor Hófehérke kedvességet mutat Jonathan (Andrew Burnap), egy helyi lázadó és tolvaj iránt, aki beoson a kastélyba, a tükör már az ő nevét mondja ki. A királynő ekkor azzal bízza meg hűséges Vadászát (Ansu Kabia), hogy vigye ki Hófehérkét az erdőbe, ölje meg, és vágja ki a szívét. Ám amikor a Vadász saját szemével látja Hófehérke jóságát, hagyja őt megszökni az erdőbe. Itt Hófehérke egy varázslatos erdőbe jut, ahol hét törpére és egy csoport lázadóra talál, akik a királynő elleni felkelést szervezik. Hófehérke csatlakozik hozzájuk, hogy visszaadja a királyságnak a régi dicsőségét.

A klasszikus történet modernizálása – többnyire működik

A Hófehérke új változata a legtöbbször akkor a legerősebb, amikor szélesebb perspektívából közelíti meg a történetet. Hófehérke múltjának bemutatása, helye a királyságban, valamint a kapcsolatának elmélyítése a gonosz királynővel mind olyan változtatások, amelyek összetettebbé teszik ezt a mesét. Ez már nem pusztán egy történet a szépségről és az irigységről; ez egy zsarnoki, önző uralkodóról szól, aki szembesül az empátia, a kedvesség és a remény erejével (és ki ne tudna ehhez kapcsolódni a mai világban?).

Sok vita folyt arról, hogyan kezeli a film a törpék karakterét, de Wilson forgatókönyve ezt a kérdést viszonylag jól oldja meg. A törpék immár több mint két évszázadon át együtt éltek, és a film játékosan ki is használja az egymásnak ellentmondó személyiségeiket (hogyan is bírhatná Morgó egy fedél alatt Derűs társaságát?). Az egyik legjobb fejlesztés a remake-ben az, ahogyan a film Dopeyt és az ő kapcsolatát Hófehérkével kezeli. Az eredeti film egyik legikonikusabb párosát itt is szépen kidolgozták, és az ő barátságuk tényleg szívhez szóló – annyira, hogy el is felejted, hogy CGI-törpéket nézel.

Persze nem minden frissítés működik tökéletesen. A törpék például különös képességet kaptak: fénylő kezükkel érzékelni tudják az értékes drágaköveket a bányában – egy teljesen felesleges, sehová sem vezető ötlet. Emellett a film olykor olyan dolgokat is túlságosan megmagyaráz, amelyeknek nincs szükségük plusz háttérre. Nem biztos, hogy kell egy eredettörténet Hófehérke nevére, vagy hogy tudjuk, régen az ország híres volt a piros almáiról, amelyeket Hófehérke és az anyja sütött pitékbe.

A legfurcsább döntés azonban Jonathan lázadócsoportja. Nyilvánvaló, hogy a film eredetileg őket szánta a törpék helyettesítésére, mielőtt a CGI-verziókat bevezették volna. A történet végül mindkét csoportot megtartotta, de a lázadók annyira háttérbe szorulnak, hogy nincs valódi jelentőségük, és inkább csak feleslegesen bonyolítják a cselekményt.

Rachel Zegler nagyszerű Hófehérke

Az új élőszereplős adaptáció egyik legnagyobb erőssége egyértelműen Rachel Zegler alakítása. Gyermekként édesapja arra tanította, hogy legyen rettenthetetlen, igazságos, bátor és hűséges, és ez a karakterjegy végigkíséri az egész filmben. Zegler nem próbálja másolni az animációs Hófehérkét, hanem saját értelmezést hoz a szerepbe, amelyben a kedvesség, az együttérzés és az igazságérzet dominál – pontosan úgy, ahogyan a szüleitől látta. Egyértelműen az egyik legjobb élőszereplős Disney-hercegnő alakítást nyújtja, hiszen megőrzi a karakter eredeti báját és szívét, miközben végre valódi mélységet és kezdeményezőkészséget is ad neki.

Gal Gadot gonosz királynője ezzel szemben sajnos nem kapott elegendő teret a filmben. Gadot mindent belead a szerepébe, de hiányzik belőle az a hatalmas, félelmetes jelenlét, amely az eredeti karaktert olyan domináns főgonosszá tette. Ráadásul a forgatókönyv sem sokat segít rajta: alig bővíti ki a róla eddig ismert információkat. Igen, hataloméhes, önimádó és kapzsi – de most már énekel is! Míg a film Hófehérke karakterét sikeresen elmélyíti, addig a gonosz királynő nem kap hasonló mértékű fejlesztést, ami érzékelhetően rontja a történet központi konfliktusát.

A Hófehérke tisztességes próbálkozás arra, hogy új generációnak mesélje el a klasszikus történetet

Webb rendező ügyesen egyensúlyoz a mesei elemek és a valósághű történetmesélés között. Igen, a cuki állatkák még mindig ott sündörögnek Hófehérke körül, de a Bűbáj utáni világban már nem lehet eladni azt, hogy a mosogatásban is segítenek. Webb mégis képes fenntartani a mese varázsát, annak minden rémületével és szépségével együtt. Hófehérke menekülése a varázslatos erdőbe pontosan olyan kísérteties és látványos, amilyennek lennie kell, míg a herceggel való találkozása végre kap némi érzelmi töltetet is.

Ugyanakkor Webb nem felejti el megmutatni a királyság válságának valódi súlyát sem, és nem riad vissza attól, hogy a történet sötétebb rétegeit is kibontsa. A forgatókönyv 88 év elteltével is ügyesen találja meg azokat a pontokat, amelyeken érdemes mélyíteni az eredeti sztorit, és bár néha érezhető egy kis darabosság – főleg a CGI törpék és az új törpék közti egyensúlyozásnál –, az esetleges döccenések ritkák és nem igazán rontják az élményt.

Figyelembe véve, mekkora nyomás nehezedett a filmre, hiszen az egyik első Disney-mesterművet és az első egész estés animációs filmet dolgozza fel, meglepő, milyen jól sikerült az újragondolás. Nem tökéletes, és olykor kicsit ügyetlenül próbálja modernizálni a történetet, de az őszintesége és szíve többnyire kárpótol a hibákért. A Hófehérke megérdemelt egyfajta frissítést, és ez egy tisztességes, korrekt újraértelmezés lett, amely kétségtelenül a Disney jobban sikerült élőszereplős remake-jei közé tartozik. Lehet, hogy nem ez a legszebb Hófehérke a világon, de egy tiszteletreméltó próbálkozás.

-Herpai Gergely „BadSector”-