TESZT – Egy középkategóriás PC-n, Xbox Series X-en, GeForce Now-n, Steam Decken és még a Lenovo Legion S-en is szamurájos katana-suhintásokkal belevágtunk az Ubisoft legújabb, középkori Japánban játszódó nagy dobásába, amely már a megjelenése előtt alaposan felkavarta az állóvizet az egyik főszereplője miatt: Yasuke ugyanis nem kitalált figura, hanem egy valóban létezett fekete szamuráj. A másik játszható karakter egy törékenynek tűnő, ám halálos női nindzsa, Naoe, akinek létezése szintén kiverte a biztosítékot a konzervatívabb játékosrétegnél. A két karaktert felváltva irányíthatjuk ebben a szokás szerint monumentális akció-kalandban, amely olyan közelmúltbeli klasszikusokkal kell hogy versenyezzen, mint a Sekiro, a Ghost of Tsushima, a Rise of the Ronin vagy a nemrég újra kiadott Ninja Gaiden 2. A kérdés már csak az: vajon tényleg penge lett ez a nindzsás–szamurájos kaland?

A Assassin’s Creed Shadows első elindítása kifejezetten szürreális élmény volt. Egy szamurájt és egy shinobit bámulni a kezdőképernyőn egy Assassin’s Creed játékban – nos, ez önmagában mérföldkő. A sorozat végre megérkezett a feudális Japánba, amire már egy évtizede várt a rajongótábor. De tapasztalt játékosként volt bennem némi aggodalom: vajon a valóságos játék is képes lesz beteljesíteni azt az álmot, amit a japán környezetű AC víziója az évek során felépített bennem?

Miután több mint 55 órát húztam le az Azuchi–Momoyama-korszakban, kissé vegyes érzésekkel álltam fel. A játék legnagyobb erőssége egyértelműen a szamuráj- és nindzsaharcrendszer összeolvasztása: együtt hozzák el az eddigi legjobb Assassin’s Creed-játékmenetet. A történet viszont csalódás. Nem azért, mert rossz – hanem mert csak úgy… elvan. Nincsenek igazi csavarok, nincs érzelmi húzóerő, és teljesen hiányzik az a mára amúgy is sorvadó sci-fi vonal, amit annak idején annyira imádtunk. Ezt viszont meglepően könnyű elnézni, mert a játékmenet annyira élvezetes és friss, hogy simán elviszi a hátán az egészet.

Ha egy szóval kéne leírni, milyen a Shadows, az talán a „megfontolt” lenne. Lassú, nyugodt, kimért – és ez nem hiba. Ez a hangulat pontosan tükrözi a korszakot, a karaktereket és az egész történetvezetést. A játék is hagyja, hogy a saját ritmusodban haladj, minden küldetést úgy közelíthetsz meg, ahogy csak akarsz. A narratíva is fokozatosan bontakozik ki, miközben Naoe és Yasuke egyre mélyebben ismeri meg a Japán földjein zajló háborúk, intrikák és tragédiák világát.

A legütősebb jelenetek egyébként már a játék elején jönnek: megismerjük Yasuke hátterét, ahogyan portugál rabszolgából Oda Nobunaga legfőbb szamurájává válik, majd ő vezeti az Iga tartomány elleni hadjáratot – ami történetesen Naoe otthona. Ha játszottál már bármelyik Assassin’s Creed-del, nagyjából sejted, merre visz majd Naoe útja, hogyan lesz belőle Assassin, és mit jelent ez a karakterív. Az viszont lényeges, hogy a sorozat emblematikus Asszaszinok és Templomosok közötti konfliktusa itt szinte teljesen eltűnik a háttérben – és ez bizony érezhető.

Bosszú, bor, penge és portugál akcentus

Miután egy személyes tragédia éri, Naoe bosszút esküszik, és egy sötét, megtorlásokkal teli ösvényre lép – amely szinte tükörképe Yasuke saját útjának. Egyikük története sem nyújtott nagy meglepetéseket, többnyire előre lehetett sejteni, merre kanyarodik a sztori. Mégis, az „Immersive Mode” – azaz a valósághoz igazodó nyelvi szinkron, ahol például Yasuke japánul beszél japánokkal, portugálul portugálokkal – hatására teljesen beszippantott a két karakter előadása. Yasuke szűkszavú, visszafogott jelleme szinte robban, amikor brutális tetteket hajt végre, míg Naoe lobbanékony személyisége tökéletes ellenpontja a kimért, hidegfejű shinobi-stílusának. Lehet, hogy nem az év története ez a két szál, de az, ahogyan interakcióba lépnek a világgal és annak szereplőivel, önmagában szórakoztató. Kár, hogy a történet nem ad nekik több lehetőséget kibontakozni.

A nyílt világú RPG-vonulat itt is működik: ahogy az Valhalla vagy az Odyssey esetében, úgy itt is gyorsan megtelik a célponttábla. Ráadásul hamar háromszorosára nő, ahogy bejönnek a Shinbakufu nevű főgonosz-frakció tagjai. Ezek az álarcos alakok állnak a két főszereplő tragédiája mögött, és a játékidő nagy részét azzal töltjük, hogy kinyomozzuk valódi kilétüket.

Szamuráj vagy nindzsa? Miért ne mindkettő!

Miután végre lezárul a hosszúra nyúlt első felvonás – amely főként Naoe történetére koncentrál –, a világ megnyílik előttünk, és szabadon választhatunk, hogy őt vagy Yasuke-t irányítjuk a további küldetések során. Igazi felüdülés volt menet közben szabadon váltogatni a játékmenetet, és eldönteni, mikor és hogyan hajtunk végre egy-egy merényletet. A Shadows meglepően jól idomul mindkét karakter stílusához – nincs az az érzésed, hogy bármelyikük „csak mellékág” lenne. Minden kastély, erőd és tábor elég nyitott terepet kínál Yasuke számára, hogy kedvenc, brutális Tanto bunkójával daráljon le mindenkit az útjából, ugyanakkor elegendő bokor, tető és árnyék is akad, hogy Naoe hangtalanul, a sötétben suhanjon célpontjai felé. Ritkán éreztem, hogy az egyik vagy a másik karakter hátrányban lenne – pusztán a hangulatom döntötte el, hogyan akarok elintézni egy adott szituációt.

Naoe-ként például nesztelenül osonok fel egy kastély több szintjén keresztül, egy eldugott faajtón át, hogy hangtalanul végezzek a legfelső emeleten bujkáló célszeméllyel. Yasuke-ként ezzel szemben simán átzúzom ugyanazt az ajtót, darabokra töröm, majd rétegenként irtom le a bent lévő őröket, mint egy vérgőzös, szamurájos raidben. A Shadows tartalmazza az eddigi legjobb, legkeményebb, már-már brutálisan direkt közelharci akciót az egész szériában – és ugyanitt található a legkifinomultabb lopakodós rendszer is. A játékmenet pillanatról pillanatra pörög és változik, hála a korszakhoz illő, változatos fegyverarzenálnak, a látványos, harcokat eldöntő képességeknek és a pusztító kombó-végződéseknek. A harcrendszer egyszerre jutalmazó és kíméletlen: a sikeres védekezéshez és ellentámadáshoz pontos ritmusérzék, megfigyelés és reakcióidő kell – és bár ez az eddigi legnehezebb Assassin’s Creed, végre ez az első rész, ahol a harc tényleg elegánsnak és letisztultnak érződik. Egyszerűen fogalmazva: mindig úgy éreztem magam, mint egy kib*szott szamuráj félisten… de minden egyes pillanatért meg kellett dolgozni.

Fejleszd magad mesterre!

A harcrendszer köré épülő fejlődési mechanika is megéri az időráfordítást – részben a már említett képességek miatt, amelyeket Mesterség Pontokkal oldhatunk fel, részben pedig azért, mert lehetővé teszi, hogy egyedi, játékstílusra és fegyverre szabott buildet alakítsunk ki. Gyanítom, hogy ez a rendszer megosztja majd a közönséget, de nekem kifejezetten bejött, hogy az újabb képességszintek eléréséhez a Tudás Rangot is növelni kell – ezt pedig különböző, nyitott világban elérhető tevékenységekkel lehet fokozni. Így alakul ki egy észrevétlenül beszippantó, addiktív körforgás a felfedezés és a harc között, ami tökéletesen passzol a folyamatosan záporozó loot- és fegyveráradathoz – ezek mind különleges bónuszokat, hatásokat és egyedi extrákat kínálnak.

De nem csak harcban tündököl a Shadows – ez a játék igazi érzékszervi orgia. Japán évszakainak változásait mesteri módon kelti életre: néhány óránként radikálisan átalakul a látvány. Télen Naoe térdig gázol a ropogós hóban, nyáron vakítóan szikrázik a napfény a mezőkön. Ősszel lángolnak a narancsszínű erdők, ahogy a szél táncoltatja a leveleket, tavasszal pedig sakura-szirmok borítják rózsaszín szőnyegként a falvak utcáit. A tücskök ciripelése és a békák kuruttyolása megtöri a tóparti csendet, miközben a lehulló levelek és az időnkénti szélviharok olyan képi világot teremtenek, amit még egyetlen Assassin’s Creed sem volt képes így ábrázolni. PlayStation 5 Pro-n újra és újra elállt a lélegzetem – különösen, amikor a napfény áttört a sűrű erdők fái között.

Japán kert, neked tervezve

A Hideout rendszer újabb szintre emeli a fejlődést és a testreszabhatóságot, miközben szervesen illeszkedik a játék lenyűgöző látványvilágához – ezúttal azonban nem csupán harci bónuszokkal, hanem esztétikai élményekkel is. Saját japán kertet építhetünk, amelyet a világban gyűjtött nyersanyagokból fejleszthetünk: új épületeket húzhatunk fel, amelyek elősegítik Yasuke és Naoe fejlődését, miközben szobrokkal, fákkal, kisállatokkal és más kiegészítőkkel díszíthetjük a környezetet. Én elsősorban a praktikumra mentem rá – minden, ami segített a karaktereim fejlesztésében –, de aki igazán odavan a japán esztétikáért, az a Hideout személyre szabásában bőven kiélheti kreativitását.

A japán hegyvidéki domborzat miatt a Shadows kicsit lineárisabbnak érződik, mint a sorozat korábbi, nyílt világú RPG-epizódjai. Persze lehet próbálkozni a hegymászással, de az általában nehézkes és nyögvenyelős, így a játék inkább természetes és ember alkotta ösvényekre terel, amelyek új szentélyekhez, falvakhoz vagy egyéb felfedeznivalókhoz vezetnek. Akárcsak a többi játékrészlet, a felfedezés is precízen megtervezett: a játék finoman, de egyértelműen terel a kívánt irányba. Bár csak ritkán ért igazi meglepetés, mégsem untam meg a templomokban talált elhagyott tekercsek, a szentélyeknél végzett imák vagy a kilátópontokra való felkapaszkodás élményét. Lehet, hogy idővel ezek rutinszerűvé válnak – különösen, ha valaki az összes mellékküldetést ki akarja pipálni –, de annyira jó érzés mozogni és „létezni” a Shadows világában, hogy ez a veszély jó eséllyel csak elméleti marad.

Elveszett sci-fi szálak és háttérbe szoruló konfliktusok

Őszintén csalódott vagyok, hogy a Shadows ennyire elhanyagolja a sci-fi vonalat és a Templomos–Asszaszin konfliktust. Tudom, talán túl sokat várok egy olyan szériától, amely egyre inkább próbálja elengedni ezeket az elemeket – de engem ez még mindig érdekel. A modern kori sci-fi részek gyakorlatilag kimerülnek az új Animus rendszerben, amely bár technikailag újítás, inkább tűnik félkarú rablónak, mint narratív eszköznek: véletlenszerűen teljesíthető feladatokért kapható ingyenes felszereléseket kínál, miközben ott figyelnek a szokásos mikrotranzakciók is kozmetikai cuccokért vagy térképbővítésekért – igaz, ezek a jutalomszintek legalább nem gyorsíthatók pénzért.

Ez így önmagában még nem lenne tragikus – végül is az ingyen loot mindig jól jön –, de az egész annyira leválik a fő játékmenetről, hogy még akkor is idegen test marad, amikor modern kori jeleneteket oldunk fel vele. A Templomos–Asszaszin konfliktus pedig csak a legvégén kezd derengeni, és még akkor is lapos, érdektelen módon jelenik meg. Megértem, hogy a sorozat egyik legnagyobb vonzereje mindig is a történelmi korszakok atmoszférája volt – de én azok közé tartozom, akik az Asszaszin mítosz és a sci-fi történetív kereszteződéséért szerették meg a szériát. És úgy érzem, erre az Ubisoft már rég nem gondol. Pedig mi még itt vagyunk.

Platformonként más élmény – de nem mindenhol jó értelemben

PC-n, egy 8 GB-os GeForce RTX 4060 Ti-vel szerelt, középkategóriás gépen a Shadows high és ultra high beállítások mellett is parádésan néz ki. A részletgazdag környezet, a fények és árnyékok játéka, valamint a karaktermodellek mind-mind azt sugallják: ez bizony már next-gen. Ugyanakkor nem volt minden sétagalopp: időnként durvább frame dropokkal kellett szembenéznem, és csak hosszas állítgatás után sikerült beállítani azt a kompromisszumos látványvilágot, amely nagyjából stabil 60 fps-t tudott tartani.

Xbox Series X-en viszont a megszokott stabilitást kapjuk, amit az utóbbi Assassin’s Creed epizódokban is megszoktunk. Kétféle mód közül választhatunk – Performance vagy Quality –, attól függően, hogy a magasabb képkockaszámot vagy a részletesebb grafikát részesítjük előnyben. Bár nem éri el egy csúcsra járatott PC látványát, de a konzolból kihozza a maximumot, és az egész élmény gyakorlatilag akadásmentes.

Steam Decken már más a leányzó fekvése. A játék többnyire fix beállításokkal, stabil 30 fps körül fut, ami ugyan nem nyűgöz le vizuálisan, de nem is vállalhatatlan. Ha nem vársz el látványorgiát, hanem értékeled a hordozhatóságot és az AC-élményt útközben is, akkor elfogadható kompromisszum – bár néhány akciódúsabb jelenetnél már érezhető a Deck limitációja.

GeForce Now-n keresztül viszont igazi vizuális orgiában lehet részünk. Az RTX 4090-es szervereken futtatott játék olyan szinten hozza a részletességet, effekteket és reflexiókat, mintha egy előrendelési CGI-trailert játszanánk valós időben. Itt tényleg csak a netkapcsolatod lehet az ellenséged – ha az rendben van, ez a legfényűzőbb módja annak, hogy elmerülj a Shadows világában.

Lenovo Legion Go S-en sajnos már korántsem ilyen rózsás a helyzet. A játék még normal beállítások mellett is gyakran beesik 20 fps alá, sőt, ott is marad. A szaggatott képfrissítés és az akadozó játékmenet miatt hiába próbáltuk optimalizálni, ezen a platformon a Shadows jelen állapotában egyszerűen játszhatatlan.

Vér és becsület árnyékában

Bár a stáblistát nézve kissé üresnek éreztem magam, alig vártam, hogy újra fegyvert ragadjak. Ahol a történet gyengélkedik, ott a játékmenet nemcsak, hogy helyrehozza a hibát, de még rá is tesz egy lapáttal. Ez az eddigi legjobb shinobi-élmény, amit a széria valaha kínált – és bár talán létezik szamurájos játék, ami jobban elkapta a bushido-lelket, Yasuke irányítása így is véresen jó móka.

Az első perctől rajongóként számomra minden egyes Assassin’s Creed rész jelentett valamit. Ezio trilógiája egy mindent felemésztő összeesküvés volt a számomra legizgalmasabb történelmi korszakban, Edward kalandja a valaha készült legjobb kalózos játék, Bayek drámája a veszteségről és a szeretetről szólt – és Kassandra? Hogy is lehetne elfelejteni őt? A Shadows most ehhez a sorhoz csatlakozott, és bekerült az én személyes Animusomba is: emlékeztetőként, hogy ebben a médiumban végső soron a játékmenet az igazi király. Ebben a részben pedig Yasuke és Naoe irányítása legalább olyan erőt sugároz, mint a korszak sógunjai a birodalom fölött.

-Herpai Gergely „BadSector”-

Kiadó: Ubisoft

Fejlesztő: Ubisoft Quebec

Stílus: Akció-kaland

Megjelenés: 2025. március 20.