SOROZATKRITIKA – A Netflix új sorozata nem csupán egy érzéki, látványos, időnként túlfűtött élmény, tele gyönyörűen tálalt fogásokkal és fülledt pillanatokkal – de egyben éles látlelet arról is, hogyan lavíroznak a hatalmon lévők a társadalmi átrendeződések viharában.

Előbb az amerikaiak sajátították ki maguknak a brit kosztümös drámát, most pedig a britek vetnek szemet Olaszország történelmi kincseire. 2020-ban Shonda Rhimes, az amerikai producer forró romantikával, pikáns fordulatokkal és popslágerek vonósnégyesre hangszerelt változataival robbantotta be a Bridgerton-t, amely a Netflix egyik legsikeresebb sorozatává vált. Idén a brit írópáros, Benji Walters és Richard Warlow (The Serpent), valamint a rendező Tom Shankland (SAS Rogue Heroes) készültek hasonló popkulturális hódításra a streamingszolgáltatóval karöltve – ezúttal egy olasz klasszikus átdolgozásával.

Olasz örökség brit szemmel

Nem csoda, hogy ez az anyag megmozgatta a britek fantáziáját: A párduc – Giuseppe Tomasi di Lampedusa klasszikusa, amely az 1860-as évek Szicíliájában játszódik – minden megvan benne, amit egy erős adaptáció kíván: érzékiség, dráma, szenvedély és egy jó adag politikai feszültség. Ezek azok az elemek, amelyek a brit kosztümös sorozatokból gyakran fájóan hiányoznak. Csakhogy ez az izzasztó szicílai nyári helyszínen játszódó széria messze nem puszta érzéki gyönyörködtetés. A romantikus fodrok és a parázsló tekintetek mögött egy éleslátó, történelmileg is hiteles sztori húzódik meg egy arisztokrata család fokozatos leépüléséről – minden báj és díszlet ellenére ez bizony egy lassú összeomlás krónikája.

A címben szereplő Párduc nem más, mint Don Fabrizio, Salina hercege – nevét a családi címerüket díszítő nagymacskáról kapta. Kim Rossi Stuart bajusza mögül felsejlő tekintete komoran uralja a képernyőt: ő testesíti meg azt az arisztokrata vezetőt, akinek nincs más választása, mint alkalmazkodni, miután Garibaldi vörösingesei kiszorítják a Bourbonokat Szicíliából az olasz egység megteremtésének jegyében. Fabrizio ellenez mindenféle forradalmat: féltékenyen őrzi családját, vagyonát, kiváltságait. Csakhogy unokaöccse, Tancredi jóval élesebb szemmel nézi a jövőt. Ő belép a vörösingesek közé – nemcsak a vakmerősége miatt, hanem mert pontosan látja, merre fordul a világ. „Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van,” mondja meghökkent nagybátyjának, „akkor mindennek meg kell változnia.”

A hatalom mulandósága

A párduc ugyanakkor a mulandóság meditációja. Fabrizio ráébred, hogy éppúgy kimegy a divatból, ahogyan életmódja is a múlté lesz. A rezsimváltás nem jelenti a nemesség megsemmisülését, de megköveteli tőlük, hogy új táncot tanuljanak: együttműködést az új proletár urakkal és a feltörekvő középosztállyal. Főhősünk eddig a férfiúi, vagyonos kiváltság megtestesítője volt. Jogosultsága révén nem sokat gondolkodik azon, hogy papját magával vigye szeretőjéhez (hűtlenségét azzal magyarázza, hogy sosem látta jámbor felesége köldökét), de hirtelen meg kell nyernie egy jöttment ezredes jóindulatát, hogy meglátogathassa vidéki birtokát. A státusz és hatalom hanyatlása a fikció egyik leglebilincselőbb archetípusa, és A párduc hipnotikus keverékét nyújtja a kárörömnek és együttérzésnek.

Az a vidéki birtok ad otthont a sorozat másik fő cselekményszálának. Tancredi félig-meddig udvarol unokatestvérének, Concettának, Fabrizio kedves és rajongó lányának. Ám hamarosan rivális tűnik fel a színen a frissen meggazdagodott polgármester lánya, Angelica (Deva Cassel, Monica Bellucci és Vincent Cassel lánya) személyében, aki mintha arra született volna, hogy elcsábítsa őt.

Filmes örökség, modern újraértelmezés

Mielőtt A párduc Netflix-sorozatként újjászületett volna, már létezett egy háromórás, monumentális filmváltozat is Burt Lancaster főszereplésével – öt évvel azután mutatták be, hogy a regény 1958-ban, a szerző halála után megjelent. Papíron a két alkotás között nincs is akkora szakadék: több jelenet és párbeszéd szinte egy az egyben átemelésnek tűnik. Rossi Stuart hercege viszont hűvösebb, ugyanakkor kevésbé kegyetlen; hol ironikus, hol szelíden perverz, míg Saul Nanni Tancredije meglepő módon felér Alain Delon legendásan vadító, lázadó sármjával. Ami viszont vitán felül áll: a sorozat szereplőgárdája hatalmas előnyben van. Rossi Stuart és Nanni is olasz – szemben a korábbi filmmel, ahol a forgatás során Lancaster angolul, Delon franciául beszélt, majd mindkettejüket olaszul szinkronizálták, ami már önmagában is abszurd helyzeteket szült a díszletek között.

Ugyanakkor Luchino Visconti filmjét áthatotta valami megfoghatatlan, varázslatos különcség: gótikus melankólia, a családi katolicizmus misztikus túlhevültsége és egy állandóan vibráló, szinte fenyegető feszültség járta át minden képkockáját. A szereplők mozgása szinte tánc volt – lenyűgözően komponált jelenetekkel, akár Palermo harctérré vált utcáin, akár a film emblematikus, 45 perces báljelenetében. Mindezekhez képest az új Párduc hiába szép és elegáns, képi világában inkább konvencionális: egy látványos, jól kivitelezett streamingsorozat, de nem több – semmiképp sem nevezhető igazi filmművészeti remekműnek.

Káprázat és kíméletlen kórkép

Az új verzió egyik legnagyobb erénye, hogy sokkal gördülékenyebb és befogadhatóbb lett – de úgy, hogy közben megússza a cukormázat és a tartalmi hígulást. A klasszikus történet változatlanul jelen van, és új közönség elé tárva ismét felteszi azokat a kérdéseket, amelyek mindig is ott motoszkáltak a sorok között: vajon a hagyomány mikor válik önmaga paródiájává, ha nem képes fejlődni? És mikor csúszik át a hatalomgyakorlás a rugalmas alkalmazkodásból a gerinctelen meghunyászkodásba? A párduc elsöprő vizuális ereje és romantikus aurája már önmagában képes elbűvölni a nézőt – de amitől igazán emlékezetes marad, az a háttérben dolgozó, élesre fent társadalmi reflexió, amely csendben, de könyörtelenül kísér végig minden képkockán.

-Herpai Gergely „BadSector”-